Levél Demeter Szilárdhoz

Posted by

Darabos Enikő
>Kedves Demeter Szilárd, noha mostanában a legkevésbé sem illik rád ez a jelző, a levélírás formai hagyománya mégis megköveteli tőlünk. És ilyen az, amikor az ember betartja az udvariassági formulákat, még ha adott esetben maga nem is látja rezonabilitásukat. (Megfontolhattad volna ezt te is, amikor nem láttad, szükség van-e drámainstruktorokra. Ha nem látod, befogod a pofád és kussolsz. Így kívánja az illem és a jólneveltség.)

Békési Joe rajza

Már annak is megvan a maga abszurditása, hogy ahelyett, hogy tovább olvasgatnám a posztdigitális esztétika kidolgozására törekvő művészetelméleti írásokat, melyeket az interdiszciplináris tudományfelfogás által áthatott, boldogabb országok tudósai írnak elmélyült munkával, kénytelen vagyok itt neked nyílt levelet írogatni. Így élünk mi e kies tájon, krumplidobálás és anarchia éjjelünk és nappalunk. És akkor meg is van a hívószó, ugyanis tegnapi írásodban sikerült Szarka ezredes „belső anarchiáját” neked is felöklendened. Magam is öklendeztem, amikor először olvastam, igen, és látom, rád is nagy hatással volt. Bár őszintén szólva valami mélyebbre vártam, sokkal terjengősebbre és nyúlósabbra számítottam, mikor átküldték az írásodat.

Neki is veselkedtem, hogy kiszakadván a hanyatló nyugat kortárs esztétikájának fogalomrendszeréből most majd megértek valamit az SZFE körüli eseményekből. De csak annyit értettem meg – beleértve az írásod hatástörténetét is –, hogy miattad már megint az erdélyi születésű, magyar értelmiséginek kell égnie. És hidd el, marhára unom már. Nekem ugyan nem szokásom letagadni, hol születtem és hol nőttem fel (Szatmárnémetiben, igen, hogy is feledhetnéd, mikor büszke székely öntudattal gúnyoltál emiatt, mert én csak olyan kis „táposok kedvence”, partiumi voltam, aki kerekrágógumin nőtt fel), de áldásos tevékenységedet látva mostmár megértem, ha valaki erdélyi helyett szívesebben lenne egészen egyszerűen csak román Magyarországon.

Mert az még talán rendjén van, hogy anno, Kolozsváron, a köztudomásúlag sokunk által – ámbár általad talán kissé anarchikusabban – frekventált Bogyában tőled kellett megtudnom, hogy gyomorfekélyre bizony faggyút kell ennie az embernek, de hogy olyan közhelyeket fogsz nyilvánosan puffogtatni, miszerint „jó színészekre, rendezőkre, operatőrökre szüksége van a nemzetnek”, azt a legvadabb rémálmaimban sem tudtam volna elképzelni. Mint ahogy azt se, hogy egyszer még a „jogszabályi környezet” versus „intézményi autonómia” szembenállásban az előbbi mellett teszed le a voksodat.

Szilárd, ha mélyen magadba nézel – és megengedem, ma kissé mélyebbre kell már, mint annak idején, amikor évfolyamtársak voltunk a kolozsvári bölcsészkaron –, talán sikerül belátnod, hogy mindig is anarchista voltál. Mindig az uralmi viszonyok által megképzett hierarchia ellen voltál, mert nagyon jól tudtad, milyen, amikor fentről egy láb el akar taposni. És nem csak metaforikusan. Meggyőződésem, hogy most is az maradtál, anarchista. Csak ebben a mi feje tetejére állt szép, új világunkban nem akarod észrevenni, hogy a taposó láb egykori funkcióját vette ma át az általad most oly nagyra tartott „jogszabályi környezet”. Nem akarod észrevenni, hogy a te nagy gonddal kidolgozott és jóistenezéssel (na, ez is új!) körbelécezett környezettudatosságod maga lett a „taposó láb”, ami ellen mindig is ágáltunk.

Nem kérhetem, hogy „légy önmagad!”, „az légy, aki vagy!”, tudod, „forever trusting who we are”, mert kamaszkorom elmúltával kissé viszolygok ezektől a bölcsességektől. Csak arra kérlek, legalább ne vegyél részt abban, hogy eltapossák ezeket a fiatal felnőtteket. Az SZFE hallgatóira gondolok, igen. Te is ők vagy, ne felejtsük el. Ha nem teheted, hogy támogatod őket, legalább ne vegyél részt benne aktívan, mert ezzel egykori önmagadat taposod el. És az ilyen előbb vagy utóbb, vissza szokott ütni. És akkor ezzel a forradalmi végszóval maradok, aki voltam, Darabos Enikő