Teázás Japánban

Posted by

Ferber Katalin

>Két tokiói telefonszámmal indultam el Japánba.Az egyik egy ott élő magyar , akivel barátok lettünk.A másikat egy otthoni “szakmabeli” ajándékozta nekem, s azt mondta, feltétlenül hívjam fel a hölgyet, aki kollégánk, hiszen ő is történész. Néhány hónappal a megérkezésem után nehezen ugyan, de rászántam magam hogy felhívjam Minát, nem is lakott messze tőlem, s én örültem, mert végre beszélgethettem egy japán történésszel.

Sohasem beszéltünk a szakmáról, s ez büszkeséggel tölt el. Bár jóval idősebb volt nálam ez a törékeny, mindig mosolygós apró hölgy, úgy cikázott a nappaliban, mint egy húsz éves lány. Férje, aki magas, szikár férfi volt, szinte alig beszélt, csak ha Mina kérdezett tőle valamit. Egyre gyakrabban hívott meg otthonába, én elámultam a gyönyörű kerámiák látványától, mert minden szobában apró, de becses poharak, teáskannák, pici tányérok kavalkádja gyönyörködtetett. Ezek nagy része ugyan üveges szekrényekben volt, azért én megkérdeztem Minát, hogy nem fél-e a gyakori földrengésektől.

-Félni? Én? Félelemben nem lehet élni, tette hozzá. Ha jön, hát itt van, eddig mindegyiket túléltük. Aztán jött a szörnyű erejű kóbei földrengés, az ő nyaralójuk is összeomlott, Mina pedig nevetve mesélte, hogy valami kis pénzt kaptak ugyan, de abból nemhogy házat, de még házhelyet sem lehet venni.

Hagyományokról kérdeztem, hiszen semmiről sem tudtam semmit, ami japán, kíváncsi voltam a teaszertartásra, nagyon bonyolult rítusok sora volt -én azt hittem- s pátosszal beszélt minden helybeli nekem erről. Minát kértem hogy tanítson meg arra, hogyan kell a teaszertartást csinálni. Kuncogott. Legyintett. Ugyan már, mondta némi bosszúsággal. Gyere közelebb, nézd meg mit csinálok és hogyan, azt a sok buta rítust pedig felejtsd el!

Végignéztem ahogy a szertartáshoz használt teaport keveri, ahogy a forró vízet lassan hozzá önti, ennyi az egész mondta, nem kell ebből sem nagy ügyet csinálni. Mesélt magáról, a gyerekkoráról, hogy csak két testvére élte túl a tüdőbajt, ami a háború után népbetegség volt. Csöngettek, egy szelídarcú fiatalember állt az ajtóban, Mina segítségét kérte, mert nem volt áram a lakásában.Így tudtam meg, hogy a Mináék háza mellett sötétlő komor négyemeletes épület is Mináé, bérbe ad ott minden lakást. Nekem is felajánlotta az egyik üres lakást, de én az egyetem vendégházában laktam, akkor még nem volt erre szükségem .Nem kérdeztem semmit a házról, de Mina maga kezdett bele.

A telek mindig drága. A legtöbben bérlik, mert megvenni nem tudják. Nekem, amint látod nagy telkem van, az én tulajdonom. Nem kellett megvennem. Örököltem anyámtól. Könnybelábadt a szeme. Anya idős volt, már a régi házunkból sem tudott kimozdulni, mi a testvéreinkkel szanaszét voltunk az országban, segítsége nem volt. Leégett a házunk. Baleset volt. Anyám döntött így. Előtte levelet kaptam tőle. Elbúcsúzott. Balesetkor nem kell örökösödési adót fizetni, s ezt tudta anyám. Kérsz még teát, kérdezte Mina mosolyogva. Nem kértem.