Pártok vagy mi a fene

Posted by

Fábián András
>Az elmúlt napokban két barátom is megkeresett és a véleményemet kérte az elképzeléseiről. Ez megtisztelő. Az meg különösképpen elgondolkodtató, hogy mindketten, lényegében egyidejűleg, arra jutottak, hogy a mai magyar társadalomban a politikai felelősséget át kell adni a civil szférának. Vizsgáljuk meg kicsit közelebbről, hogy mi lehetett az, ami őket ebbe az irányba sodorta.

Az elmúlt tíz év magyar gazdasági-politikai felépítménye alapjaiban – és ezt szögezzük le most és itt – az egypártrendszerre épül. Eldobtuk a régi telefonkönyveket, a Fidesz párttagkönyv lett a személyi rátermettség igazolására szolgáló irat. A Fidesz-KDNP nevű képződmény a hatalomra kerülésének első percétől kezdve egyetlen célt tűzött maga elé: az állampárt bebetonozását. Hogy ezt megtehesse, nem riadt vissza a társadalom és a választók megtévesztésétől, a félrevezetés, a befolyásolás, a bomlasztás és a megfélemlítés legváltozatosabb eszközeinek alkalmazásától sem. Mindez egy látszat-demokrácia köntösében tálalva. Lénygében megfoghatatlan, és mégis nagyhatalmú ellenségkép is került. Brüsszel.

Sokan nem tudják, nem értik, miért éppen az Európa Unió fővárosa lett a fő bajkeverő, pedig, akik ezt kiagyalták, azok nagyonis tisztában voltak a magyar néplélek rejtelmeivel. A magyar ember, ha történelme során bármikor bármilyen bajba került, a nehézségek miatt mindig valaki másban (értsd: sohasem a saját hülyeségében) találta meg a hibát. A Monarchia idején a sógorok és a Kaiser. I. Világháború? Megállj! Megállj! Kutya Szerbia… Trianon? Az Antant és a nagyvilág. A II. Világháborúban a szovjetekre kenték a hadba lépést (Kassa bombázása). Máig a honvédő Vörös Hadsereg felelős a magyar bakák haláláért a Don Kanyarban. Utolsó csatlósok is csupán azért maradtunk, mert a németek kényszerítettek bennünket. A Kádár-korszakban Moszkvából jött az ukáz. Ez volt az a rendszer, amit 1989-ben le kellett – volna – váltani. Jegyezzük meg gyorsan: mostanában mégis mintha újra Moszkva dirigálna – mégsem Putyin az, akitől meg kellene védeni az országot.

Ellenségnek viszont – tudjuk – lennie kell. Az Orbán-kormány számára az a Brüsszel lett a főellenség, amely eteti, szinte babusgatja és soha nem látott mennyiségű támogatással finanszírozza ezt a rendszert. Hogy mégis miért Brüsszel lett kipécézve, mint minden rossz forrása? Nagyon egyszerű a válasz. Azért, mert az Európai Parlament és az Európai Bizottság permanens fenyegetést jelent Orbán rendszerére. Az EU azokat a vállalásokat és normákat kéri számon az ország vezetésén, amelyekre a csatlakozást megelőzően és azt követően szerződésben vállalt kötelezettségeket. Egyetlen kifejezéssel ezt a jogállamiság felszámolásával tudjuk meghatározni.

Különös módon nem azért berzenkednek, mert a nemzet erősítését és jólétét célzó pénzügyi támogatásokból Orbán kiépített egy oligarcha réteget, amely az EU költségvetés által biztosított fejlesztési pénzeket kvázi kisajátította és sajátjaként kezeli (értsd: ellopta). A jogállamiság helyreállítása az említett haszonlesők totális bukásával járna. A nehéz és fáradságos munkával ezek védelmére kiépített állami-politikai rendszer pedig egy pillanat alatt válna semmivé. Röpülne a történelem szemétdombjára.

Az Unió lényegéből fakadóan tevőlegesen soha nem avatkozik bele a tagállamok belső életébe. Véleményt formál, de erőszakot nem alkalmaz. A politika és a diplomácia fegyvereivel küzd. Az sem téved nagyot, aki azt állítja, hogy amíg gazdaságilag megéri az EU fejlett országainak, hogy a magyar gazdasági környezet az ő számukra olyan, amilyen, addig őket nem is nagyon érdekli, hogy a politikai viszonyok milyenek. Az ő részükről ez ugyan opportunista, viszont pragmatikus megközelítés.

Másrészt a brutálisan feltőkésített kormánypropaganda sem tudja elleplezni, hogy az ország lakosságának nagy tömegei rendkívüli mértékben elszegényedtek. Az állam a rá háruló kötelezettségeinek jelentős hányadát vagy egyáltalán nem, vagy nem a tőle elvárható minőségben teljesíti. Az egészségügy, az oktatás, a rászorulók támogatása, a leszakadó társadalmi rétegek és csoportok felzárkóztatása, problémáinak kiemelt kezelése ma már a múlté. Nyugodtan ide lehet számolni a mélyszegénységben élő, lassan 1 millió főt számláló cigány kisebbséget is. Egy egészséges társadalomban legalább a törekvés látható lenne arra, hogy az állam megfelelő formákat keressen és legalább részben találjon megoldást az emberek nyomorának enyhítésére. Magyarország nem ilyen ország. Az Orbán kormányra nem lehet még erős túlzással sem ráfogni, hogy különösebben érdekelné az egyszerű emberek sorsa. Már persze azon kívül, hogy a szavazataikra egyelőre még igényt tart. Három kiló fagyott krumpliért, fél köbméter vizes tűzifáért.

Ezért növekedett meg különösképpen a civil szervezetek jelentősége az országban. Ugyanakkor, éppen mert egyre nagyobb szükség volt rájuk, tüstént felkerültek az állampárt kitüntetett ellenségeinek listájára. Ők azok ugyanis, akik áldozatos munkájukkal felhívják a figyelmet azokra az anomáliákra, amelyeket a kormányzat eltitkolni igyekszik. Mivel a totális elszegényedés még a statisztikák manipulálása ellenére sem titkolható, ezért egy újabb ellenségkép megalkotása vált szükségessé: a Soros György és a háttérhatalmak által támogatott civilek, akik Orbán és a keresztény magyar nemzeti kormány megbuktatására törekszenek. Vagyis itt már régen egy burkolt zsidózással állunk szemben, amire a „nemzeti érzelmű, keresztény magyar” ember mindig is vevő volt. Sok civil szervezet bele is rokkant a megbélyegzésbe, a lejárató kampányokba, működésképtelenné vált, vagy válhat hamarosan az ezzel együtt járó állami pénzügyi támogatások elvonásába.

Az én barátaim most arra gondoltak, hogy ezeknek a civileknek kellene összefognia, ha már a mai parlamenti és parlamenten kívüli pártok olyan tehetetlennek tűnnek, hogy az szinte fáj. A változást akaró polgárok a pártok részéről csak gyengeséget mutató, nem ritkán riasztó jelzéseket észlelnek. Elmerülnek a részproblémákban, a belső és egymás közötti hatalmi csatározásokban. Miközben a vezéri szerep megszerzése áll a politikai tevékenységük homlokterében, a valódi feladat, a rendszer leváltása és felszámolása elsikkadni látszik.

Itt és most szögezzük le: akár tetszik ez a pártoknak, és különösen a mindenféle ambíciót dédelgető pártvezetőknek, akár nem, a soron következő feladat az Orbáni rendszer leváltása. Mindent ennek kell alárendelni. Mindent felülír az ehhez szükséges egységes, koordinált és határozott fellépés szükségessége. Minden egyéb vitának csupán az Orbáni diktatúra megdöntését követően van értelme. Egységes és világos rendszerváltó programot kell alkotni. A legfontosabb feladat pedig az, hogy ezt a programot tényekkel alátámasztva és közérthetően megindokolva, a legszélesebb körű társadalmi együttműködés lehetőségeit kihasználva, eljuttassák a választókhoz. Vagyis a sajtószabadág brutális lábbal tiprása és megszüntetése ellenére meg kell találni vagy teremteni a tömegtájékoztatás adekvát módjait és eszközeit. Beleértve a személyes meggyőzés módszerét is!

Ami pedig a civileket és az ő politikában játszott szerepüket illeti. Mivel az Európába beágyazódott Magyarország és a világon minden ország államszervezetének a működése a pártokra épül, egyelőre értelmetlen és nem célravezető új, ettől eltérő modellekben gondolkodni. Nagyon fontos azonban a civilekkel együttműködni, őket a rendszerváltás eszméjének megnyerni. Rájuk azonban az Orbán rendszer megbuktatását alapozni tételesen is felsorolható számtalan oknál fogva képtelenség.

Ha a pártok nem képesek rövid időn belül egységüket demonstrálni, egységes programmal előállni, nem tudják ezt a programot megértetni az emberekkel, nem lesznek képesek 2022-ig széles körben propagálni és vonzóvá tenni, annak híveket szerezni, akkor 2026-ban már nem lesz Magyarországon alternatíva. Bennrekedünk az orbáni diktatúra bűzös mocsarában és legfeljebb egy éhséglázadásban, vagy egy polgárháborúban reménykedhetünk. Már amennyiben ezeket reménykeltőnek nevezhető kilátásnak tekintjük.