Ölelés

Posted by

Kuncze Gábor
>Három hét után kiengedtek az intenzív osztályról! Pontosabban elküldtek, mert az állapotom nem teszi szükségessé a további, itteni kezelést. Köszönöm mindenkinek, aki a gyógyításomban részt vett! Örökre emlékezni fogok…

És itt megállt a kezem: hogy fogok örökre emlékezni, amikor a vírus elleni zárt védőruha miatt senkit sem tudnék felismerni? Iványi Zsolt docens úr orvos kollégáinak még a nevét sem tudom. Csak azt láttam, hogy figyelnek, értékelnek, konzultálnak, vizitelnek, nézik a monitort, az összegyűjtött adatokat, aztán a kezelések nyomán jobban leszek. Köszönöm!

(Én is néztem a monitort, azon tényleg jobban nézek ki.)

Akikkel az ember igazán kapcsolatba kerül: az ápoló személyzet. Ők bejönnek a kórterembe, beöltözve, hogy lényegében csak a szemük látszik. De az igen! Ha boldog, ha fáradt, ha egykedvű, ha jókedvű, ha szigorú, ha elégedetlen, minden ott van ezekben a szép, barátságos tekintetekben. Profizmussal, elhivatottsággal végzik dolgukat, egy kiválóan megszervezett osztályon. De honnan fogom megismerni őket, ha majd végképp kimászom ebből a betegségből?

A keresztnevüket fel szokták írni a maszkra, én meg onnan lelestem – de mit kezdjek ezzel? A magasságuk se mond semmit, én feküdtem, mindenki magasabb volt nálam. Ezért aztán a következőt találtam ki:

Kedves Szöszi, Zsuzsa, Dodó, Enikő, Mónika, Magdi, Éva, Beatrix, Évi, Kata, Eni(kő), Réka, Dinó, Selyemke, Robi, Zsolt, Kristóf, Tamás! (Remélem, mindenki itt van! )Ha a későbbiek során bárhol meglát engem és azt mondja, hogy én is ott voltam, akkor tudjon róla, hogy KÖSZÖNETKÉPPEN TARTOZOM EGY FORRÓ ÖLELÉSSEL VAGY KÉZSZORÍTÁSSAL, AMIT OTT AZONNAL, HELYBEN TELJESÍTEK!
(Kalandorok kíméljenek!)