Konzervatív szellemi műhely alakul

Posted by

Béndek Péter
Az új pozíciót kapó Botos Máté egy valamiről nem beszél ebben az egyébként mértéktartó, sok nekem is tetsző gondolatot felvonultató interjúban: lehet-e Magyarországon államról beszélni, vagy ő maga is egy intézményesüt bűnszövetkezet alkalmazottjává vált, amely az értelmiségét — a magyar magas- és mélykultúra radikális átalakítására tett kísérlet agentúrájaként — a saját elszámoltathatatlansága egyik garanciájának tartja. BM ellenben úgy véli, hogy a közpénzekkel gazdálkodó “állam” jogosan írja elő az értelmiségének, hogy milyen irányban gondolkodjon. És ő ezt a modern konzervatizmus védhető aspektusának is gondolja. Kár — mert nem az. (2-3 éve, amennyire érzékeltem, még ő sem így beszélt.) Mindenesetre igazolja ezzel, hogy független értelmiséginek lenni saját források híján majdnem lehetetlen — kivéve, hogy valaki ebbe beletörődik és van, aki elhazudja. A legtöbb, amiben az értelmiségi reménykedhet, hogy gondolatai találkoznak a finanszírozója elvárásaival, így egybeesnek az érdekeik. Én így olvasom az ő pozícióját is.

Interjú a Mandineren. Szilvay Gergely kérdezett. „A célom, hogy a hazai jobboldali-konzervatív gondolkodás legjelentősebb fórumát építsem fel” – mondja Botos Máté az MCC könyvkiadójával kapcsolatos terveiről lapunknak. A Pázmány docensét, a bölcsészkar korábbi dékánját a konzervatívok és progresszívek kultúrharcáról, a kormány és az értelmiség viszonyáról és a tudománypolitikai konfliktusokról is kérdeztük.
Csatlakozott a Mathias Corvinus Collegium csapatához. Mit csinál az MCC-ben?

Szeptemberben kaptam egy felkérést arra, hogy építsem fel a Mathias Corvinus Collegium kiadóját, és az a célom, hogy ez egy éven belül a hazai könyvkiadás egyik meghatározó intézménye legyen, két év alatt pedig a hazai jobboldali-konzervatív gondolkodás legjelentősebb közéleti és tudományos fóruma épüljön fel. Egy konzervatív szellemi műhely szándékával létrehozott kiadó négy alapvető feladatot kell ellásson: egyfelől fel kell dolgoznia az elmúlt évtizedek lemaradását; másrészt meg kell ismertesse magyar nyelven a jelenkor legfontosabb konzervatív-jobboldali munkáit; harmadszor és negyedszer pedig segítséget kell nyújtson a hazai tudományos eredmények hazai, illetve idegen nyelvű megismertetéséhez.

Mit fordíttatna magyarra, ami sürgős lenne?

Ó, rengeteg pótolnivalónk van! Kortárs és nem kortárs egyaránt. Christopher Dawsont és Russell Kirköt minden mennyiségben fordítani kellene. Vagy Francois-Xavier Bellamyt, aki a francia Republikánusok EP-képviselője. Akár még Rocco Buttiglionét is, aki azért nem lett olasz biztos az EU-ban, mert a melegmozgalom megvétózta a jelölését. De szorgalmaznám, hogy adjuk ki magyarul is Ben Shapirót, Rodney Starkot, Douglas Murray még meg nem jelent munkáit, Quentin Skinnert…

Olyanokat fordíttatnék, akik nem az Olümposzról néznek le az emberre, hanem közérthetően és élvezhetően írtak, és mégis kiharcolták a maguk helyét.

Ön is fordított egy könyvet nemrég Chantal Delsol francia filozófustól A világ gyűlölete címmel. Miért fontos ez?

Chantal Delsol közel sem annyira ismert szerző itthon, mint Nyugaton, pedig mindenképpen figyelemre méltó nem csak a személyisége, hanem a munkássága is. Szerintem a konzervatív diskurzus szempontjából kifejezetten fontos az a kritika, amit ő a késő modernitás koráról megfogalmaz. Delsol közeli barátja Rémi Brague-nak és a januárban elhunyt Roger Scrutonnak. Chantal Delsol 1968-ban átélte a párizsi eseményeket, s ekkor ismerkedett meg Rogerrel és Charles Millonnal, későbbi férjével is. A férje egyébként hadügyminiszter volt Alain Juppé kormányában. Találkozásukkor elhatározták, hogy a ’68-as szellemiség  elleni küzdelemre teszik fel az életüket. Az öt saját és egy örökbefogadott gyermeket felnevelő Delsolban van egyfajta punk vagányság: nem lehet megtörni. Harmincöt évesen szerzett fokozatot filozófiából, és hiába nem hagyták tanítani a nagy állami egyetemeken, a francia Académie des Sciences Morales et Politiques tagja és elnöke lett. Rendkívül fontos munkákat írt a szubszidiaritásról, az emberi jogokról, a keresztény antropológiáról, a populizmusról és egy francia filozófustól szokatlan módon nagyon érdeklődik Közép-Európa iránt. Erről több szerkesztett könyve is tanúskodik, és – ha már vagányság – a tudományos és a közéleti szerepvállalások mellett több sikeres szépirodalmi alkotás szerzője is. Szóval olyasvalaki, akit a mai magyar jobboldalnak feltétlenül ismernie kell.

Miről szól a könyv? Ahogy Delsol elnézi az ablakából a kertészt, azt látja, hogy az gondozza a kertet. Azazkonzervatív, vagyis nem megváltoztatni akarja a világot, hanem karbantartani, gondozni. Segíteni abban, hogy fejlődhessen. A hatvannyolcasok és a posztmodern utópikus gondolatok, amelyek azt ígérik, hogy holnapra megforgatják az egész világot, elégedetlenek a természettel, az emberrel, a társadalommal, a kultúrával: valójában mindennel. Azért akarnak új világot teremteni, mert a jelenlegi, aktuális világot elutasítják.

Delsol szerint nem ért véget a totalitarizmus. A totális állam, az egypártrendszer, az a fajta terror, ami ezeknek az erőszakos korszakoknak a sajátja volt, megszűnt. Ma azonban másképp működik a totalitárius diktatúra: véleményterror van, a gúny és irónia eszközével teszik nevetségessé a maradinak ítélt álláspontokat, személyeket.Ez sokkal hatékonyabb, mint a nyílt terror, utóbbi ugyanis mártírt csinált az emberből, a gúny azonban nem: aki nevetséges, amellé nem érdemes odaállni. A világot gyűlölő nemzeti-, vagy nem nemzeti szocializmus ugyanazon a valóságtagadó alapokon állt, mint napjaink radikalizálódó progresszizmusa. Ezért Delsol szerint a totalitarizmusok nem értek véget, csak alakot váltottak. Ez a posztmodern sajátja….

A posztmodernben a többségi elv sem érvényesül. Van egy hangos, progresszív kisebbség, mely domináns kisebbség, forradalmi élcsapat, amelynek toleranciája addig tart, ameddig a többség az általuk hangoztatott határt nem lépi át. Ez nem szabadelvű gondolkodás, ez nem véleménypluralizmus. Mindeközben egyre újabb jogok és igazságok keletkeznek. Követelik a házasságot két azonos nemű számára; de miért nem követelik három vagy öt ember számára? Miért nem elég a bejegyzett élettársi kapcsolat? … A kései modernitás progresszív ideológiái és azok képviselői egy ilyen korláttalan irányt  tudnak megfogalmazni, ahhoz elég erősek. Teremteni azonban nem tudnak. A meglévőt tudják átalakítani vagy lerombolni. A konzervatív viszont nem is akar teremteni, hanem bizonyos alázattal akarja szolgálni és támogatni a teremtés folyamatait.

Szeretném, ha megjelenhetne Delsol Az egyetemesség alkonya című munkája is, ami a realitások világát védelmezi az absztrakciók ellen; a szubszidiaritásról írott esszéjét, a „Mi az ember?”-t és a populizmusról írott könyvét. És persze nem csak őt szeretném a magyar olvasók kezében látni, hanem más kortárs szerzőket is. Ugyanakkor sok minden, amit utoljára a második világháború előtt adtak ki, hiányzik a magyar konzervatív oldal eszköztárából, tehát sok mindent kéne pótolni. Az MCC kiadójával az a célunk, hogy a második lépésben megteremtsük egy értelmes vitákat szolgáló, modern, nemzetközi szinten tájékozódó és nemzetközi szinten jegyzett konzervatív kultúra alapjait.
…Ahogy látom, a magyar értelmiség el van foglalva a saját helyzetértékelésének problémáival. Az alacsony felsőoktatási, kutatói bérezéssel, a pályázatok szűkösségével, a politikai elvárásoknak való megfelelés egyre gyakrabban megfogalmazott igényével. Az állam szerepvállalása ezen a területen nem csökkent annyira, hogy ne legyen domináns ma is, harminc évvel a rendszerváltás után. Az értelmiség tehát abban nagyobbrészt egyetért, hogy függetlenség de facto nincs, de sokan gondolják úgy, hogy ez így nem jó. Forráshiányos világot élünk, amelyben forintosodik az akár szakmai véleménypluralizmus is. A kormányzat által létrehozott intézetek tudományos eredményei gyakran problematikusak, és a politikailag megosztott táborok egyre inkább az egymás mellett elbeszélést vagy még inkább az ignoranciát gyakorolják. Az elmúlt tíz évben folyamatosan frusztrált és frusztrálódott liberális értelmiség emellett úgy tesz, mintha a nyugati, például az amerikai liberalizmus azonos lenne a honival, és az amerikai liberális ügyeket – például az elnökválasztás kapcsán – ugyanolyan hévvel képviseli itthon, mint az itthoniakat, holott azok itthon gyakran kontextus nélküliek. Strukturális rasszizmus és „black lives matter” – oké, értjük, morális ítéletünk van róla, de itthon nem volt sem rabszolgaság, sem faji szegregáció – leszámítva a zsidótörvények tragikus és máig gyötrő időszakát

Van egy létező valóság, ezt kellene értelmezni és egyformán teret adni a különböző véleményeknek is. Ehhez egymással vitatkozó iskolák kellenek. Mivel azonban itthon nem alakult ki mecénás polgári réteg, az állam boldogan belép a helyére. Ebből nem csak az következik, hogy aki fizet, annak a nótáját fújják; hanem az is, hogy a tudomány emberei az állammal állnak szemben, ha problémáik vannak. Az előző harminc évben növekednie kellett volna az államtól való távolságtartásnak, amibe a finanszírozás kérdése is beletartozik – az állam akkor nem szólhat bele, hogy mi legyen egy egyetemen, ha nem ő finanszírozza azt. A liberális értelmiség viszont úgy akar függetlenséget, hogy közben az állami finanszírozásra igényt tart. Ez jellemző torzulása a közép-európai gondolkodási struktúráinknak.

A kormány és az értelmiség között feszül egy sajnálatos konfliktus, amelyben mindkét oldal egyaránt felelős a maga rossz lépéseiért. Az értelmiség a saját érdekérvényesítési képességének meg nem teremtéséért senkit nem hibáztathat önmagán kívül. A kormánynak viszont partnernek kéne kezelni az írástudókat, hiszen kölcsönösen szükségük van egymásra. Szükséges lenne egy, a jelenleginél kooperatívabb hangnem, már csak azért is, mert a kormány ezt érdemi kockázat nélkül megteheti. Az értelmiségnek pedig fel kellene vállalnia a közszerepet: el kell menni a tévébe, rádióba, és aprópénzre váltva elmondani, amit lehet. …Akármilyen világnézetű is egy értelmiségi, arra a mindenkori kormánynak szüksége van. Ha ellenzékiként, akkor úgy. De ez nem működhet erőpolitikával. Ez a nem-teljesítménycentrikus helyzet kontraproduktív minden résztvevő számára, és végső soron mindenki veszít vele.

Mit gondol a mai magyar tudománypolitikáról?

Nehéz erről olyat mondani, hogy mindenkinek megfeleljen… Inkább olyat mondok, ami senkinek nem tetszik maradéktalanul. Az látszik, hogy a kormányzatnak a humán- és társadalomtudományok terén jól körvonalazható szándékai vannak, amelynek középpontjában a jelenlegi mainstreammel szembeni ellenállás intellektuális megerősítése áll. Ezeknek a tudományterületeknek a megítélésében egyfajta utilitarista szemlélet érvényesül, ami azonban azért is nehézkes, mert az itt keletkezett eredmények hasznosulása meglehetősen kvantifikálhatatlan. Persze, van nemzetközi publikálás, hivatkozások, mérhető tudományos súly, impakt-faktor, SSCI-mutató, de mindez önmagában nem váltható aprópénzre. Ígygyakran olyasmit kérnek számon a bölcsészeken, amire ők nem tudnak megfelelő választ adni.

Ugyanakkor mindezeknek a területeknek a kreativitására, mind a társadalom jobb megismerésére vonatkozó ismeretekre a mindenkori politikai szereplőknek egyszerűen szükségük van. Azt is látom, hogy az élet- és természettudományokat, az informatikai és a mérnöki tudományokat igyekeznek versenyképessé tenni, de ezeknek az outputjait sem olyan egyszerű mérni, ráadásul rendkívül költségigényesek. Ahhoz, hogy ebből bármiféle értelmezhető haszon jöjjön ki a politika számára, más hozzáállás lenne szükséges minden szereplő részéről. A politikai célokból létrehozott háttérintézmények nem feltétlenül szolgálják a megrendelő céljait, mert az, hogy valami nem mainstream, önmagában még nem jelent minőséget is. A tudományban, akárcsak a sportban, az eredmények nem máról holnapra érkeznek, és ezt a döntéshozóknak is látniuk kell. Okos szabályokkal, megfelelő ösztönzőkkel lehet felépíteni egy innovációs és tudástermelési stratégiát, de ehhez, akárcsak a fociban a játékosok és a kapitány között, itt is szükséges a bizalom. Ehhez pedig első lépésként le kell állítani a politikagenerátort.

Fotók: Ficsor Márton