Párhuzamos skatulyák

Posted by

Gábor György
>A magyar nép (dará)lóra termett szekciója megint sietett bizonyítani, hogy a kormány töretlenül támaszkodhat rájuk, a hatalom bizalmára továbbra is teljes mértékben méltóak. A Mandiner nevű szubtilis keresztény-nemzeti felület kényes, gyöngéd és törékeny szerkesztősége – mint annyiszor – most is remek kommentárokkal kedveskedett az ő nagyműveltségű, mérhetetlenül felkészült és a kultúra legfinomabb húrjait érzékeny újakkal pengetni képes kedves olvasótáborának.

Mert lejött ám a híre itten is annak, hogy egy bizonyos Louise Glück nevű amerikai költőnek ítélték oda az irodalmi Nobel-díjat, akinek amúgy volt képe New Yorkban megszületni, s mi több, nem restellt Magyarországról kivándorolt zsidó apai nagyszülőket ősei között tudni. Ahogy azzal már mindenki tisztában van, még azok is, akiknek nem szokásuk az olvasás, ám a hozzászólás annál inkább (máskor meg a darálás), hogy egy cikk már rég nem a saját végén fejeződik be, a szerző által kitett utolsó pont helyén, hanem e látszólagos végen mintegy kinyílik az iromány, akár a nyári büdöske, vagy, hogy egy másik komponens felől közelítsünk, mint a gólyaorr.

Ez történt most is: a világirodalomra nyitott, nagy erudíciójú, érzékeny és szakértő pennával ellátott mandineres olvasóközönség (akiknek kész véleményét feltételezhetően nem befolyásolta Glück irodalmi munkásságának felesleges ismerete), azon nyomban releváns művészetesztétikai és irodalomkritikai fókuszba helyezte a friss Nobel-díjas oeuvre-jét, s érzékeny hermeneutikai és recepciótörténeti vizsgálat alá vetette életművét. Ennek nyomán tudhatta meg aztán a szépirodalmat faló magyar olvasó, hogy „a rajtunk átutazó galíciánernek semmiféle magyar gyökerei sincsenek”; vagy azt, hogy „a zsidónak nem gyökere van, hanem faja”, következésképp semmi köze sincs a magyarsághoz; emitt egy tradicionálisnak nevezhető metaforához nyúlt vissza egy ismerős hang, mintegy jelezve, hogy „patkánynak sem nevezhető férgek”; másutt megengedőbb a hangütés, mintha csak Orbánnak a magyar nép türelmét és toleranciáját dicsérő gondolatai elevenednének meg: „újlipótvárosi rokonai esetleg még lehetnek, de ők sem tekinthetők magyaroknak”; aztán persze érkezik a megszokott irodalomelméleti kategória, maga az arckarakterológia, s az ebből levont tudományos konklúzió: „jellemző sajátos vonásai, amelyek biztosan elkülönítik egyéb fehér népektől.

A zsidónak viszont (a leszármazási szokás miatt) vannak jellegzetes külső vonásai. A magyar az nemzettudatot is jelent, ami ennek a zsidónak biztosan nincs”; aztán a kissé pozitivista szemléletű, csoportokba tömörítő szándék: „Köszönjük, nem kérjük. Ilyen „magyarunk” van elég, talán túl sok is.” Megszólalnak az irodalmi kategóriákban gondolkodók: „ez a riszálás jellegzetesen zsidó tünemény”; vagy egy másik: „az irodalmi Nobel-díjat bármilyen származású személy megkaphatja, feltéve, hogy zsidó”, aztán hangot követel a nagyobb társadalmi összefüggésekben gondolkodó is: „A magyar nem zsidó. A zsidó nem magyar. A rabbik szerint se. Cigány detto”; akad, akinek a megközelítése paradigmaváltásszerű: „Mehetne az szfe elé őrt állni”; megint más a tematika felől közelít (őrizve az eredeti helyesírást): „Nobeldíj Lehet hogy holokausztos téma,mint a Sorstalanság?”, a „kemény”, természettudományos módszereket is felhasználó: „az (szerintem) nem megy, hogy én zsidó is vagyok és magyar is.

Ha magyar vagy, akkor felejts el a génjeidet”; ugyanez, kissé koncentráltabban: „semmi magyar nincs a lefittyedt szájában meg a kampós orrában”; a megértő és újfent magyarosan toleráns: „ja, és nem azzal van baj, hogy zsidó, se azzal, hogy Nobel-díjas, még csak azzal se, hogy a Nobel-díj mára zsidó belüggyé vált. A baj az a szemforgató képmutatás, amivel úgy tesznek, mintha ez nem így lenne”; aztán a rapid elemző: „Na irány Izrael”; és végül a két nagy szintetizátor (szintén eredeti helyesírásukkal): „Minden zsidó, aki Galíciából New Yorkba átutazóban megszállt Újlipótvárosban, automatikusan „magyar” lett. Ez annál is nagyobb probléma, mert van minimum egymillió (de inkább sokkal több) leszármazott aki ilyen alapon bármikor megszerezheti a magyar állampolgárságot. Miután sorosék és Izrael tevékenysége nyomán előbb utóbb a zsidóság mindenhol újra a figyelem középpontjába kerül és kezd forrósodni a lábuk alatt a talaj tömegével fognak ide települni”; és a másik: „Mert ha ő magyar, akkor a világ összes zsidója magyar, aki átutazott rajtunk.

Az, hogy egy etnosz kitermel néhány tiszta tekintetű egyént aki nekünk szimpatikus, ne jelentse már azt, hogy az adott etnoszt a magunkénak kell tekinteni. Mert nem válogathatsz köztük, nem mondhatod, hogy nekünk csak Glück kell, meg az atomfizikusok. Megkapod vele a kommunista felforgatókat, a nihilista médiamunkásokat, a pimasz „üzletembereket”, a cuki Weisz nénit a III. em. 2-ből, mindet. Ha az egyenleget nézzük, mi hasznunk volt nekünk abból, hogy közöttünk élnek? (És nekik mi hasznuk volt belőle? Holokauszttal, mindennel együtt…)” Hát így, a Mandiner pedig ismét megdolgozott a támogatásáért.

Ám mint napsugártól ragyogó, kékellő vízben a csillámló, ficánkoló halak, úgy játszik össze egyik cikk a másikával, ugyanis egy picinykét odébb a magyar miniszterelnök beszédével ismerkedhet meg a továbbra is az irodalomra szomjúhozó mandineres olvasó. Orbán a Kertész Imre (szintén magyar, szintén zsidó, szintén író, szintén Nobel-díjas) Intézetet megnyitván felidézte Kertész Imre véleményét az antiszemitizmusról, amelyet fertőzésnek, pandémiának, ideológiai járványnak nevezett, „szennyes lelkek gyilkossággá fajuló szórakozásának”. Orbán, aki most bebizonyította, hogy a rosszindulatú állításokkal ellentétben nemcsak a képzőművészethez ért (2018-ban ő nyitotta meg a felújított Szépművészeti Múzeumot), hanem legalább annyira az irodalomhoz is, arra hívta fel a figyelmet, hogy Kertész Imrét nem lehet beskatulyázni. Kertész Imrét nem.

Igaz (az emlékezet annyira nem rövid) Orbán környezetében még ma is ott vannak, akik Imre Kertészt vagy Emerich Kertészt annál inkább beskatulyázták egykoron. Miként Orbán rajongó- és szavazótáborában ma is szép számmal előfordulnak, akik a legfrissebb Nobel-díjast, Louise Glücköt minden további nélkül beskatulyázzák a maguk hagyományőrző módján, a mások által már jóval korábban legyártott skatulyák igénybevételével.