Egmont után, a szabadság formája nélkül

Posted by

Béndek Péter
>Felemelő érzés lett úrrá az Uránia előtt demonstráló tömegen, amikor felcsendült Beethoven Egmont nyitánya. A zenemű gyakran hangzik fel az ’56-os forradalomról készült archív felvételek kísérőzenéjeként (miután a forradalom idején is gyakran sugározta a rádió) és természetesen tegnap is azt az érzetet kelthette a hallgatókban, hogy a szabadság hangjait hallják — a szabadságot érzik magukban és maguk körül. Aztán a hosszadalmasabb ’56-os emlékelőadás hamar visszazökkentett mindenkit a valóságba, hogy ti. nem élik/éljük a szabadságot, hanem csak megidézik/megidézzük. Ma pedig már biztosak is lehetünk ebben, ahogy a kormányzati hazudozás és manipuláció megeredt a jól ismert csatornákon és mégsem szakadt le az ég.

Majd lesz — talán — megint valamilyen forradalom, hiszen nagyon úgy tűnik, hogy a demokrácia felismerhetetlenül elsorvadt formája képtelen betölteni a reményt, hogy győzelemre vigye a szabadság ügyét. De amíg ez bekövetkezik, nem árt emlékezni  a magyar (fegyveres) szabadságküzdelmek háromszáz éves történetére. Dióhéjban (1711, 1849, 1919, 1956) ez a bukások története, aminek természetesen oka van, nem is egy, vagy ha mégis egy, hát nagyon összetett. A lényege nem annyira a fegyverektől elszenvedett vereség, hanem a társadalom kritikus tömegének felkészületlensége, egyetértésének és a szabadságért való egységes cselekvésének hiánya. Ez a lényeg mit sem változott máig.

Hiába a meg-megújuló szenvedély, ami életünknek és történelmünknek ebben a mai, különösen deprimáló évtizedében is — de hozzácsaphatnám ennek előzményeként rögtön az eggyel korábbi évtizedet is, ami a mulasztásaival megpecsételte a 2010-es éveket –, hiába a reménykeltő fiatalos ellenállás mégoly ritka kitörései, ha a szabadságnak nincs elképzelt formája, amely az ellenállásnak és a reménynek programot adna. A szabadság felé vezető úton az elégedetlenség és az ellenállás megnyilvánulásai csak a nulladik lépés. Ha a szabadság formájáról — ami egyszerre erkölcsi és intézményi állapot — nincs közös ismeret, akkor a gyakorlat, ha egyáltalán esély nyílna is rá, anarchikus, radikális és céltalan lesz.

Orbánt nemcsak a cinizmusa és a demokráciaellenes radikalizmusa tartja hatalmon, hanem az erkölcsi rendünk szükséges újraalkotására vonatkozó gondolkodás hiánya is az ellenzéki oldalon. Már maga a belátás is hiányzik, hogy foglalkozni kéne ezzel. Az Egmont-nyitányt Beethoven Goethe darabja elé kompontálta, amelyben ismeres módon Egmontot lefejezik, a szabadság reménye azonban (diadalmasan) tovább él. Tegnap éppen eddig jutottunk el a darabban: a nyitányig, benne a reménnyel.

De. Az emberi együttélés nem lehetséges radikálisan összemérhetetlen erkölcsi állapotokban. Posztmodern világunkban, amely a politikát törzsi szenvedélyek és indentitások terepévé és ezeken építkező hatalmi konstrukcióvá redukálja, tüntetni viszonylag könnyű (“viszonylag”), de egy országot kitalálni, az erkölcsi rendjét és benne a szabadság formáját megalkotni és fenntartani (ami eddig se sikerült) csaknem lehetetlen totálisan szembenálló törzsek összecsapásában.

Értelmiségünk közös rákfenéje, hogy egyvalamitől képtelen megszabadulni, ami bármelyik oldalon álljon is, romba dönti a függetlenségét: hogy dominánsan nem az országot szolgálja (a nézőpontja nem az országé), hanem a saját törzsi idólumait. Ezek mai formája — a Francis Bacon-féle kritikán túl — összefoglalóan a törzsi identitása. Az akármilyen oldali közéleti értelmiség tényleges függetlenségének egyetlen bizonyítéka az országra irányuló gondolkodás (benne az élénk viták) dominanciája lenne, akár — jobb híján — politikai szekértáborokon belül. Ebben sehol sem vagyunk. A szabadság formája helyett a törzsi lojalitások, a megrögzöttségek és az elvárt gondolkodási sztenderdek érvényesítése (“összezárás”) jelentik az értelmiségi csoportok fő gondját.

HaFr.blog.hu

Címkép: Szent Bertalan éj Dubois festménye