Bogdán Tibornak: Tibi, gyere, marhuljunk még egy kicsit!

Posted by

Ágoston Hugó
>Látom, elmentél, s azonnal megjelentek az ünnepélyes, ájtatos méltányolások. Valahogy mindenki (volt) jó barátod lett, számára magad voltál a példakép, mindenki tanult tőled: pontosságot, stílust, még jó, hogy nem irályt is… Látom, hogy fantasztikusan tárgyilagos voltál (ne röhögj, mert cserepes a szád!), hogy magad voltál az objektivitás, hogy büszkén vállaltad a zsidóságodat – és itt álljunk meg egy kicsit.

Azt hiszem, a munkahelyen és a családon kívül, legalábbis ’70 és ’90 között, senkivel annyi időt nem töltöttünk együtt, mint egymással: szerkesztőségben, rendezvényeken, vendéglő- vagy kocsmaasztalnál. Társaságban, de többször külön. Bandáztunk kettesben, s a végén gyakran már nem tudtuk, melyik vicc, melyik fordulat, melyik történet, melyik… melyikünké. Naná, hogy ittunk („tisztelet a szesznek!”), de a lényeg a beszélgetés volt, a karinthys-kosztolányis marhulás, hakni, cukkolás, a tréfa. Meg természetesen a munka, a szerkesztés, az írás(készség), a munkabírás. Barátságunk belénk égett, emlékszem a dalra (Máté Péter- S Nagy István), amit megváltoztatott szöveggel, a végén nagyon elkomolyodva, gyorsan elhallgatva “előadtunk” magunknak.

De a származásunk, a zsidóságod alig került szóba. Mondtam egyszer neked, hogy örökletesen krónikus filoszemita vagyok, erre megjegyezted, hogy az édesanyád magyar, örmény beütésekkel (vagy fordítva). Ez stimmel, mondtam, nekem is az édesanyám magyar, örmény beütésekkel. Tudtam, tudtuk, hogy édesapád, a kedves, kiváló humorú Kuli bácsi, akit mindnyájan szerettünk, Kolozsvár ismert bohém figurája (civilben úszóedzője) volt. Ő lehetett zsidó, már a szellemessége alapján is, de hát ez körülbelül annyira volt téma, mint az, hogy az enyém meg német. Az biztos, hogy nem voltatok vallásosak, és amolyan vállalásos, vallomásos természetnek sem ismertelek.

Kuli bácsi a legnehezebb időszakról nem sokat beszélt, bár ő is átesett a világ legszörnyűbb betegségén – láthatjuk, megint kezdenek divatba jönni a pszichopata vezérek… –, fiatalkori pacániáit kissé kertészimrésen megírta Csak a szépre emlékezem című könyvében. Én meg mint szépre emlékezem a jelenetre, amikor dedikációt cseréltünk az öregeddel, s mint a bélyeggyűjtők, akik úgy gondolják, hogy ők kerültek ki jobban a cseréből, mindketten elégedetten vigyorogtunk.

Te közben remek kritikát írtál valahova Magyarországra a könyvemről, még interjút is készítettél velem, ami csak azért nem fulladt röhögésbe (képes lettél volna végig fapofával kérdezni), mert gyorsan kellett, írásban válaszoltam. Ezt azért mondom, hogy ne feledjük: a helyszín – par excellence, azaz párban az excellencia, ahogy Csiki Laci írta – a román főváros, nem a magyar vidék, ahova később visszavonultál….

Szóval így a vállalással. Ami persze tiszteletreméltó – itt az ideje, hogy ne feltűnő és nekrológ-téma, hanem természetes legyen… Úgy értem: a rész vállalása. A sajátosság méltósága helyett a sajátosság természetessége, ahogy szintén Csiki Laci írta. Mert az egész: adott, megmásíthatatlan, akár vállalod, akár nem, ugyanakkor a részek, a differenciák gyakran fontosabbak.

Apukád, Bogdán Kálmán (Berger Adolf bankigazgató fia) 1936-ban Budapesten közgazdasági egyetemet végzett, a 2010 Erdélyi Magyar Ki Kicsoda szerint vallása ev. Vagyis evangélikus. Ezt ő maga „vállalta” a lexikon számára. Bogdán Tibor ugyanazon lexikon szerint róm. kat. vallású. Vállalású. Talán ezért vetted magadra zsidó származásodat is…

Mit mondjak még? Miután úgymond a korom miatt elkerültem a Maszoltól, ahol szerkesztőd voltam (remélem, tetszik ez az „elkerültem”), te lettél az ott megmaradt társaságban a korelnök; féltem, hogy két év múlva tőled is megszabadulnak, illetve dehogy is „féltem”, tudtam, hogy nem fognak, mint ahogy valójában tőlem sem a korom miatt szabadultak meg – ordas diszkrimináció lett volna, illetve hát volt is –, másképp voltam fekete… Szóval véleményem szerint „utánam” a jegyzeteidben éppen a tárgyilagosságoddal lett baj, nyilván főleg a penzumos sietség és a forrásaid egyoldalú megválasztása okán. És hát igen, a könnyebb ellenállás, az alámenés a közízlésnek…

Vitatkoztam veled, sosem személyeskedve, mi nem úgy szocializáltuk egymást. Értetlenkedésednek adtál hangot, végül abbahagytam, amikor láttam, hogy a nyugdíj(ad) ügyében nem tudlak eltéríteni attól a citu-i (ejtsd, én már ejtettem: kücú-i) gazemberségtől, hogy a járadék nem növelhető, mert nincs rá pénz, miközben gyors egymásutánban háromszor emelték. (Igen, a szőke Dán Csilla emelgette, akinek minden vidám-ostoba nyelvbotlását rendületlen kajánsággal azon frissiben kikezdted, miközben a politruk peches Iohannist meg a magyarországi aranytelér-köpőket eléggé megkímélted méltatlankodó humorodtól.) Végül – mondjam? – a csúcs, amitől már szólni sem tudtam: hogy Romániában az Alkotmánybíróság és a Nép Ügyvédje mehetne a búsba, mert „szabotálta” a koronavírus elleni védekezést… Evvel a mantrával még a nem túl okos államelnökünk is hamar elhallgatott – sokat emlegettük ifjúkorunkban a nicstyárását…

Szóval így az egyet nem értéssel. De tudhattad, hogy ugyanúgy haveri szeretettel viseltetem irányodban (szereted ezt a viseltetemet?), mint ahogy tőled is elvárom “irányomban”.

Tibi barátom, én a magam számára még sokáig életben tartalak – mert/azzal, hogy vitatkozom veled. Nem mindenkivel lehet, és nem bárkivel érdemes. Mi megszoktuk, egymással érdemes volt. És már e miatt a kovalens kötés miatt sem lehet egyikünket sem elvenni másikunktól, egymástól. Szervusz, kedves Bogdán Tibor, kissé előrementél, de tudom, megvársz. Amúgy ez most nem volt jó vicc.

Frissítésnek: Hogy is énekeltük, katonás menetelés közben a Coltei (ejtsd kolcéj) sarkán? „Hapták, tisztelet a szesznek, egyszer még jobb viszonyok lesznek!”? Nézők számára Íme a részlet a Bolondóra című operettből (Szántó Mihály-Szenes Andor szerzeménye), a Magyar Televízió felvételén. Énekel: Seress Zoltán és Széles Tamás.

Az Új Hét írása, https://ujhet.com