Posted by Dobozi István
Ha november 3-án Joe Biden diadalmaskodik az elnökválasztáson, amire jó esélye van, akkor a világpolitikában páratlanul járatos elnöke lesz az Egyesült Államoknak – kezdi az elemzését Dobozi István, a Világbank korábbi vezető közgazdásza az Élet és Irodalomban. Cikkének témája: milyen lesz az amerikai külpolitika, ha Biden nyeri az elnökválasztást?
Trump elnök négyéves kormányzása alatt az Egyesült Államok a liberális nemzetközi rend támaszából annak fő rombolójává vált, ami Washington globális szerepének és befolyásának hanyatlását vonta maga után, az űrbe Amerika stratégiai riválisai nyomultak be. Biden Anti-Trumpként határozva meg magátaz amerikai nemzetközi politika restaurációja mellett száll síkra; az ügyletközpontú trumpi vonallal szemben értékalapú, demokrácia- és emberijog-hangsúlyos világpolitikát követne.
Sokan Bident tekintik a második világháború utáni időszak legbefolyásosabb alelnökének a külpolitikában. Nem csoda, hogy a most folyó elnökválasztási kampányban szívesen hivatkozik az „obamai–bideni külpolitikára”, ellenpontozva Donald Trump „katasztrofális, kaotikus, kiszámíthatatlan” nemzetközi politikáját. Jelezte, hogy elnökként bel- és külpolitikában visszatérne a Trump-időszak előtti „normalitáshoz”.
Hol várhatók a legnagyobb „helyreállítások” egy esetleges Biden-elnökség alatt? Először is Trump szűken értelmezett, ügyletközpontú vonalához képest a bideni külpolitika minőségileg inkább értékalapú lenne, a hangsúlyok a demokráciára és az emberi jogokra esnének. Biden szerint Amerikának bizonyítania kell, hogy kész a világvezetői szerep átvételére. Ehhez a trumpi „politikai sötétség” és „lopakadó diktatúra” után „legelőször is otthon kell megerősíteni a demokráciánkat”. A demokratikus értékeknek azonban nemcsak Trump fordított hátat, hanem világszerte gyorsan terjed a tekintélyelvűség, nacionalizmus és illiberalizmus. Biden belengette: elnökségének legelső évében globális demokrácia-csúcstalálkozót hívna össze Washingtonban, ahol „nyíltan szembesítenénk azokat az országokat, amelyekben a demokrácia visszaesése tapasztalható”. Tény, hogy a volt alelnökhöz közeli, demokrata külpolitikai elit Magyarországot is mindinkább egy napon említi az olyan demokráciadeficites országokkal, mint például Törökország. Ebből a szempontból érthető (bár diplomáciailag kifogásolható), hogy a magyar miniszterelnök nyíltan Trump újraválasztásáért szurkol.
Biden a multilaterális együttműködés lelkes híve, s jelezte, hogy visszavezetné az USA-t a párizsi klímaegyezménybe. Várható azonban, hogy nem fog automatikusan csatlakozni egy rosszul működő megállapodáshoz, hanem követelni fogja annak újratárgyalását.
Trump elnök tüntetően lefokozta a Washington által kiépített szövetségi rendszereket, amelyek nagymértékben növelték az USA globális erejét és befolyását még a hidegháború vége után is, éles kontrasztban Oroszországgal és Kínával, amelyek csak magukra támaszkodhatnak.Biden viszont irányadó elnöki elvként szögezi le: „Amerika számára a NATO-szövetség nem dollárban mérhető ügylet, hanem olyan szent elkötelezettséget testesít meg, amely nemzetbiztonságunk és liberális demokratikus ideáljaink védőbástyája – tartós, erős és megbízható értékközösség.”
A választási kampányban a két elnökjelölt szinte egymást múlja fölül, ki keményebb Pekinggel szemben. Biden külpolitikai tanácsadói nyíltan mondják, hogy a lényeget tekintve osztják a Trump-kormány nemzetbiztonsági stratégiáját: Kína mint revizionista, stratégiai versenytárs abban érdekelt, hogy erodálja az USA biztonságát, prosperitását és a világot szembefordítsa az amerikai értékekkel, érdekekkel. Először regionális hegemóniát akar szerezni az indiai–csendes-óceáni térségben, aztán a globális elsőbbség megkaparintása a cél.Ha 2021. január 20-án Joe Biden lesz a Fehér Ház gazdája, hidegháborúra emlékeztető állapotokat fog örökölni az amerikai–kínai kapcsolatokban. Biden elnök az Egyesült Államok fő szövetségeseivel szoros koalícióban lépne fel Kína kifogásolt külpolitikájával szemben. A bideni külpolitikai választási stáb már bedobta a Kína elleni „demokrácialiga” ötletét, amely informálisan az USA mellett az EU-ból, Kanadából, Japánból, Dél-Koreából, Ausztráliából és Új-Zélandból állna. Nem kétséges, hogy a „ligát” a kínai vezetés ellenséges, washingtoni vezérlésű geopolitikai, katonai és kereskedelempolitikai szövetkezésként fogná fel.
A felmérések szerint szinte egész Európa Joe Bidennek szurkol az elnökválasztási küzdelemben (Lengyelország fontos kivétel, ott Trump népszerű). Nem csoda, mivel Trump elnök az EU-t nevezte már ellenségnek is, tapsolt a Brexitnek, hamis nemzetbiztonsági kockázatra hivatkozva büntetővámokat rótt szövetséges európai államokra, és állandó vitában volt velük a NATO-finanszírozás aránytalan megosztása miatt. Főleg Németország került Trump célkeresztjébe, amellyel szemben az ott állomásozó amerikai csapatatok részleges kivonása a legújabb „büntetés”. Érthető ezért a reménykedés, hogy Trump esetleges novemberi bukása után a transzatlanti kapcsolatok visszatérnek majd az obamai szép időkhöz. Barack Obama Merkel német kancellárt tekintette legfontosabb külföldi partnerének. A stílus Biden alatt 180 fokos fordulatot venne.
Ám illuzórikus a transzatlanti viszonyok „újraindítása” nyomán széles körű tartalmi változásokra számítani. Miért? Trump elnök Európa-politikája nem volt népszerűtlen az amerikaiak többsége szemében: az EU mint egyre inkább politikus intézmény nem örvend közkedveltségnek, sokak szemében szálka Németország NATO-n belüli „potyautassága” és az orosz energiakapcsolata. A kiegyensúlyozatlan kétoldalú kereskedelmet pedig unfairnek tekintik mindaddig, amíg például az EU tízszázalékos vámot vet ki az amerikai autókra, szemben az EU-ból importált kocsikat terhelő 2,5 százalékos amerikai vámokkal.
Az Obama/Biden-kormány viszonyát Közép- és Kelet-Európához így lehetne a legszemléletesebben jellemezni: „udvarias hanyagolás”. Az „ázsiai fordulat” és az „orosz újraindítás” címkéjű külpolitikai prioritásváltások térségünket az amerikai világpolitika hátsó vizeire sodorták. Trump elnöksége alatt meg, szívélyes viszonyt ápolt nemcsak Magyarországgal, de Lengyelországgal, a régió másik illiberális államával is. Budapesten és Varsóban joggal tarthatnak attól, hogy a Biden-kormány alatt ez a helyzet gyökeresen megváltozhat, s kiváltképp a stratégiailag marginális jelentőségű Magyarország újból szembetalálhatja magát az udvarias hanyagolással.
Ha a cikk ismertetése nyomán a teljes írásra kíváncsi, itt olvashatja:
https://www.es.hu/cikk/2020-10-09/dobozi-istvan/biden-vilagpolitikaja.html?fbclid=IwAR1Z1WuFlwpuhAVC7VRtqVENw12NhGQzYUh7GsfzLbb9QGfDFUJMPYG65jE