Dr. Kulka Frigyes, a gyógyító, aki ember

Posted by

Serény Péter

> „Az utolsó mondattal kezdd!” –ez a könyv címe, mert ez a felszólító mondat, Dr. Kulka Frigyes szavajárása oly jellemző volt magára a professzorra, sokak nagyra becsült és szeretett Frédi bácsijára, és igen: Kulka János színművész édesapjára, aki valaha maga is a színi pályára vágyott. A híres mellkas-sebész és tüdőgyógyász a könyv címéül választott intéssel terelte nyomban a lényegre a beszélőt, ha kacskaringós „tiszteletkörökkel” indított.

A Fidelión a szerzővel készített interjú egyik illusztrációja. Szövege. „A Kulka család: Frigyes, Eszter, Janina, János (Szeged 60-as évek) (Fotó/Forrás: A Kulka család archívumából)” – {Eszter a professzor felesége, és a két akkori gyerek: a majdani patológus professzor, az emlődaganatok specialistája, és a későbbi Kossuth-díjas színművész.}

A professzor regénybe kívánkozó életét és pályáját egykori páciense, L. Horváth Katalin újságíró foglalta kötetbe. Erről a munkáról sok fontos és érdekes részletet osztott meg a könyv megjelenése alkalmából, Canjavec Judittal, a Fidelión. (https://fidelio.hu/konyv/az-utolso-mondattal-kezdd-konyv-jelent-meg-kulka-janos-edesapjarol-157903.html ) Ebből a beszélgetésből idézek most két, Kulka Frigyes professzort, az orvost és az embert érzékletesen bemutató történetet:

1.

„’44-ben, amikor a gettóból elhajtották és bevagonírozták a zsidókat, az édesanyja is ott állt a sorban. Ő egy kerítés mögül látta, hogy egy csendőr puskatussal fejbe vágja az anyját, majd továbblöki. Megjegyezte ennek az embernek az arcát. ’62-ben Humboldt-ösztöndíjas volt Münchenben, és egy éjszaka egy magyar származású, németül rosszul beszélő beteghez hívták az ambulanciára… És fölismerte benne azt a bizonyos csendőrt. A férfinak gyomorperforációja volt. Kulka megoperálta, és az ember meggyógyult. Mielőtt hazaengedték volna a kórházból, megkérdezte tőle, hogy volt-e Ipolyságon a háborúban. Azt felelte: „Persze, ott szolgáltam két évig”. Ezt később elmesélte egy portréfilmben, amit Horváth Ádám és Hortobágyi Éva készített róla, és azt fűzte hozzá: „Ez a mi ars poétikánk. Ha gyógyítunk, akkor mindenről megfeledkezünk, akkor is, ha ez nagyon nehéz”.’

2.

„Hatvannégy évesen halt meg. Miután kiderült, hogy vastagbéldaganata van, mennyi ideig tudott még dolgozni?

Végig. Kezdetben a kollégái nem mondták meg neki, milyen nagy a baj, és a kegyes hazugságoknak, a lélektani csalásnak meg is volt az eredménye: jól érezte magát, mindkét klinikáján dolgozott, továbbra is operált. Hosszú távon persze nem lehetett becsapni, mert nála jobban senki nem értett a manuális vizsgálatokhoz, és saját magán is kitapintott mindent. Az Orvostovábbképző Egyetemen (OTKE), saját rektori irodájában volt a betegágya. Egy akkor fiatal orvos mesélte, hogy továbbképzésen volt az OTKE-n, és meglátogatta a profot, aki megfogta a kezét, és a hasára vonta. Amikor megkérdezte, „Miért csinálja ezt, professzor úr?”, azt felelte: „Azért, hogy megtanuld kitapintani az áttéteket”.

(Köszönöm Bedő J. Istvánnak, hogy az Olvassbele.com-on és az Újnépszabadságon felhívta a figyelmet a könyvre és a szerzőjével készült interjúra.)

KÉP: