Most jó lenni focistának

Posted by

Iván Gizella
>Aranyos Csányi Úr! Azzal a tiszteletteljes kéréssel fordulok önhöz, mint a magyar labdarúgás atyjához, hogy engem, Iván Gizellát, focistának az első ligába felvenni szíveskedjen. Kérésem a következőkkel támasztom alá.

Először is világ életemben szerettem a sportot. Nézni. Na nem mindent, de a futballt azt igen. Másodszor, imádom a pénzt. Gondolom ez az egyik kritérium a felvételinél. Akkor ez rendben is van. Harmadszor, találkoztam már focistával. Ez ugye egy volt gazdasági újságírónál azt jelenti, hogy sokoldalú vagyok, voltam. Akkor ez is kipipálva. Erről mesélek is kicsit.

A focistákkal közelebbről már középiskolás koromban volt szerencsém megismerkedni Miskolcon, mikor üzemi gyakorlaton voltam a szépemlékű Diósgyőri Gépgyárban, annak is a hármas egységében, ahol fura dolgokat – azt suttogták, ágyúkat – állítottak elő. Nekem példának okáért egy alkalommal a laboratóriumban ágyúzsírt kellett elemezni. Ez akként történt, már ha nagyságos Csányi uram kíváncsi rá, elmondom. Na meg amúgy is kikívánkozik belőlem.

Szóval két üveglap közé raktak egy pötty zsírt, amit a laborfőnök ágyúzsírnak mondott, de előtte le kellett ám tisztítani patyolatra a két üveget. A laborvezető egy híres DVTK kapus volt, s láttam ott több helyi nagymenőt is a pályáról, legalábbis fizetéskor. Mert csak azért jártak be a gyárba. Na ez a laborvezető nagyon vicces gyerek volt, folyton megszívatta a diáklányokat, akiket hozzá osztottak be. Gondoltam mi is visszaadjuk a kölcsönt. Mert ami jár, az jár, tetszik tudni.

Abban az időben ott az volt a divat, hogy a gyárból kifelé mindenkinek ellenőrizték a táskáját, ez a kapusféle meg mindig rohant, mikor fújt a gyár, hogy vége a műszaknak. Mi egy újságpapírba becsomagoltunk az egyik barátnőmmel egy téglát és a táskájába tettük. Ő felkapta, s rohant, rohant.. de az őr megállította. Kikerekedett a szeme mind a kettőjüknek mikor megtalálták a téglát.

Na de másnap, mintha mi sem történt volna, nagyon kedves volt hozzánk. Mikor letisztítottuk a két kis üveglapot, mondta, lányok menjetek ki a napra, nincs munka, jó idő van, élvezzétek. A napon aztán elkezdett feketedni, barnulni a kezünk, nekem az orrom is. A kapus úr ugyanis valami fotózáshoz használatos vegyszert adott nekünk, hogy azzal nyaljuk tisztára az üvegeket, tudva tudván, a napon majd megbarnulunk tőle. Ez volt a bosszú a tégláért.

Szóval már tizenhat évesen tisztában voltam vele, hogy a focistának lenni jó. Menők voltak, tele volt a zsebük pénzzel, sütkérezhettek a lányok tekintetében.Na de azóta sokat változott a világ. Gondolom ma nem kell már munkahely nekik, elég az a sok edzés szegényeknek, amit rájuk kényszerítenek azok a kegyetlen edzők. Persze a fizetés az kárpótol mindenkit. Meg a siker. Ja? Mi a fenéről beszélek. Az nincs. Vagyis ritka, mint a fehér holló. Ezért is hiszem meggyőződéssel, hogy én is beférek a falábúak és kispadon ücsörgő milliomosok csapatába.

Lehet kevesen tudják, de ma átlagosan egy magyar focista az első ligában, havonta 3,3 millió forintot keres. De, aki sokat van a pályán, az akár 10 milliónál is többet. Na de meg is dolgoznak érte, nem? Bocsánat, ha ilyeneket írok, de gondolom, nem én vagyok az egyetlen, aki nem ért ma idehaza a focihoz. Azért azzal tisztában vagyok, a hozzáértés meg a tehetség nem kritérium a felvételnél. Így ezeket tisztázva, remélem nagyobb az esélyem is a felvételre.

Szóval, térjünk vissza a kérésemre. Kedves Aranyos Csányi úr, ha engem be tudna ajánlani valamelyik kispadra, elücsörögnék én ott havi bruttó két milláért is, egye fene. Higgye el, nagyon szépen tudok ülni. Nem rontanám ám el az összképet a pálya szélén. Az edzések? Ugyan, nem gondolhatja, hogy képes lennék a labdába rúgni rongyos két millióért? Kérésem megismételve, maradok… vagyis nem. Hazudós nem vagyok, leszek híve, az is csak akkor, ha bevesz a csapatba. I.G.