Hogyan nem lesz címlapsztori 4000 ember megrablásából?

Posted by

Balogh Gábor
>Az SZFE körüli balhé ugyanis – bármennyire is igyekeznek az identitástálibok a civilizált haladás versus tahó maradiság, vagy a hazafias, keresztény értékek versus internacionalista hazátlanság harcának láttatni – mindenekelőtt érdekvédelmi küzdelem. A fő kérdés nem az, hogy milyen szellemiségben tanuljanak a színésznövendékek – hanem az, hogy ki szólhat ebbe bele, és hogyan? Amikor a hatalom egy adott területen mindent maga akár szabályozni, úgy, hogy az érintetteket semmiről sem kérdezi meg, akkor mindenkinek kutya kötelessége felsorakoznia melléjük, aki nem akarja, hogy vele szemben is így járjanak el.

Az elmúlt hónapok legintelligensebb közéleti megmozdulása a Vasas Szakszervezet tüntetése volt a Dunaferrben kialakult tarthatatlan helyzet ellen, amelyre a tiltakozók „Free SZFE” táblát is vittek, így jelezve, hogy nemcsak a saját nagyon súlyos helyzetükkel foglalkoznak, de szolidárisak más bajba jutottakkal is.Ideje lenne az értelmiségnek is felzárkózni ahhoz az intellektuális tempóhoz, amit a melósok diktálnak.

Mert egyelőre úgy tűnik, csúnyán le vannak maradva. A színházművészetis egyetemfoglalók szívesen fogadják a munkások szolidaritását, ám a gesztust viszonozni valahogy elfelejtették.

És ez csak a kisebbik gond.

Hogy a kormányközeli, sőt a közmédia is mélyen hallgat a dunaújvárosi dolgozók kálváriájáról, az gusztustalan gazemberség ugyan, de legalább logikus, és sajnos kicsit sem meglepő. Ám az, hogy a független sajtó is a „futottak még” kategóriában ad hírt a történetről, az teljesen érthetetlen. A Vasas Szakszervezet orosz nagykövetség előtti tüntetéséről – amely, mind az ügy valós, mind szimbolikus jelentősége kapcsán kifejezetten erős sztori volt – legfeljebb a rövid MTI-s hírt, vagy még azt sem olvashattuk a sajtóban. (Saját részletes beszámolót egyedül a Mérce és a Népszava közölt.)Adott egy külföldi – ráadásul orosz – multi, amely magyar alkalmazottjait jogos bérük visszatartásával rabolja meg, és még az ez ellen tiltakozó szakszervezetet is igyekszik ellehetetleníteni az üzemen belül, a kormánynak pedig egy büdös szava nincs az egészhez.

Ennél világosabban már régen mutatott rá bármi is az ország függetlenségét és a „keményen dolgozó kisemberek” érdekeit szavakban harcosan védő, valójában percenként eláruló rezsim kétszínűségére. Az uralkodó itt sétál előttünk egy szál Ádám-kosztümben, és alig hallatszik néhány erőtlen hang, amely rámutatna, hogy a király meztelen. Hogy a fenébe lehet ez?

Több, mint négyezer ember eleve nem túl vaskos fizetésének elmaradása legalább annyira fajsúlyos (sőt, a hétköznapok szintjén sokkal vérre menőbb) ügy, mint egy egyetemi autonómia felszámolása, és biztosan sokkal fontosabb, mint egy mesekönyv körüli identitáspolitikai fénykardozás. Ezekkel mégis rendre sokkal kiemeltebben foglalkozott a nem fideszes média.

Mégpedig jó eséllyel azért, mert ezek – ellentétben a vasmunkások kizsákmányolásával – az érdek-és érdeklődési körébe tartoznak annak az egymillió embernek, akinek ezt a sajtót írják. A magyar független médiát ugyanis értelmiségiek csinálják értelmiségieknek. Az előbbi teljesen természetes, elvégre a „munkáslevelező” már a pártállami sajtóban is kínos (és sokszor kreált, hazug) kategória volt. Az utóbbi azonban már súlyos szerep- és funkcionális zavart jelez. Mindig volt és lesz is intellektuális rétegsajtó, amely nagyon fontos feladatot lát el. De ma egy olyan országban élünk, ahol lényegében a Szabad Nép (jobb esetben a népfrontos Magyar Nemzet) és a Mozgó Világ meg a Beszélő különböző hangszerelésű kiadásai között választhatunk.

A trafikos stand egyik felén a kézivezérelt, sokszor kifejezetten primitív, agresszív és hazug propaganda, a másik felén párezer értelmiségi önmegvalósítása. És bármenyire is legyen morálisan sokkal tisztább az utóbbi, a lelkekért zajló küzdelmét az előbbi fogja nyerni. Nem csak, sőt nem elsősorban azért, mert a NER-média szinte korlátlan közpénzforrások állnak rendelkezésére. Hanem azért, mert a nemzet nagy többségéhez egyedül ők szólnak. Aljas indokból teszik, azért, hogy félrevezessék és megrontsák őket, de munkájukat jelentősen könnyíti, hogy ezek a tömegek más, jobb, emberibb és igazabb hangot alig kapnak máshonnan. A rezsimsajtó azt hazudja, hogy a hatalom megvédi őket – a független média nagy része viszont azt üzeni nekik, hogy le vannak szarva. Nem az ő bűnük, ha az előbbinek jobban hisznek.

Tímár Péter zseniális filmjében, a Játszd újra Tuttiban a melós főszereplő és utcaseprő szerelme értelmiségi társaságba keveredik, ám a neves művészek kizárólag a saját belterjes ügyeikkel és félelmeikkel foglalkoznak. Tutti megelégeli a dolgot, és lelép, s mikor a nő marasztalni akarja, ezzel vág vissza „Magát megkínálták ezek a kultúrizék valamivel? Egy székkel se!”1956-ban az értelmiség és a kétkezi munkások egymásra találó keze roppantotta össze a zsarnokságot. Méghozzá úgy, hogy nem egymástól vártak, hanem egymással vállaltak szolidaritást, kölcsönösen.

Na, ez az, amitől jelen állás szerint a mai rezsimnek aligha kell tartania. Az ellenzéki értelmiség nagy része ma is olyan házibuliba akarja hívni az ország többségét, mint amilyenből Tutti lelépett. Nem csoda, ha inkább a szemben levő lebujba mennek, amiről ők is tudják, hogy vizezik a sört, pocsék a kevertjük, és még át is verik őket a számlával –de legalább egy székkel megkínálják őket.

Balogh Gábor újpesti újságíró az Azonnalin hetente jelentkezik véleménycikkekkel.

Az Azonnali.hu írása

Címkép: Dunaferr tüntetés