Katona dolog

Posted by

Gábor György

 Az a néző (befogadó), aki egy mozivászonra vagy a színpadra szegezve tekintetét azt mondja, hogy ez a film vagy színmű azért jó, mert Icával és velem is pont így történtek a dolgok, vagy azt mondja, hogy azért rossz a film vagy a színdarab, mert Icával és velem nem így történt, hanem egészen máshogy, az a rossz és csapnivaló néző, akinek nem műalkotásra van igénye, hanem mindent feketén-fehéren visszaigazoló vagy cáfoló giccsre.

Ennek épp a fordítottja az igaz: tudniillik az a jó néző (befogadó), akinek egy adott élethelyzetben felötlik a fejében Antigoné, Kreón, Oidipusz, Médeia, Hamlet, Claudius, Rómeó, Júlia, Zuboly, Harpagon, Olga, Mása, Trepljov, Irina, Nóra, Solness, George vagy Martha, Willy Loman és folytathatnám, mert benne ott vannak ezek a hősök, akik adott esetben saját példázatukkal képesek figyelmeztetni.

Azért írom ezt, mert Szarka Gábor személye és megnyilatkozása nyomán a magyar és a világirodalom sok-sok szereplője jutott az eszembe, a „parancsra tettem” hárító és önigazoló magatartása, „én csak oda lettem rendelve”, „én csak fel lettem kérve”, „meg lettem bízva”, „nekem csak utasításba adták, hogy szállítsam le őket, hogy minek, az már nem az én gondom”, s amúgy ők azok, akik időben (s mindig eljön ennek az ideje) majd elmondják, hogy még mindig jobb, hogy akkor és ott őt nevezték ki, nem a másikat, mert ő belülről bomlasztott, meg embereket védett, kockáztatott, vitte a bőrét a vásárra, ő volt például a D-209-es (210-es, 211-es, 212-es, ∞), aki értünk dolgozott, nem ellenünk, csak baromi ügyesen csinálta, etc., etc., etc.

Vesd össze Hannah Arendt tételét a gonosz banalitásáról.Több kiváló barátom is akadt, aki egy-két hete elmondta, hogy Szarka Gáborral, az SZFE újonnan kinevezett kancellárjával nem az a legnagyobb baj, hogy katona (ezredes, gépesített lövész), hanem ez meg az.Az „ez meg az” stimmel, nincs vitánk, de azért a katonát (ezredes, gépesített lövész) én bizony nagyon ott érzem a személyiség, a habitus, az attitűd mögött.

A mai HVG-interjú ezt pazar módon teszi világossá.Szarka Gábornak személy szerint nincs semmiről véleménye, semmit sem tud, semmit sem ismer a múltból, a tartalmi kérdéseket nem neki kell föltenni, ő az igazgatási részért felel, nem foglalkozik sem azzal, ami volt, sem azzal, ami lesz. A hátteret kívánja biztosítani, de ezen belül számára fel sem merül az a kérdés, hogy voltaképpen mihez is kívánja a hátteret biztosítani. Nincs véleménye a lezajlott folyamatról, „szerencsére nem nekem kellett megélnem ezt vezetőként, ilyen szempontból nem tudok a kérdésre válaszolni.” Azt nehezen ugyan, de kimondja, hogy „több párbeszéd kellett volna, ez hiányzott az elején, ezt elismerem”, ám sietve hozzáteszi: „de én akkor még nem voltam a folyamat részese.” Fogalma sincs arról, hogy ez az egész a kultúrharc részét képezi-e, vaskos ideológiai töltettel, avagy sem: „én nem tudom, azokat kell megkérdezni, akik a kultúrában mozognak, mert én ezt a világot nem ismerem.” Fel sem merül benne, hogy a helyzet legitim, avagy illegitim, nem is érdekli ez őt, ugyanis „lehet arról vitatkozni, hogy mi illegitim és mi nem, de miután van egy jogszabály, abból kell kiindulni, hogy az egész jogszerű, ennek kell a kiindulási alapnak lenni… Nekem az a dolgom, hogy a jogszabályi előírások szerint végezzem a feladatomat… Ha azt mondják, megfelelő ember érkezik, a megfelelő szerződést előkészítem.”És ez így megy végig az amúgy remek, tükröt tartani képes interjúban.

És persze nem csupán a négy éve leszerelt, s jelenleg hivatalos állományba nem tartozó egykor volt ezredest halljuk ki az interjúból, hanem a kiszolgált ősz bajnokot is, aki a nagy stratéga beavatottságával elmagyarázza a magunkfajta hülye, lúdtalpas, sumák mezei civileknek, hogy „azt mondják, a katona a háború embere, de ez nem igaz. A katona tudja, hogy mi a háború, hogy ott meg lehet halni, ezért dolgozik azon, hogy azt el lehessen kerülni. Az már parancs kérdése, hogy utána mégis elküldik a háborúba”, ám rögtön sietve hozzáteszi: „Nem úgy élem meg, hogy háborúba küldtek volna, de a helyzet, amit az egyetemen belül kialakítottak, közel jár a háborús helyzethez.”

Vagy: Mácsai Pál csatának tartja ezt, ám a civil lakosságot siet megnyugtatni, de úgy, hogy azért az ellenség is értsen belőle: „Ha mi is így kezelnénk, akkor egyszerűen megrohamoznánk és elfoglalnánk az épületet.” És talán a legszebb: „Az elejétől kezdve azt mondjuk, igyekszünk a lehető legtoleránsabban eljárni, és erőszakot biztosan nem fogunk alkalmazni a hallgatókkal szemben a kapunál.” A kapunál. Ott nem. De beljebb már annál inkább? Mert amit eddig tettek, az maga volt az erőszak, minden tekintetben: a jogalkotói erőszak, a szellemi erőszak, a mentális erőszak, a diktatúra hatalmi apparátusára támaszkodva.

S Szarka ezredes – amint ezt maga is állítja – a kultúra világát nem ismeri, de jobb, ha tudja: a magyar kultúrán, a magyar színházművészeten, a magyar oktatási rendszeren már rég erőszakot alkalmaznak, nem is akármilyet, s ehhez adta a nevét, ehhez dobta magát oda, rendben van, nem gépesített lövészként, nem harckocsizóként, nem légideszantosként, hanem egyszerű hadtáposként, utászként vagy szanitécként.Van az az angol mondás, hogy „When all you have is a Hammer, everything looks like a Nail” (Ha csak egy kalapácsod van, mindent szögnek fogsz nézni.) És való igaz: a demokráciákban ezért nem szoktak még a Honvédelmi Minisztériumok élére sem katonákat ültetni, hanem szigorúan civileket.És lassan mi is beláthatjuk: tényleg jó okuk van erre. Igaz, cserében, hogy erről lemondtak, nem szoktak a kulturális, az oktatási vagy bármely más tárca élére hivatásos katonákat odaültetni.