Egy nap hordaléka

Posted by

Fábián András
>Október 24. van. Hajnali négy óra. Korán kelő vagyok, korán is alszom el. Elmúlt a tegnapi nap, ahogyan az összes előző, és ahogyan el fognak múlni a következők is, bár a holnapok már minden bizonnyal nem lesznek olyanok, mint az előzőek. Ki-ki levonta a maga tanulságát ’56-ról, ahogyan akarta, tudta, vagy merte. Megvolt a nagy tüntetés, voltak megemlékezések a hajdani daliás időkről.

Két éve még Orbán százakat csődített a Terror Házához, ott álltak a vidéki embereket szállító buszok hosszú, tömött sorban az Andrássy úton. Volt ott talán ezer ember is az ország többezer településéről. A Volán vállalatok és a maszek személyszállító társaságok jó napja volt az. A magyar állam, a magyar adófizetők fizették a borsos cechet.

Orbán 30 percen keresztül beszélt, a nemzeti propagandán tartott vidéki emberek meg beintésre tapsoltak neki. Nem is beszélve az ugyancsak államköltségen ideszállított és jóltartott lengyel testvérekről. Kipirult, boldognak tűnő arcok néztek vissza a magabiztos miniszterelnökre. A nem boldog arcokat az Oktogon vonaláig szorították vissza a rendezők és a rendőrök. Onnan már nem hallatszott be a mikrofonba az Orbán! Takarodj!

Két éve a rétor még így lelkesített: „…minden évben összejövünk október 23-án, és ez így lesz minden év október 23-án, amíg magyarok élnek a földön.

Ámde tavaly Orbán már csak a Zeneakadémiára hívott néhány megbízható potentátot. Nem reszkírozott. Pontosan tudta, hiszen nap mint nap mérik a közhangulatot: jobb, ha nem próbálkozik azzal, hogy megpróbál tömeget verbuválni magának. Hosszú ideig lebegtették azt is, hogy egyáltalán megjelenik-e a nyilvánosság előtt, hogy aztán miniszterek és csókosok hallgassák az alig 15 perces ünnepi beszédet, öntömjénezést és közhelyzuhatagot. Még a nagy koncertterem közel kilencszáz fős befogadóképessége is soknak bizonyult. Akkor a miniszterelnök az orosz megszállás borzalmainak bőségesen ecsetelése mellett azt mondta:

„Haza csak addig van, amíg van, aki szeresse, amíg van, aki áldozatot hozzon érte. Törvény, hogy haza csak ott van, ahol hazafiak is vannak, és haza csak addig van, amíg a hazafiak többen vannak, mint a muszka vezetők, az idegen zsoldban állók, a mindenkori nemzetközi brigádok magyar tagjai együttvéve. A hitványság mindig összeadódik, a kérdés csak az, hogy a hazafiak hajlandóak-e összeadódni”. 

Az utcát akkor már az időközben az ellenzéki polgármestereket megválasztó polgárok tömegei uralták. Őket azonban a magyar miniszterelnök, ő tudja miért, nem sorolta az általa magasztalt többségi hazafiak körébe. Abban viszont a tüntető ellenzék is maximálisan egyetértett vele, hogy a hitványság összeadódik: a Zeneakadémia előtt Bede Zsolt provokálta a kormányellenes tüntetőket. El is vitték a rendőrök. Bár lehet, hogy Orbán nem az ellene tüntető helyben maradókra gondolhatott, amikor az akkori ünnepi beszédét Wass Albert idézetével zárta: „Mert elfut a víz és csak a kő marad, de a kő marad.”

Manapság ne tessék keresni már ezeket a beszédeket a hivatalos kormányzati honlapon. A keresés eredménye: 404 – Az oldal nem található. Talán Orbán szovjet-orosz-kipcsak-azeri-belarusz testvérei megsértődtek, hogy folyton folyvást arra a szovjet megszállásra hivatkozik. Eléggé áthallásosnak tűnhet manapság az örök és megbonthatatlan szovjet-magyar barátság és az Orbán-Putyin szövetség. Talán leszóltak a Putyin-titkárságról, hogy nem jó ötlet lenne megint ekézni a baráti megszálló orosz katonákat pont most, amikor az 56-os magyar hősöket leverő orosz hősöknek is emléket állító ortodox katonai főtemplom (!) átadásra került Moszkva közelében.

Idén aztán már Orbán csupán a lehető legszűkebb körben érezte biztonságban magát. A biztonsági emberek úgy ítélhették meg, hogy Wittner Mária a megfelelő társaság a számára. Fizikailag már nem jelenthet különösebb veszélyt a miniszterelnökre. Politikai értelemben is mindenképpen összeillő párt alkottak. Odatotyogtak kart karba öltve a hajnali, kihalt Corvin közben a svájci sapkás, dobtáras géppisztolyt szorongató kisfiú (v.ö.: Pesti Srác) szobrához, és egy latin nyelvű (Gloria victis) koszorút helyeztek a vélhetőleg magyar gyerek lábához. Maszkban persze, hiszen járvány lenne vagy mifene.

Közben már lassan gyülekezett, és aztán hömpölyögve megindult a két év alatt pár ezerről több tízezresre duzzadt kormányellenes, tüntető tömeg. Keresztül a városon. Idősek és fiatalok, minden korosztály. Nem voltak buszokon szállított vidékiek és lengyelek. Jött, aki akart, jött, aki tudott, jött, akit a járvány nem riasztott. Tüntettek az orbáni önkény ellen. Tüntettek a színművészetis diákok mellett, az oktatás autonómiájának megőrzéséért. Szakszervezetek és egyetemi hallgatók. Civilek és nem civilek. Tegyük hozzá, egyelőre „politika-mentesen”.

„A nagyméltóságú helytartótanács sápadt vala és reszketni méltóztatott” – írta 1948-ban Petőfi Sándor. A nagyurak számára tegnap sem maradt más, mint csendben elbújni és minden kis zajra összerezzenni. Rábízták magukat a zászlófelvonáson parádézó katonák fegyvereire. Aztán siettek haza, bízva a személyi biztonságuk védelmére kirendelt testőrség lojalitásában, amíg lehet.

Lássuk be, a kormány kiállása és hivatkozása az ’56-os forradalomra ma már nem „fency, szexi és trendi” (Schmidt Mária). Könnyen megeshet, hogy egy év múlva Orbán már az utcára sem mer majd kilépni, ha egyáltalán szabadlábon lesz még.