Annuska injekciója

Posted by

Sinkovics Gábor

„Az egész egy közös álom volt, részben siker, részben pedig kudarc. Politikai mozgalomként a diáklázadásnak nem volt jövője, de megteremtette a kulturális liberalizmus hatalmas lehetőségeit…”
Gilles Lipovetsky szociológus

„Mamma ma, mamma ma ma ria ma, mamma ma mamma ma ria ma…” Korda Gyuri bá’ és Klárika

Esik ez az átkozott eső. Mintha soha nem akarná abbahagyni, elromolhatott odafönt a csap, az embernek nincs kedve utcára menni. Amúgy sincs. Maszk fölött kukucskáló, rohanó, riadt, feszült emberek mindenhol. Tudja, kancellár úr, az elmúlt napokban többször is eszembe jutott, az a huszonéves fiatalember, aki az egyik bevásárlóközpont negyedik emeletéről vetette le magát a mélybe, és az ugrás előtt mintha valami begyakorolt produkció meghökkentő, polgárpukkasztó performansz lenne, azt mondta nyugodt hangon: „hölgyeim és uraim…”

Mi járhatott a fejében?

De nem ezért keresem, kancellár úr. Sajnáltam önt, amikor a vakuk villanásai, a szenzációhajhász újságírók lökdösődései közepette odasétált a Színművészeti Egyetem előtt álló hallgatók sorfalához. Kínos pillanat lehetett – vagy talán pont ezt akarta. Ezt akarta megmutatni országnak, világnak, hogy lám, ön jön, beszélgetni akar, közösen jövőt tervezni, irányt mutatni, az oktatást icurka-picurkát megváltoztatni, csak kissé magyarosabbá „erőspistássá” tenni, az íze kedvéért…

Aztán lám, a megtévesztett, megvezetett ifjúság így fogadja. Nem akarok én itt az okoskodó öregember szerepében tetszelegni, aki már átélt, megélt mindent:

  • elcsábított enyhén telt kalauznőt a HÉV utolsó kocsijában,
  • elcsent száraz Martinit a bő gatyájában
  • és részegen megmámorosodva egy underground koncert szünetében letépett valamilyen felhívást egy KISZ faliújságról – forradalmárt játszva.

Az a helyzet, hogy egyre jobban szurkolok az egyetemistáknak, és vannak olyan napok, amikor többször is elsétálok a Vas utcáig, és lesem, lesem, ahogy ott állnak piros-fehér szalagok mögött vagy előtt, és látom rajtuk az elszántságot, a kitartást, és azt a tüzet, ami annak idején belőlem, belőlünk hiányzott.

Mi bizony elfogadtuk a gulyáskommunizmust, és megpróbáltuk jól érezni magunkat a legvidámabb barakkban. Zabáltuk a rántott csirkét, lestük a csajokat a Dagályban, a Palatinuson, a Balatonon, ahol néha hálózsákban aludtunk a bokrok tövében. Lebegtünk, már ha érti ezt, kancellár úr. És ha valakihez eljutott valamilyen formában néhány magvas gondolat, egy-egy szamizdat, akkor csak legyintettünk, hogy ez a helyzet, ez az átkozott szovjeturalmi rendszer sosem múlik el. Norbert Frei történész írta egyszer: „1968 után a Földön élni már nem ugyanazt jelenti, mint előtte. A nagyjelentőségű év több tekintetben is a jelen megértésének kulcsa lehet: legyen szó fiatalságról, zenéről, világpolitikáról, háborúról, médiáról, vagy a gazdaságról, sok mindenben járult hozzá világunk jelenkori képéhez…”

Megakadt a torkukon a fiatalság, kancellár úr. Sem kiköpni, sem lenyelni nem tudják őket.Pedig maga talán tudná a megoldást, hiszen katona volt. Odamenni a Vas utcába, egy zászlóaljjal, aztán felszólítani az egyetemistákat, hogy: vigyázz, jobbra át, lépés indulj, egy, két, egy, két… Aztán vagy mennének, vagy nem.

A maguk rendszere így működik. Vagy legalábbis azt szeretnék, ha így működne.

Rászólni, ráparancsolni azokra, akik másként gondolkodnak. Megnevelni őket. Csak hát az a baj, kancellár úr, hogy ehhez nem mindig elég a zsák krumpli, a narancsízű karalábé, meg az éhbér közmunka címen. Valamit kezdeniük kellene ezzel a helyzettel, de a megoldás nem az lesz, hogy visszavonulót fújnak. Azt már nem. Nyilvánosan vereséget szenvedni, kompromisszumokat kötni, meghátrálni, az nem az önök sportága. És tudja, ha már sportágat említek, azért abszurd helyzet, amikor megjelenik a hírekben, hogy: „Befejezettnek tekintik a tanköztársaságot…” Hát mi ez? Valami futballmeccs, amit egyszerűen lefújnak? Azt gondolják, ettől majd szépen összepakolnak azok a gyönyörű gyerekek ott a Vas utcában és hazamennek?

Pápai Gábor karikatúrája. Népszava

Egyre több hasonlóságot látok és érzek a Kádár-rendszerrel. Ott is hamis ideológiákkal próbálták átmosni az emberek fejét, akkor a szocialista embertípus volt a minta. Hogy ez pontosan mit jelentett, azt talán maguk sem tudták. Amikor 1962. május 1-jén kinyitott a budai Ifjúsági Park, és Rajnák elvtárs visszafogottan magas műveltségű verőlegényei ügyeltek a rendre, még kötelező volt fehér ingben, nyakkendőben, öltönyben megjelenni. Cserébe esztrádműsor szórakoztatta az ifjúságot, és nyomta az „őszinte kőkeményet” Toldi Mária, Ákos Stefi és Németh Lehel. Csakhogy a „központi kultúrigény” már nem állíthatta meg a változást. Egy év múlva beköszöntött a beatkorszak. Bumfordi asztali rádiókon sutyiban hallgatták a Rádió Luxemburgot, a Szabad Európát, és már nyomta nekünk is nyomta a Rolling Stones, a Beatles, itthon pedig egyre többen rajongtak az Omegáért, a Metróért, a Scampolóért.

De nem akarom untatni, kancellár úr. Csupán aprócska párhuzamot vonnék a maguk álkeresztény, nemzetieskedő rendszere és a Kádár-korszak között. Merthogy a hatvanas években is megszenvedett a hatalom a fiatalokkal – az úgynevezett huligánokkal.

Hosszú haj, trapéznadrág, enyhén rosszkedvű arckifejezés.

Mondta is Kádár elvtárs: „Ami itt fontos az az, hogy a párt, az ifjúsági szövetség nem divattervező cég, nem fodrászipari ktsz, és nem kell ilyesmivel foglalkoznia…”

Milyen fiatalságot szeretnének most?

  • Hogy nézzenek ki?
  • Mibe öltözzenek?
  • Miről ábrándozzanak?
  • Milyen pózban szerelmeskedjenek?
  • Mi az elvárás?
  • Milyen legyen például a hajuk? Olyan oldalt felnyírós, mint a futballistáknak? És a mi örökmozgó jachtozó, helikopterező, otthon a medencéjét algátlanító külügyminiszterünknek?

És milyen jól áll neki!

„A beatkultúra a hippik szellemisége, a polgárjogi és békemozgalmak és a diáklázadások komoly rést ütöttek a konzervatív hagyományokon…”

  • Ettől félnek, kancellár úr?
  • Ezért akarnak mindent és mindenkit kioktatni, uralmuk alá vonni?
  • Hogy ne legyen visszapofázás, ne legyen szabad gondolkodás?

Ehhez persze hatalom kell, és maguk belehalnának, ha azt elveszítenék. Vékony jég ez, kancellár úr. A hatvannyolcas párizsi diáklázadás, a liberalizmus, megmutatta, hogy az értékek között választani is lehet, és nem kell egy, azaz egy kötelező irányt követni, meghatározni.

  • Miért nem fogadják el ezt?
  • Miért hazaárulózzák a fiatalokat?
  • A másként gondolkodókat?

Azokat, akiknek nem elég a zsák krumpli, akik nem hiszik el, hogy maguk mindent és valóban mindent a nemzetért, az országért tesznek, kereszténység szent zászlaja alatt.

Van dolog bőven az országban, tombol a járvány, sokkoló számadatokkal bombázzák az emberek agyát, lelkét, már nincs hová menekülni a vírus elől, már a maszkra húzott maszk, a magunkkal cipelt zuhanyzófülke is kevés. És most látszik csak igazán, hogy válsághelyzetben, tomboló járvány, az egyre szélesedő munkanélküliség közepette maguk igazán csak egy dologhoz értenek: megosztani a magyarságot, hergelni a népet és folyamatosan működtetni a pénzszivattyút. Újabb és újabb közbeszerzések, leosztott szerepek formájában.

Párizsban a diákok Max Weber mondását hangoztatták nap mint nap, valamelyest ez volt a jelszavuk is, ami nagyjából úgy szólt: „Hogy elérjük a lehetségest, a lehetetlent kell akarni, újra meg újra…”

És nálunk, kancellár úr, a lehetetlen már megvalósult.

Elég ha csak Annuskára gondolunk. Annuskára, a takarítónőre, aki ápolónővé előlépve napokig injekciózott egy beteget. Az orvos utasítására. Csodálkozik-e, kancellár úr, hogy én tiszta szívből szurkolok az egyetemistáknak, mert azt gondolom, ők talán egyszer megváltoztatnak itt sok mindent. Hogy elérik a fegyverletételt, véget vetnek a folyamatos gyűlölködésnek, és ki tudja, talán még Annuska is elvégezhet egy szakápolói tanfolyamot.

Szeged.hu

Kép: Szarka ezredes az SZFE előtt