Posted by Remélem, a járvány csillapodásával a szervezeti élet is újraéled (részlet)
Ágoston Hugó>
Nem így terveztem, hogy március óta sorra le kell mondanunk a rendezvényeinkről, elmaradnak azok a személyes találkozások, amelyek szerintem az egyesület életében a legfontosabbak – mondta Szűcs László. – . Remélem, jövő tavasztól nem csak online terekben tudunk összefutni. Például bepótolhatjuk az Egyesület alapításának 30 éves évfordulójára tervezett találkozónkat Csíkszeredában. Most a járvány okán megtapasztaltam, a legvacakabb dolog népszerűtlen döntést hozni. Amikor bő egy hónappal ezelőtt úgy döntöttem, hogy a szárhegyi őszi szakmai találkozót halasszuk el. Többen a szememre vetették, hogy úgymond nem vagyunk bevállalósak. Pedig akkor még nem is sejthettük, hogy Hargita megye az elsők között éri el a három ezrelékes piros határt.
Azt kell mondanom, nem ismerem eléggé a romániai magyar újságíró társadalmat. Sok újságírót ismerek, van, akiket több évtizede, van akiket csak pár hónapja, de ez messze nem mindenki. Lemorzsolódás korábban is volt, ma is van, a kiöregedés pedig ugye bekövetkezik, ha akarjuk, ha nem. De nagyon sok idős kolléga hetven túl is űzi az ipart, olykor anyagi kényszerűségből, olykor hivatástudatból, leginkább függőségből.
A közélet, a politikum megosztottsága nyilván hatással van az újságírókra, temészetes, hogy nem gondoljuk ugyanazt a világról, nem azonosak a politikai nézeteink. meg is enné a fene, ha valamennyien ugyanazt gondolnánk mindenről. Ugyanakkor azt se felejtsük, hogy a kollégák túlnyomó többsége nem politikai újságírással foglalkozik. Természetesen az egyesület sem buborékban működik. A baj ott kezdődik, ha a politikai nézet a szakmai szempontok elé tolakszik. . Egy szerkesztőségnek sem tesz jót, ha az ott dolgozók újságírók mindenről ugyanazt gondolják.
Nagyon nagy baj, hogy a média elvesztette nálunk (is) azt a szerepét, hogy a politika kontrollja legyen. Hogy is tehetné, ha anyagilag teljesen kiszolgáltatott neki? Nemrég belelapoztam a kilencvenes évek közepi Bihari Naplóban megjelent anyagokba. Akkoriban sokaknak nem tetszett, hogy kiírtuk a lap fejléce alá: független napilap. A megsárgult cikkeket újraolvasva most érzem át igazán, mélyen, hogy mit is jelentett ez. Ne feledjük, akkor még nem létezett támogatáspolitika, nem lehetett pénzekre pályázni sem Budapestre, sem Bukarestre, sem Kolozsvárra. Az is igaz, hogy nem volt internet, nem indult még be a kereskedelmi televíziózás, közösségi oldalak helyett voltak olvasói levelek, a megyei napilap tekintély volt, intézmény, ugyanúgy a közszolgálati rádió és televízió is, lásd Magyar Adás.
Lehet, hogy halvány vigasz, de én úgy érzem, több tekintetben a romániai magyar sajtó sok bajunk mellett még ma is átlagosan szabadabb, mint a magyarországi, átlagosan etikusabb, mint a román. Úgyhogy, ha az illúzióimat el is vesztettem, a reményt a hazai magyar újságírás jobb jövőjében még nem. Emlékszel, mivel kezdtem: szeretem az újságírókat.
(A most indult Új Hétről)
Úgy hiszem, ez egyaránt nagy lehetőség és nagy felelősség is. Az utóbbi években a romániai magyar sajtót illetően leggyakrabban lapok, médiaműhelyek megszűnéséről, megszüntetéséről értesülhettünk. A minőségi újságírás szorul vissza, nem beszélve azokról a médiumokról, amelyek függetlennek, mindennemű politikai, gazdasági befolyástól mentesnek mondhatják magukat. A függetlenséget ma már csak a teljes pénztelenség tudja szavatolni, szól belőlem a keserűség. Az Új Hét igényességben, szemléletben, tradícióban viszont elég biztos alapokon áll, fontos gondolatok közvetítője lehet. Jó esélyt látok a megkapaszkodására, ha tényleg tud új is lenni, elemző, problémafelvető, fontos vélemények közvetítője. Úgyhogy magunknak, olvasóknak kívánok izgalmas anyagokat, a lapnak pedig, hogy váljon tényezővé a magyar nyilvánosságban.
Az Új Hét interjúja