Találkozásaim avagy: amiért örökre ki akartak tiltani a sajtóból

Posted by

Aranytoll-sztorik – Aranytollas újságírók visszaemlékezései történelmi vagy sajtótörténeti jelentőségű eseményekre, illetve azok hátterében zajló epizódokra.

Kocsis Tamás

Ma már tudom, Tildy Zoltánnal a legfontosabb – mondhatnám történelmi súlyú – személyes kapcsolatom időpontja 74 éve volt, 1946 októberében, néhány hónappal köztársasági elnökké választása után. Apámmal, Dernői Kocsis Lászlóval több, mint másfél évtizedes volt a barátságuk, és állandó munkakapcsolatban álltak. Viszonylag korán reggel szólt a telefon, én vettem fel.
–  Tildy vagyok – szólt bele érezhetően a szokottnál türelmetlenebbül, miután köszöntem, s ő megismerte gyerekhangomat. Nem köszönt, nem kérdezte, mi újság az iskolában, azt se, hogy vagyok. Szinte gorombának éreztem, ahogyan rám dörrent:
– Add apádat.
– De nem tudom, a fürdőkádban van. Visszahívja Zoltán bácsit?
Pillanatnyi csend után azt felelte.

– Nem. Te mondd tovább neki, amit most hallasz. Figyelj, aztán ismételd meg, megértetted-e? Gyöngyösi János van a másik telefonban, Párizsból beszél. Most közölték vele a szovjetek, Sztálin csak abba egyezik bele, hogy a csehek által követelt öt faluból kettő maradjon a miénk, hármat oda kell adnunk. Mit feleljek neki? Ismételd, amit hallottál.

Gyöngyösi János 1947-ben Párizsban aláírja a békeszerződést

Megijedtem, de rávágtam:

– Igen – és pontosan visszamondtam a szöveget. Most Tildy mondott sürgető igent.

– Igen. Menj apádhoz, várom a válaszát, mit javasol.

Irány a fürdőszoba – ahol megszületett öregem véleménye.

– Nincs mit tenni. Zoltán bácsival közöld, az a véleményem, hogy sajnos ki kell mondanunk az igent.

Megmondtam Tildynek, mit üzent apám, mit kellene mondani a Párizsban tárgyaló külügyminiszterünknek. Amikor mindezt lebonyolítottam, fogalmam sem volt arról, hogy azokról a Pozsony-környéki falvakról – Oroszvár, Horvátjárfalu, Dunacsún – volt szó, amelyek végül az 1947-es párizsi békeszerződés alapján Csehszlovákiához kerültek; ennyivel csökkent Magyarország területe a II. világháború után még Trianonhoz képest is. Nem voltam még 11 éves…

Mindszenty hercegprímás őrzőivel

Tildy Mindszentyvel közösen 1956. október 31-én keveredett bele az életembe. Aznap reggel felhívott Lénárt Gábor, a Termelőszövetkezet című lap szerkesztője, az 1955-ben éppen megint „kiélezett osztályharcban” a Magyar Nemzettől akkor ide száműzött édesapám főnöke, és közölte: barátaival olyan lapot alapítanak, amilyen 1945 januárjában a Szabadság volt. És felsorolt jó néhány számomra kedves nevet, felelős szerkesztőként meg ifj. Veres Péterét, az író fiáét (apjára tekintettel Nádasdi Péter néven újságíróskodott, és írt ő is szépen irodalmat). Lénárt nem említette, csak évek múltán tudtam meg, hogy az újság ötlete a később kivégzett Gimes Miklóstól, Nagy Imre közeli munkatársától származott. Lénárt azt mondta, ha belefutok valami érdekesbe, írjam meg nekik.

Megtettem. Apámat kerestem ezen a szerdai napon a Parlamentben. Dobi Istvánnál kezdtem, aki ezekben a napokban is folyamatosan „regnált” az Elnöki Tanács elnökeként, s Tildy kabinetjét választottam a következő megállónak. Ő akkor már Nagy Imre kormányában volt hivatalosan államminiszter, sokak számára annál is több.

Tildy Zoltán a feleségével

Apámat nála sem találtam, az egykori köztársasági elnöki testőrség néhány – általam gyerekkorból ismert – tisztjét viszont igen, régi uniformisaikban. Velük beszélgettem, amikor kinyílt az ajtó…S most következzék az eredeti, kinyomtatott dokumentum, mert ennél hitelesebb szöveggel nem szolgálhatok. Aláírt tudósításom a kérészéletű Magyar Szabadság november elsejei számának első oldalán jelent meg Mindszenty József hercegprímás kiszabadításának hiteles története címmel. Íme.

„Három honvédtiszt várja Tildy Zoltán államminisztert az Országház egyik szobájában: Pálinkás Antal őrnagy, Molnár Bertalan és Deák János hadnagyok. Ők kísérték Mindszenty József bíboros hercegprímás, esztergomi érseket, kiszabadítása után. Most Tildy Zoltán hívására jöttek ide a küldöttségekkel, gondokkal teli Parlamentbe. Várnak. Közben faggatják őket, s ők válaszolnak mindenkinek, bármily sokszor változik, cserélődik is az őket körülölelő embergyűrű.

Egymásnak adva a szót, így mondják el a kiszabadítás történetét: Mindszenty József Rétság mellett, Felsőpetényben, egy elkülönített kastélyban, háziőrizetben élt – kezdi Molnár Bertalan. – Az oroszok felszólították a múlt héten, hagyja el a kastélyt, biztosabb helyre viszik. Visszautasította.

A rétsági laktanyában kedden délután alakult meg a forradalmi katonai tanács, s úgy határozott: kiszabadítja fogságából az igazságtalanul üldözött hercegprímást. Pálinkás Antal őrnagy így folytatja: Rövid tűzharcban elkergettük a kastélyt őrző államvédelmistákat, és utána a laktanyába vittük Mindszenty Józsefet. Meleg fogadtatást rendeztünk a tiszteletére. Az éjszakát nálunk töltötte. Közben pesti forradalmárok, egyetemisták, folyamőrök és munkások is jöttek hozzánk. Ők is a prímás kiszabadítására indultak, de már csak szabadságának üdvözlésére érkeztek. – Reggel indultunk Pestre – mondta tovább az őrnagy. – Vácott virággal árasztották el a bíborost vivő autót. A prímás áldást osztott az út mentén felsorakozott népnek. Tovább, falvakban és kisvárosokban, mindenütt nagy ünnepléssel fogadták a hercegprímást. Pesten éljenzett az utca, Budán, az Úri utcai palota előtt hatalmas tömeg várta őt. Amikor meglátták az érkező gépkocsit, s benne Mindszenty Józsefet, elénekelték a nemzeti Himnuszt, majd a pápai himnuszt, A prímás főpásztori áldását adta az egybegyűltekre, és pár szóval megköszönte a ragaszkodást.Ezután a bíboros visszavonult palotájába, és csendes szentmisét mondott.– Ennyi a történet – ismételgeti tizedszer, huszadszor a három katona. Ekkor kinyílik a szoba ajtaja, és Tildy Zoltán lép be. Pálinkás őrnagy az államminiszter elé lép, és jelenti, hogy feladatát teljesítette.”

A kiszabadításról szóló cikk a Magyar Szabadságban

Ez tehát a cikk, az egyetlen, amiért utóbb örökre ki akartak tiltani a sajtóból. Még két mondattal lehetett volna bővebb, csak érdekességként említem. Tildy kezét nyújtotta, majd azt válaszolta a honvédtisztnek: Minden magyar nevében köszönöm, őrnagy úr.

Pálinkás pedig – csak később tudtam meg, hogy eredeti nevén Pallavicini gróf, s a család több más tagjához hasonlóan ő is részt vett a nácikkal szemben az ellenállási mozgalomban, s ezért maradhatott tiszt a néphadseregben – a katonai regulának megfelelően, katonás fegyelemmel így felelt: A dolgozó népet szolgálom.

Aki kiszabadította Mindszentyt

Pálinkás Antallal egyébként még egyszer találkoztam: a hadbírósági tárgyaláson, 1957-ben, amikor szembesítettek a cikkemmel és vele. Azt kérdezték tőlem, valóban láttam-e őt Tildy kabinetirodájában? Ő nem tagadta, hogy ott volt, én sem, hogy láttam és megírtam…

Mindszentyvel életemben egyszer találkoztam, majd tíz évvel korábban, először és utoljára: 1947-ben ő bérmált meg Zuglóban, a Róna utcai templomban, ahol Gaal Olivér nemzetgyűlési képviselő volt a bérmakeresztapám. Annak a Gaal Gasztonnak a fia, aki első elnökként – mások mellett – Tildyvel és apámmal megalapította 1930-ban a modernkori Független Kisgazdapártot. 

Tildyt 1956. október 31-én, a Parlament épületében láttam életemben utoljára. De telefonon még egyszer beszéltünk, mint utólag kiderült, a „magyar igazság” súlyos pillanatában.

November 2-án este szólt nálunk a telefon, s a kialakult „válság házirendnek” megfelelően, én vettem fel a kagylót. Köszöntem, és bemondtam, ki vagyok.

– Tildy Zoltán beszél. Apádat szeretném megkérdezni, nem tudja-e véletlenül, hol van Kádár János?

Nem tudta…

Címkép: Tettamanti Béla grafikája