Agyműtét bútorfúróval

Posted by

Bármikor, bárkivel, bármi, bárhol megtörténhet…

Mészáros Anikó lejegyezte, amikor

Szarvas Melinda beszélgetett Bozsik Péterrel és Szilasi Lászlóval a zEtna XV. Irodalmi Fesztiválján

Szarvas Melinda: Sok szeretettel köszöntök mindenkit! Két 2018-ban megjelent mű áll a beszélgetés középpontjában, ábécé-sorrendben haladva Bozsik Péter Jelentés a Kór Házából c., a Forum Kiadónál megjelent könyve, illetve Szilasi László Luther kutyái c. regénye.

Beszélgetésünk e két szerzővel azért is aktuális, mert kirajzolódni, illetve megerősödni látszik egy tendencia mostanság, amelyet a testírást, illetve betegségleírást prezentáló művek alkotják. Jelen szerzők mindkét műben hivatkoznak Esterházy Péterre, akinek Hasnyálmirigynaplója említhető ebben a tendenciában, illetve a Jelenkor 2018-as októberi számában jelent meg Grecsó Krisztián Mint akinek hagyaték c. verse, amihez aztán a Facebookon Orcsik Roland belinkelte Sziveri János Bábel c. versét. Az első kérdésem ehhez a feltörekvő tendenciához kapcsolódna: ennek a tendenciának a létezése mennyiben védhető, vagy mennyiben erősíthető meg? Benneteket milyen viszony fűz ezekhez az általam említett szerzőkhöz és művekhez? Ti milyen betegségtapasztalásról beszéltek a műveitekben?

Szilasi László : Ábécé-sorrendben.

Bozsik Péter : Jó, maradjunk ábécé-sorrendben. Sziverihez nekem olyan értelemben nyilvánvalóan volt közöm, hogy mesteremnek tekintem őt a mai napig. Az, amit a Bábel ban, de egyébként más verseiben is megírt, a test cserbenhagyásáról való közvetlen tapasztalat, hiszen valamelyest láttam ennek a testnek a leépülését. Borzasztó, amikor elhagyja a szellem a testet, vagy fordítva. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy annak, amit én írtam, ehhez semmi köze. Egyrészt mert prózában írtam, másfelől én hirtelen felindulásból láttam munkához. Sűrűn kínoznak mindenféle nyavalyák. Tulajdonképpen Józsa Mártának köszönhetem az ötletet, ő világított rá, hogy meg kellene írnom ezeket a történeteket. Ezután kezdtem el foglalkozni ezzel a témával, és kiderült, hogy kimeríthetetlen.

Sz. L. : Nekem agydaganatom volt, látszik is a nyoma. Ilyenkor a koponyát megfúrják egy bútorfúróval. Nincs erre külön eszköz, egy bútorfúrót használnak, ezzel ütik a lyukat, és így jutnak be a központi idegrendszerhez. Amikor már benne voltam ebben a bajban, úgy gondoltam, hogy ha túlélem, akkor kivételes anyaghoz jutok. Már előre örültem neki.
Amikor még bent voltam a kórházban, mindenféle erősítő anyagot kaptam, melynek köszönhetően még elég jól ment az olvasás. A lábadozás közben magától értetődően Karinthy-t kezdtem olvasni, és arra jutottam, hogy nála jobban nem lehet a témáról írni, de az eseteink különböznek egymástól. Mikor őt műtötték, ébren volt, és műtét közben zagyvaságokat beszélt a nők gyűlöletéről. A könyv szerint. Ezen kívül ő világosan érzékelte az előjeleket, én meg nem. Úgy gondoltam, hogy ezek a különbségek elegendők ahhoz, hogy ha jobbat nem is, de valami különbözőt létre tudok hozni. A másik könyv, amit a kórházban olvastam, a Moby Dick teljes változata volt. Nagy hatással volt rám a mű, írója nem írt bele mindent, amit a bálnáról tudni lehet, hanem maga a bálna az, ami ott le van írva. Szerettem volna, ha ilyen felfogásban tudnám megírni a betegségemet, és el is határoztam, hogy ezekbe az irányokba indulok el. Esterházy könyvét nem tartom olyan jónak. Kevésnek tartom benne magát a testet. Úgy tűnik számomra, mintha nem ismerte volna sem a betegségét, sem azt, hogy az mit tesz a testével. Nem hatott rám ihletőleg, akármennyire is csodálatosnak tartom például a kovalens kötésről szóló részt, ahol betegre röhögöd magad, holott mindjárt meg fog halni. Az, hogy egyre több ilyen szöveg születik, inkább azzal függ össze, hogy ötven után elkezdesz betegeskedni, és aki ad magára, megírja a tapasztalatait. Ezt a tendenciát nem tartom irodalomtörténeti eredetűnek.

B. P. : Hivatkozok a Hasnyálmirigynaplóra? Muszáj visszakérdeznem, mert nem emlékszem.

Sz. M. : Igen, e kontextusban említődik. Oldalszámot nem tudok mondani, de említve van nálad is a téma révén.

B. P. : Megjelent, nem olvasom.

Sz. M. : Ezeknél az általatok is említett tapasztalásoknál kevés személyesebb élhető át. Nagyon sajátos és nagyon személyes tapasztalatok, mégis az itt említett szerzőkkel is egyfajta közösségre lehet rámutatni. Mennyire munkált nálatok a kettő közötti, általam legalábbis feltételezett feszültség, ha a köteteknek a műfajára gondolok? Mindkettőtöknél előkerül a vallomás műfaja, vagy az önéletírás, az öntapasztalat, önélmény-leírás műfaja. Bozsik esetében a krónika, vagy a krónikás szerep működtetése is megfigyelhető. Mennyiben saját, személyes élményből adódó választás ez? A közös műfajhalmaz mennyiben rajzolható meg?

B. P. : Az irodalomtörténetben azért van ennek sokfajta tapasztalata. Nem kell mindent elhinni, amit az író ír, hiszen nyilván más tapasztalatokat is beemel óhatatlanul, legalábbis az én esetemben ez nagyjából így van. Amennyiben az én kötetemről beszélünk, három kisregényről van szó, és ne feledjük a Vándorszakácsot sem, ami jóval előbb elkészült, de szintén a témához tartozik. A Vándorszakács egy szélhámos zsidó figura élettörténete, amihez nekem gyakorlatilag semmi közöm, mégis valóságalapja van. Egy férfi, amikor úgy képzelte, hogy haldoklik, elkezdett engem e-mailekkel bombázni, melyekben elmesélte történetét, és arra kért, örökítsem meg őt. Belementem, megírtam a kötetet, majd utána feljelentett az Élet és Irodalomnál, és kikérte magának az egészet, mert ő nem így képzelte el a halált. A valódi történetben végül kiderült, hogy elcserélték a leleteit, és tulajdonképpen kutya baja, de ő akkor is sértve érezte magát. Jóval később a 444 nevű portálon Vándorszakács címen elkezdett egy önálló sorozatot, ahogy Parti Nagy Lajos mondaná, egy „megmancsolt” változatról volt szó. Ebbe a kötetbe beletettem apait-anyait, mert van egy látens hipochondriám, amit nem is szoktam véka alá rejteni, így nagy empátiával nyúltam ehhez a figurához, aki végül kitolt velem.

Sz. L. : Nagyon durva tapasztalat ez, először nem is tudtam, hogy mihez kezdjek vele, hogy milyen műfajt akar ez magának. Abban biztos voltam, hogy érdekes, amikor behatolnak az agyadba. Egy ilyen beavatkozás után már semmi sem marad úgy, ahogy volt. Amikor megkérdeztem az orvost, hogy mi vár rám, elmesélte, hogy nem úgy fog működni, mint amikor a szövetből veszik ki a daganatot, hanem belekapar az agyamba, reméli, hogy eleget vesz ki belőle, és hogy ami ott marad, az nem veszélyes. Ha többet vesz ki belőle, bizonyos dolgokat nem fog tudni megcsinálni utána. Érdekes egy helyzet. A napló műfaja semmissé vált számomra, egyszer csak észrevettem, hogy kimaradt két nap az életemből. Ez viszont kötelezővé tette, hogy kihallgassak néhány tanút. Kifaggattam négy embert, akik egybevágóan nyilatkoztak az eset kapcsán, és ezek után már csak azon gondolkodtam, hogy hogyan is tárolódnak az emlékek. Nádas ezt nagyon szépen megcsinálta a Világló részletek c. könyvében. Teljesen egyetértek azzal, amit ír, hogy az emlékek asszociatív módon tárolódnak, és ha vannak mondjuk testi tapasztalatokon alapuló emlékeink, akkor azok előhívnak olyan emlékeket, amelyek szintén testi tapasztalatok miatt jöttek létre. Bozsiknál három kisregény van, az én kötetem pedig leírja az eseményeket és időnként, betoldásként jönnek korábbi történetek, családtörténet, vagy önéletrajz, melyek azért vannak ott, mert azok ugyanúgy tárolódtak, meglehet nem is nyelvileg. Egyébként lehet, hogy Nádasnak nincs igaza, lehet, hogy nekem sincs igazam. A mostani Magyar Narancsban azt olvastam, hogy emlékeink egyáltalán nincsenek, és nem azért tudod kitölteni a tesztet, mert tudod a válaszokat, hanem amikor rajzolod a rubrikát a válasz köré, akkor rakod össze a törmelékekből azt a valamit, amit oda be kell illeszteni.

B. P. : A neuronok játéka nagyon bonyolult. Maga a fájdalom például, mint olyan. Engem a csillapíthatatlan fájdalom érzése vitt el ahhoz, hogy elkezdjem megírni a történetet. Van egy altatóorvos barátnőnk, aki azt mondta, hogy a fájdalmat megelőzni kell és nem csillapítani. Amikor komoly depresszív bajban vagyok, nem a Bibliát olvasom, hanem Hawkingot, vagy az egyik kedvenc könyvemet, amit most sajnos valaki ellopott, a címe Az emberi agy. Ebben a könyvben olvastam anno, hogy balesetet szenvedő alanyokat vizsgáltak, akik hívők voltak, majd megsérült az agyi rendszerben valami, és ateistákká váltak. Ez felfoghatatlan. Bekövetkezik egy mozdulat, egy ütés az agyban, és teljesen megváltozol. Volt egy másik példa is, ami szerintem még borzasztóbb: szintén megsérül az agy egy balesetben, és az ember nem azonos többé önmagával, de olyan szinten, hogy a szüleit azzal vádolja, hogy őt már gyerekkorában elcserélték valakivel, nincs többé önazonosságtudata. Mindez egy ütéstől. Ez is közrejátszott, hogy a betegségről írjak, de a fogról a mai napig nem mertem írni. A fog hiányánál nincs borzalmasabb. Legfeljebb az agy hiánya.

Sz. L. : Én is érzem.

Sz. M. : Ezekből a történetekből is egyértelmű, hogy betegsége mindig mindenkinek van, lehet, volt, tehát maga a betegség tapasztalása nem egyedi, de ahhoz, hogy ebből irodalmat lehessen csinálni, ahhoz kell egy olyan nyelvi megoldás, vagy olyan élményszerkesztési mód, ami ezt irodalommá teszi. Felolvasnám Bozsik könyvének az egyik mottóját: “Nem a tapasztalataid érdekelnek, hanem az a mód, ahogy prezentálod őket, egy élet nem mű.”. A kérdésem arra vonatkozna, hogy épp akár a Szilasi László által is említett múltbéli események felidézése révén mennyire vált érthetővé, mennyire vált megemészthetőbbé a mostani tapasztalat, illetve visszamenőleg mennyiben rendezte át az addigi rendezettnek hitt életviteleket ezeknek az eseteknek, vagy az ilyen fajta kérdéseknek az irodalmi feldolgozása?

Sz. L. : Én elhatároztam, hogy most el fogok mondani mindent őszintén. Időrendben. Utóbbi nem feltétlenül szolgálja az őszinteséget, és az időrendet se szolgálja az időrend elhatározása. Az emlékek nem időrendben tárolódnak. Végül is az vált alapvető problémává, hogy a nyelvnek nem olyan a rendje, mint a valóságnak, és valahogy úgy éreztem, hogy talán jobb lesz nekem, vagy mindenkinek, ha a nyelv rendjéhez tartom magam. Ez eredményezte ezt a szöveget, ami olvasható. Ez teszi az egészet elbeszélhetővé. Az őszinteség sajnos egy aljas dolog. Ha tartod magad hozzá becsületesen, akkor például kiderülhet rólad, hogy egy görény vagy, és úgy gondolod, hogy a szép az jobb, mint a csúnya. De nem írhatok mást, ha egyszer megfogadtam, hogy őszinte leszek. Ilyen formán meg kell írnom, hogy a jelenlegi feleségem szebb, mint az előző. Hát micsoda magatartás ez! Nem méltó egy úriemberhez, aki amúgy sem vagyok. Az őszinteség tehát ilyen következményekkel is járhat, az efféle poétikai elhatározás kitereget. Ez a magatartás viszont engem közelebb vezetett az önismeretemhez, ami szerintem a legfontosabb az univerzumban.

B. P. : A testi megismerés mindenképpen vezet valamiféle fajta önismeret felé, ha úgy tetszik. Én ezt inkább a kiszolgáltatottság felől próbáltam valamelyest megírni, amikor, és itt azt hiszem, hogy mi különbözünk, a kórházban csak, mint tárgyat kezeltek. Sokkal jobb, ha tárgyként kezelnek. Ha érzelmi viszonyulás került a képbe akár az én, akár az egészségügy oldaláról, abból mindig csak konfliktus és baj származott. Ott a test, reparálják meg minél gyorsabban, és amint lehet, küldjenek el onnan, mert egyébként kibírhatatlan a kórházi lét. Ahogy apám mondaná, „ami nem smakkol, hogy nem adnak elég fájdalomcsillapítót”. Van egy szövegtervem, ahol meg fogom írni ezt, valószínűleg egy fantasztikus novella lesz: harc a heroinért. Kinél marad a heroin, vagy akármelyik fájdalomcsillapító? Nem adják időben, vagy nem adják akkor, amikor kéne. Ez borzasztó egyébként. A 21. században nem így kellene működnie. Válaszoltam a kérdésre?

Sz. M. : Sőt, és tovább is görgetted. Említetted a testet, mint tárgy kezelését. Ismerős vagy idegen számotokra a saját testetek? Meg tud lepni benneteket? Milyen a viszonyotok vele?

Sz. L. : Ez egy zombi-tapasztalat. Az egész zombiság arra van kitalálva, hogy mi történik akkor, amikor a testedben nincsen semmi. Azért szabadul el a tested, vagy azért masírozol lassan az utcán, mert nincs benne se szellem, se lélek. Anélkül is mozog, hogy lenne benne központi irányítás. Engem ez komolyan elgondolkodtatott, és valószínűleg tényleg így működik. Amikor rosszul lettem egy kedd este volt, régi magyaros órát tartottam az egyetemen. Elkezdtem helytelenül viselkedni. Ordibáltam, bevizeltem, hadonásztam a kezemmel, szidalmaztam az akadémiai tudományt. Nem szoktam bevizelni minduntalan. Egy kicsit másképpen nézek azóta magamra.

B. P. : A zombi létet még nem tapasztaltam meg hála Istennek, nem irigyellek, én tulajdonképpen csak a fájdalomig jutottam el. Egyébként nagyon sokat olvastam erről, többek között a zombikról is, és mai napig nem tudom, hogy vegyszer vagy hit kérdése, hogy bizonyos kultúrákban zombivá tudnak tenni embereket. Erről nem lehet tudni, vagy legalábbis még a tudomány nem tart azon a szinten, hogy ezeket az anyagokat tudja azonosítani. Ugyanakkor a fájdalomnak van egy olyan foka, amikor megszűnik, és végre elkap valami boldogsághormon, hiszen vége van. Én másfajta tapasztalaton estem át, és tulajdonképpen ez a tapasztalás indította be a testről való gondolkodásomat. Gyakorlatilag érzéstelenítés nélkül majdnem hogy kiheréltek egy hydrocele műtéttel, amit nem kívánok senkinek. Arra sem emlékszem, hogy hogyan kerültem ki a műtőből. A párom ott volt, azt állítja, hogy pattogtam a műtőágyon. Minduntalan visszatérek a fájdalom csillapításához, nem adtak megfelelő mennyiségű gyógyszert. Fájdalomcsillapító nélkül nem megyek sehova, pláne nem kórházba. Akkor is gyorsan bedobtam 3-4 db nálam lévő fájdalomcsillapítót, és így sikerült megnyugodnom egy kicsit. Bent akartak tartani, nem mentem bele. Csak onnan szabaduljon az ember.

Sz. M. : Mindketten említettétek, hogy másoktól kapott rekonstruált történetekből állt össze saját magatok számára is az adott pillanat, vagy akár két nap. Főleg a Bozsik könyvben jelenik meg kimondottan is egy, ez most nagyon rosszul fog hangzani, egy beteg közeg. A fikciónak és a valóságnak a keveredését érzem ezekben a felvillantott történetekben. Egy ilyen kétségtelenül valós tapasztalatnak a leírásába miképpen és milyen hatással szűrődhet be óhatatlanul is akár egy fikció, vagy akár egy olyan elem, ami felett ti nem rendelkeztek olyasfajta biztos koordinációval, ami esetleg a ténylegesen átélt elemek esetében megvan?

B. P. : Szerintem az irodalomban biztos koordinációkkal rendelkezünk, ezzel nincs gond. Inkább azzal van a probléma, hogy hogyan lehet ezt megírni úgy, hogy ne memoár legyen például. Ezért van az, hogy nem feltétlenül egyes szám első személyben van elmondva a történet, mint egy emlékezésben, hanem úgymond kilépsz a szerepből. Az irodalmi szerepek is ezt próbálják sugallni: mindenki élt, és mindenki meg fog halni, és van, aki már meg is halt. Kívülről is meg kell nézni mindezt, irodalmi példák által. Az egyes szám első személy magában már nem működik, direktben elmondani valamint már nem hiteles számomra.

Sz. M. : Szilasinál is tetten érhető ez, és bár nagyobb része egyes szám első személyű elbeszélés, a legelső alkalommal még a szóban forgó egyénként jelenik meg maga a szerző, illetve a tapasztalás.

B. P. : Menet közben is van kitétel.

Sz. L. : Jórészt elvesztettem az eddig megszokottat. Az a dolog, amit eddig énnek neveztem, átalakult. Amikor hazaengedtek, nem hogy írni, olvasni sem tudtam. Azt mondta a neurológus, hogy ez úgy működik, hogy amikor kifúrják a koponyát, akkor a fúrás szemete bent marad a fejedben, amit az agyvíz szépen lassan kitermel, de ezalatt nem működsz tökéletesen. Csak azon járt az eszem, hogy mivel fogom tölteni az életemet, hogy ha nem tudok olvasni. Végül arra jutottam, hogy birkát fogok tenyészteni a csúcsgasztronómiának, gyógyító füvekkel fogom etetni őket, és eladom őket Pesten. De valahogy mégsem volt elégséges ez az ötlet.

Egyszer történt, hogy a nagyobbik lányom tartott egy házibulit a kis lakásomban, és szétszedték azt apróra. A kislányom ágya alatt találtam egy üres levél Xanaxot, meg egy literes orosz vodkát. Úgy gondoltam, hogy együtt használhatták a kettőt. A pénzemet elvittem, de például a hátizsákomba belehánytak…

B. P. : Milyen rosszul nevelt gyerekek. (Nevet)

Sz. L. : Valamit elrontottam… Az egyik borítékban teli óvszer volt.

B. P. : Miért borítékban?

Sz. L. : Amikor a műtét előtt megkaptam a Xanaxot, akkor megértettem a népszerűség okát. Alkohol nélkül is nagyon fincsi. Utána töltötték be a szükséges morfiumot. Azért meg simán odaadnád az életedet.

B. P. : Ember, te protekciós beteg voltál.

Sz. L. : Nem voltam protekciós beteg…

B.P.: Te írtad, idézet.

Sz. L. : …hanem Trianon örömgyereke. A klinika az egyetem része, vagy fordítva, így vannak bizonyos előjogaink. De azt is leírtam, hogy ha például egy környékbeli faluból jöttem volna, akkor is elláttak volna ezen a szinten, csak sokkal lassabban. Nem biztos, hogy megértem volna a pontos ellátást. És pénzmozgás nem volt. Ezt leírtam. Nem kellett külön fizetni, de az kétségtelen hogy a két dékán beszélt egymással.

Sz. M. : Az utolsó kérdés sokkal kevésbé személyes, és inkább ahhoz kötődik, hogy most itt beszélgetünk Zentán. Egy tulajdonképpen magyarországi egy tulajdonképpeni vajdasági szerzővel, amennyiben ezek a kategóriák érvényesíthetők. A kérdés pedig az irodalom infrastruktúrájának betegségeire vonatkozik. A ti tapasztalatotok alapján ezek a művek láthatók-e egymás mellett, vagy egymás mellé kerülnek-e? Az a közös halmaz, amiről az elején én próbáltam beszélni, azt ti jogosnak, egyáltalán létezőnek látjátok-e? Vagy ez az egész kérdéskör úgymond hipochondria, és tulajdonképpen minden működik, vagy működtethető?

Sz. L .: Valamikor régen én irodalomtörténész voltam, tudod. Szerintem, mikor ilyet mondunk, az igaz ugyan, de elsősorban azt szolgálja, hogy tudjál azokról a könyvekről beszélni. Ebből a szempontból az, amit mondasz, teljesen igaz, de számomra most azok voltak a jó tapasztalatok, amikor az emberek mást láttak bele. Az olvasók sokkal jobban örülnek ezeknek az önéletrajzi-életrajzi betéteknek, mint a betegség sztorinak. Ha én uralnám az egész magyar könyvkiadást, akkor nem igyekezném ilyen alapon egymás mellé tenni ezeket a szövegeket, mert nagyon sok érdekes dolgot látnak bele mások. Anyám például nem érti, hogy miért nem szép. Ha úgy hívják, hogy szépirodalom, akkor miért nem szép? Leírtam például, hogy először láttam apám faszát, és szerinte ez nem egy szép jelenet. Ezen aztán egy ideig elvitatkoztunk. Mondtam neki, hogy szép az, csak másképp.

B. P. : Ahogy Csoóri Sándor mondta, ha megtanulnék élni, akkor nem lenne szükségem mások megszépített mondataira. Nomád Napló, rosszul idéztem. A megszépített mondatok hamisak, legalábbis én így gondolok az irodalomra. És az irodalom nem a megszépített gondolatokról kell, hogy szóljon, amennyiben kell, hogy valamiről szóljon, hanem a tapasztalásról, vagy akármi másról. Én azokat a szerzőket szerettem vagy preferáltam, akik egy olyan tudáshoz juttattak a létezésben, ami ahogy Hajnóczy írta, bármikor, bárkivel, bármi, bárhol megtörténhet.

Címkép: Szarvas, Bozsik, Szilasi