Miről is szól a Kassai polgárok?

Posted by

Sándor Erzsi
>SZFE-s maszkban mentem a Nemzetibe premierre, Vidnyánszky egy méterre ült tőlem.

Lehetne a maszk provokáció – de akkor minek nevezzem Márai művét, A kassai polgárokat? A darab nagyon leegyszerűsítve arról szól, hogy a nádor erőszakkal akarja elfoglalni a várost, amely igazsága tudatában fegyverrel védekezik ellene, és győz.

Az előadás végén a nézők ütemesen tapsoltak a játszó személyeknek, köztük Rátóti Zoltánnak, aki civilben annak a kuratóriumnak a tagja, amely éppen erőszakkal foglalja el az egyetemet, amelynek polgárai igazságuk tudatában, tehetségük és kreativitásuk fegyverével védekeznek ellene.

Tudom, hogy a színész nem a saját személyében áll a színpadon, mégis eltűnődtem az SZFE-emblémás maszk alatt: vajon mit gondol Rátóti Zoltán színész és kuratóriumi tag, amikor a színpadon azt hallgatja Blaskó Pétertől: „Ómodénak úgy kell ez a város, mint a megszállott szerelmesnek a megkívánt szerető teste. Hálni akar a várossal, érinteni akarja, le akarja teperni. S ha védekezik, tűzzel és vassal akarja megsemmisíteni. Pusztuljon él, ha nem lehet az övé. Ezt a várost akarja. Öreg már és mohó, mert nincs sok ideje?”

Mire gondol ezalatt Vidnyánszky kuratóriumi elnök tőlem egy méterre? Odasandítok, és csak a rezzenetlen tekintetét látom a fekete maszkja fölött, amint a színpadot nézi. Nem követi a színészek mozgását; amikor az előadás vége felé a nézőteret a Soroksári úttól elválasztó körfüggönyt a rendezői koncepció szerint elhúzzák, ezzel kényszerítve a közönséget, hogy itt és most értsen meg az előadásból minden mondatot, a nyitott erkélyről beszélő színészre sem néz fel.

Külön előadás fut az orra előtt, arra mered magába fordulva. Vagy talán így szokott figyelni, ki tudja? Vajon miféle színházvezetői koncepciótól hajtva került ez a darab a Nemzetibe? Szabó K. István, a rendező augusztusban a Gyulai Várszínházzal és a Nemzeti társulatával közösen hozta létre az előadást.

Valakinek az azóta eltelt időben tudnia kellett arról, hogy ebben a műben nemcsak a művészi tehetséggel sújtott kőfaragó szerelmi drámája van megírva a maga Lolita-történetével, hanem a polgári öntudat harca is az önkény, a kényszer, a hatalom, az uralkodói akarat ellen.

János mester (Rátóti) hiába szavalja a darab elején: „a művész dolga, hogy műhelyében és műve közelében maradjon, mikor reng a világ”, mégis az ő vésője kandikál ki Ómodé szívéből. Mert János mester számára eljön az a pillanat, amikor a szabad polgári öntudat, a jogosnak tartott bosszú, a darab során oly sokat emlegetett jog és lelkiismeret felülírja a művészi begubózás programját, és ha mindent elveszít, a polgárinak mondott szabadságát már nem adná oda.

Az előadás tiszta mondanivalója, pontos fogalmazása, artisztikusan megkomponált képei után fel nem foghatom, hogyan jut eszébe Rátóti Zoltánnak János mester átizzadt jelmezét az öltözője fogasán hagyván megszövegezni saját személyes levelét az SZFE-t védő egyetemi polgároknak.

Hogy képes „fedősztorinak” nevezni a tiltakozók jogos indulatát, harcát az egyetemi autonómiáért, kormánybuktató szándékot vizionálni, és neheztelni, hogy „nagyon sok kollégát átvertek, megtévesztettek, ezzel bevonva őket a tüntetéssorozatba” – mintha mindazoknak, akik „bevonódtak”, nem lehetne joguk és lelkiismeretük a polgári szabadságuk védelmében művészi vésőt döfni Ómodé szívébe.

A bemutató másnapján, miközben a nézők bementek az épületbe, SZFE-s diákok álltak a Nemzeti Színház előtt, és egyenként mikrofonba mondták azokat a Márai-mondatokat, amelyeket a nézők majd mindjárt a színpadról fognak hallani. Vidnyánszky színházában Rátóti kuratóriumi tagtól. “Egyetlen fáklyával és egyetlen ember indulatával is fel lehet gyújtani a világot.”

Sándor Erzsi írása a 9 ferencvárosi magazinban jelent meg.

Címkép: Márai Sándor: A kassai polgárok, rendező: Szabó K. István. Az évad első drámabemutatója a Nemzeti Színházban.