Volt egyszer egy nemzedék – a régi A Hétről

Posted by

Horváth Andor
>Akik 1970-ben a lapot alapították: a „fényes szelek” nemzedéke, a nagyjából 1925-1930 közölt születettek. Sütő András és Domokos Géza, Szász János és Huszár Sándor, Bodor Pál és Székely János, Kányádi Sándor és Panek Zoltán – idehaza, „odaát” pedig Nagy László és Csoóri Sándor, Simon István és Fodor András, Sára Sándor és Gyurkó László neve áll jót ezért a nemzedékért.

Minálunk a hatvanas évek végén, illetőleg 1970-ben közülük kerültek ki az új művelődési intézmények: a Kriterion kiadó, a televízió magyar szerkesztősége, A Hét vezetői. Ők voltak a „népi demokrácia” , a „szocializmus” első „saját” értelmiségi nemzedéke. Hittek a rendszerben, a kommunizmusban? Többségük igen, sőt fiatalkorukban akár szenvedélyesen, elvakultan is. Ez a hit azonban rendre fakult, kopott, töredezett: megviselték a tapasztalatok (1956!), az olvasmányok, a világ eseményei, a rendszer válságjelenségei. Többnyire hittek benne 1970-ben is, de már nem voltak sem megszállottak, sem dogmatikusok. Intézményeik élén „szolgálni” kívántak, ahogyan arra az idősebbek tanították őket. Elfogadták a fennálló rendet, működésüket arra a hallgatólagos szerződésre alapozták, melynek értelmében ők az ésszerűség határai között eleget tesznek a hatalom elvárásainak, de ennek fejében viszonylag szabadon követhetik saját céljukat: a magyar kultúra szolgálatát.

Ami pedig az utóbbit illeti, érdemeik minden elfogulatlan ítélkező számára nyilvánvalóak és emlékezetre méltók. Ha politikai szereplésre kényszerültek, abban inkább terhet és hátrányt, semmint előmenetelt és kitüntetést láttak; a politika ügynökének eladni magukat alig féltucatnyian ha voltak hajlandók. Ezt a nemzedéket a hatalom voltaképpen sajátos értelmiségi szerepkörre ítélte – helyt is állott benne. Odáig menően, hogy a hetvenes évektől kezdődően fokozatosan úgy módosította ezt a szerepkört, hogy beleférjen a rendszer kritikája és kontestálása is.

A hetvenes évek végére ez a nemzedék tisztába jött azzal, hogy a hatalom elvárásai túllépik az ésszerűség határát, a magyar kultúra szolgálatát pedig korlátozza, tiltja és bünteti; az említett hallgatólagos szerződés ezzel megdőlt. Ebből következik, hogy a hetvenes évek közepétől, de különösen 1980 után művelődési intézményeink vezetői – ám, persze nemcsak ők – többé-kevésbé nyílt konfliktusban állottak a hatalommal, amely immár nem bízott meg bennük, s így vagy úgy, gyakran büntette és üldözte őket. Belefáradva a küzdelembe és a kilátástalanságba, néhányan távoztak az országból, jóllehet e nemzedék körében nem volt elterjedt jelenség az emigrálás. 1989 decemberében ez a nemzedék még szervesen beépült a színre lépő új politikai elitbe, mára azonban nagyjából kivonult belőle. A hetvenes években ők voltak a középnemzedék – maholnap nagy öregjeinket tiszteljük bennük.

Akiktől tanultak, nagy, ellentmondásos, történelmi nemzedék: a századforduló táján születettek, a hatalomváltás utáni Erdély első értelmiségi nemzedéke. 1970-ben még élt Kós Károly és Franyó Zoltán, Moher Károly és Kemény János – és velük az egykori magyar polgári társadalom emléke. Mellettük az 1970 tájékán még aktív „öregek”, az 1944 utáni rendszer első értelmiségi politikusai: Balogh Edgár és Nagy István, Méliusz József és Szemlér Ferenc, Kacsó Sándor és Csehi Gyula. Belőlük a huszadik századi erdélyi történelem két nagy élménye, a kétszeri – az 1918, majd az 1944 utáni – alkalmazkodás tapasztalata szólt a fiatalokhoz. Ennek pedig két alapfeltétele volt: keresni a békességet a románokkal, elfogadni a kommunista hatalmat. Összefűzte őket az 1918-as fordulat szülte történelmi tapasztalat: az erdélyi magyarságnak és kultúrájának a változott körülmények közepette is meg kell maradnia.

Mindent összevetve ezen az 1944-es fordulat sem sokat változtatott, mivel az első évek eufóriája hamar elpárolgott és kiderült: az új rendszerben akkor is hátrány magyarnak lenni, ha valaki egyébként kész a rendszert szolgálni. A valamikori arisztokrata és az egykori hithű kommunista között, ha a távolság nem is, az ellenségesség megszűnt, hiszen – ha más-más ürüggyel is – egyformán ülhettek börtönben, s idővel egyformán belátták: azok is rosszul jártak, akik csinálták, meg azok is, akik ellen csinálták. Ha a hetvenes években a bukaresti szerkesztőség folyosóján összefutott Aszódy János és Árvay Árpád, Bácski György és Holló Ernő – valójában igen távoli világok találkoztak, s az alkalmi üdvözlésben az is kifejeződött, hogy a status quo mindenki számára olyan tény, amelyen lehet, de aligha érdemes vitatkozni, még akkor is, ha az előző évtizedek hullámvasútja egyeseket földobott, másokat pedig szélre vetett. A hetvenes évek lapszámaiban a hang csak ritkán csattant élesen; nem volt divatja sem leszámolásnak, sem kiátkozásnak – az arcok és a múltak megfértek egymás mellett, az évtizedek élményei és szenvedései lassan összehajoltak. Ha még bevallatlanul is, de lassan mindenki tudta: a rendszer nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ebből pedig a kisebbségi problematika újragondolása következik.

Egész vonulata született így az Erdély-tudat, magyarság-tudat gondolatkörének: a tanító emlékezésben ez a nemzedék élen járt, beleértve jeles magyarországi alakjait is. „Menteni, ami menthető” – ez volt e gondolatkör kimondatlan jelszava: a példák és az érvek a haladás, a népek testvérisége, a baloldaliság értékei felé mutattak. Jó évtizeden át, amíg előbb korlátozásba, majd teljes tilalomba nem ütközött, terjedelmes összeállítással köszöntötte a lap a születésük kerek évfordulójához érkezett „nagyokat”: a középnemzedék kissé ritualizált, egészében szép és tartalmas tisztelgése volt ez azok előtt, akiknek örökébe lépett.

A harmadik a magam nemzedéke, az 1944-ben vagy utána születetteké. Az irodalomban: a Forrás második nemzedéke; a gondolkodásban: Bretter-tanítványok. Majdhogynem kezdők 1970-ben, mára – középnemzedék, a politikai és szellemi elit törzsgárdája. Elvétve, ha volt sorainkban olyan, aki még hitt a rendszerben – abban, amelyben éltünk –  de azért ifjú bölcselőink egy ideig marxi alapokon állva keresték a reformok, a megújulás útját. (Ó, az eurokommunizmus keltette remények!) Kína, Kambodzsa, Lengyelország, tiltott irodalom, a Bibó- művek megismerése – és még annyi egyéb hatás nyomán valamikor bekövetkezett a szakítás, a teljes kiábrándulás és ami ebből következik: a szembefordulás. A lap évfolyamaiban érzékelni lehet ennek jeleit – elszórtan, rejtjelesen ellentmondásosan, hiszen ez az áthangolódás azokban az években ment végbe, amikor fölerősödött a személyi kultusz és a hatalom ideológiájának egyre primitívebb propaganda-hadjárata.

A kései olvasó valószínűleg amolyan tudathasadást észlel: egyfelől az ébresztő hang és gondolat, másfelől a mind hamisabb és hazugabb kincstári kórus. Igaztalan volna azt állítani, hogy az ébredésnek egyedül ez a nemzedék volt a hírnöke és a szószólója, de kétségtelen, hogy gyorsabban és határozottabban vállalta az új útkeresést. Igaz másfelől az is, hogy a rendszerhez való viszonyulás alapvető módosulása nem okozott törést a nemzedékek között – ha a nézetek eltértek is a rendszerváltozás mikéntjét, méreteit, végső kimenetelét illetően, a nyolcvanas évek elejétől a dolog lényegét: a változás elkerülhetetlenségét tekintve a nemzedékek között konszenzus jött létre.

A nyolcvanas évek közepére – jómagam akkor már nem voltam a szerkesztőség tagja – egyre inkább érzékelhetővé vált, hogy válságba jutott az „alapító atyák” mindkét sarktétele: a kommunista hatalom elfogadása és a békesség keresése a románsággal. Az elsőt a rendszer világméretű válsága sodorta el, a másodikat az egyre fenyegetőbb román nacionalizmus borította fel. Az elsőért nem volt kár, a második azonban történelmi létében érintette a romániai magyarságot, amely kezdte elveszíteni a hitet, hogy ebben az országban van jövője. Elkezdődött a hitük-vesztettek tömeges elvándorlása – elsősorban az 1944 után születetteké és a még fiatalabbaké; ennek a veszteségnek még sokáig érezni fogjuk a hatását.

Mi történt 1989 óta? Melyek a romániai magyarság létének sarktételei ma? Melyek a jövőt illetően? Van-e valamilyen „társadalmi szerződésünk” a románsággal? Van-e a közösségi létnek olyan elgondolása, amely nincs alávetve a politikai szöveg kényszerűségének? Az 1918 és 1990 közötti állapot ideológiái fölött eljárt az idő. Van- e szükség helyettük másikra? Mire készül, merre tart az erdélyi történelem következő három nemzedéke?

Kolozsvár, 1995. október 20. Megjelent A Hét 1995/43 – 45. számában

Címkép: Sütő András, Örkény István, Juhász Ferenc