Dobi István – az elfeledett államfő

Posted by

Kocsis Tamás írása Révész Sándor könyve

  „Dobi István – Az elfeledett államfő – Egy nincstelen parasztfiú útja a hatalomba” címmel írt könyvet Révész Sándor. Az Európa kiadó pedig egy kérdőjellel kezdődő ajánlással bocsátotta útjára a kötetet: „Ki volt Dobi István?” Amire a válaszuk:

„Nem könnyű eldönteni erről az ismerősnek tűnő, ám mégis az ismeretlenségbe süllyedt államfőről, hogy ki is volt valójában. Talán ,a szegényember legkisebb fia’, aki megküzdött a szegénységgel és névleg elnyerte a fél királyságot, de valódi király még a trónján sem lehetett. Talán a magyar földet és földművest leginkább megértő politikus, aki a szövetkezetesítés képviseletével mégis igen sokat rontott a földből élők helyzetén. Talán Rákosi és Kádár alkoholizmussal küzdő bábja, aki pontosan látta a rendszer működésképtelenségének megannyi jelét, ám szerepe kimerült a csip-csup ügyek buzgó intézésében. Talán a legnépszerűbb államfőink egyike, hiszen ,Árpi bácsi’ előtt ő volt a vidéki parasztság ,Pista bácsija’, akit időnként mégis ,Szeretett Vezéremnek’ hívtak.

Az élete – felemelkedése és csendes bukása – mögött ott lüktet a korabeli rendszer minden sajátossága, kényszere és megalkuvása. Csupa olyan ellentmondás, amelyek megértése Magyarország történetének megértéséhez viszi közelebb az olvasót.” Mindezekért együtt mégsem elfeledett és ismeretlenségbe süllyedt, csak csip-csupp ügyekben (1953, 1956?!) szereplő báb volt Dobi István. Ez a titka annak, hogy csaknem 500 oldalas, szinte minden oldalán gondolkodásra késztető könyvet tudott írni és megjelentetni róla a sajtódíjak sorával, köztük az igen rangos Pulitzer-emlékdíjjal kitüntetett Révész Sándor a velünk élő történelmünk iránti olvasói érdeklődés nem indokolatlan reményében – 2020-ban.

 Magam „Sub Rosa” címmel az interneten közzétett életemlékezeseim Dobinak szentelt fejezetében -, egy hosszú, nem akármilyen korszakokban zavarosaiban eltöltött hosszú élet nemzedékinkre zúdult tapasztalataival felvértezve – így fogalmaztam: „Különböző időpontokban megtett politikai lépései indítékainak, következményeinek megítélésében gyakran igen; emberi jó szándékában, elkötelezettségeinek hitelességében, köztük életre szóló parasztsághoz kötődésében viszont sose kételkedtem.

  Ezzel lehet egyetérteni, de akár szenvedéllyel vitázni… 

 Dobi István önmagáról – akkori jegyzeteim tanulsága szerint – sajátos módon beszélt.

„Mit tartott saját szerepéről, azt az ELTE újságíró szakos hallgatójaként az államfői ZISZ-ben hallottam, a hazai politikai összevisszaságok egyik jellegzetes évében, 1954-ben. Talán nem is tudta, de ha tudta, nem zavarta, hogy odafigyelek a nagy kocsi pótülésén, amikor erről beszélt. Az országosan ismert kisbéri tsz-ben, s annak nem kevésbé híres, erre a tisztre szokatlan külsejű, kis termetű, púpos elnökénél, Hodek Józsefnél vendégeskedett, aki – talán, hogy kárpótlást szerezzen a testi hátrányokért – legalább kétszer járult az Úr elé, amikor az észért lehetett nála sorba állni.  Apám, (a hozzám hasonlóan újságíró, fél évszázada elhunyt Dernői Kocsis László – megj.) a „friss levegő miatt” vitt magával az útra, amire Dobi – a háború előtti időkig visszanyúló barátságuk okán – őt is elhívta. Jutott is a vidék frissességéből bőven, amikor megnéztük a szövetkezet ménesét, amihez egy szürke csacsi is tartozott. Hodek elmagyarázta, mire kell a szamár a lovak között.

 –  Mert a lovak szeretik. Ha meglódul a ménes és rohanni kezd, a szamár is megy velük. De mert gyorsabban elfárad, mert rövidek a lábai, egy idő múlva megáll. Amikor ezt a ménes észreveszi, a lovak is lefékeznek, majd visszaballagnak a csacsihoz.

Dobi erre emlékeztetett hazafelé az autóban.

– Azt hiszem, én vagyok a magyar politikában az elfáradásra hajlamos szamár. Igaz, nem mindenki van rám tekintettel, aki észreveszi, ha értelmetlennek tartom a rohanást. De azért próbálkozom.”

 Ma sem tudom eldönteni, hogy a maga hibájából, vagy a zivataros magyar történelemben neki jutott bonyadalmas szerep következtésben többet, vagy kevesebbet hibázott-e ezekben a próbálkozásokban, mint ahogy maga is gondolta. Ahogyan azt sem, mi volt a tényleges helye, valóságos szerepe a nemzet közös múlt évszázadának azokban az évtizedeiben, amelyek kiírhatatlan részét alkotják hazánk történetének.

 Tény, hogy Dobi István sértett emberként halt meg 1968-ban, röviddel azután, hogy (1967) államfőként nyugdíjazták. Nyílt titok volt, miért: mezőgazdasági ügyekben rendszeresen vitázott Kádárral, akiről úgy érezte, félreismerte a parasztságot.  Akkor találkoztam vele utoljára, amikor nyugdíjasként, már szinte mindenkivel és alighanem önmagával is haragban állt.  Pekingi MTI tudósítói megbízásomból átutazóban voltam Belgrádba, az új posztomra. Betegen, utolsó napjaiban is érdekelte: mi történik a szemtanú szemével, a „kultúrforradalmi” Kínában. És: emlékezve pekingi útjára (1959) -, mélységesen háborgott egy nagy nép keservein…  

 Dobi Istvánról készült, mély kutatásokra épült új műve forgatására Révész Sándor egyéb művei, mindmáig folyamatos újságírói munkássága, nem mellékesen pedig Antall Józsefről, Aczél Györgyről és Gimes Miklósról írt korábbi könyvei is jelentsenek   bátorító biztatást az olvasónak.

Címkép: Dobi István borjút simogat