Aranyifjak géprablása

Posted by

Radó Iván>

1983. november 18. Aeroflot. Tu-134A. CCCP-65807. SU-6833: Tbiliszi-Batumi-Kijev-Leningrád. 7 fős személyzet 5/2). 57 (vagy 59) utas. Áldozatok: személyzet 3, utasok 4 (2 terrorista). Eltérítés (sikertelen).

A jelzett napon a repülőgép menetrendszerűen elindult. Azonban fiatalok egy csoportja eltérítette a repülőgépet annak érdekében, hogy Törökországba jussanak. Kiderült, hogy a terroristák Grúzia “arany ifjúsága” közé tartoztak, megbecsült szülők gazdag gyermekei, akiknek lehetőségük volt törvénysértés nélkül külföldre menni (ez másnak kvázi lehetetlen volt). Külföld alatt főleg nyugat értendő. Ugyanakkor a gépeltérítők példátlan kegyetlenséget mutattak, a halálos áldozatok mellett további tíz személyt is megsebesítettek.

Felszállás után röviddel, a személyzet üzenetet kapott az irányítástól: az erős oldalszél miatt a leszállást nem lehet végrehajtani Batumiban. A döntés logikusan az volt, hogy a kiinduló repülőtérre térjenek vissza, így a személyzet irányra állt. De sem ők, sem a repülőgép utasai nem is sejtették, hogy pár pillanat múlva igazi dráma fog lejátszódni a fedélzeten.

Egy nappal korábban az “arany ifjúság” képviselői gazdag esküvőt rendeztek Tbilisziben, pénz nem számított: Vlagyimir Petviashvili, a híres szovjet fizikus lánya Tinatin, aki 19 éves volt, a Művészeti Akadémia Építészmérnöki Karának harmadéves hallgatója, hozzáment a 21 éves (Gega) Kobakhidze színészhez, aki egy helyi híresség fia volt, a forgatókönyvíró és filmrendező, Mihail Kobakhidze gyermeke. A sok vendég közül csak kevesen, köztük a menyasszony közeli rokona, a grúziai Kommunista Párt Központi Bizottságának titkára tudott a vőlegény hobbijairól. Annak ellenére, hogy Gega nagyapja a Nagy Honvédő Háborúban halt meg, unokája kedvelte a Harmadik Birodalom filozófiáját. Horogkereszteket festett szobája falára és a nyakában viselte a német hadsereg keresztjét. És Gega arról is álmodott, hogy az Egyesült Államokba költözik. De Gegának nem voltak titkai a barátai -szintén magas rangú szülők gyermekei- előtt. A társaságot egyetlen fontos körülmény egyesítette az összes fiatal a helyi egyház papjának -a 32 éves Teimuraz Chikhladze (Theodore szerzetes)- híve és hallgatósága volt.

Az egyik még ministrált is a templomban, segített felöltöztetni Grúzia pátriárkáját (nem kis rang) a misékhez. De a leendő terrorista apja kategorikusan ellenezte fia hobbiját, öngyilkossággal fenyegetett, ha a fiú pap lesz. Eközben a barátok megkedvelték Chikhladze szentatya prédikációit, amelyekben prédikálás helyett a nyugati szabad életről beszélt.

Tinatin Petviashvili és Gega Kobakhidze legtöbb barátjának sikerült meglátogatnia más országokat, és elbűvölte őket az idegen légkör és ezért a pap szavai nagyon közel álltak hozzájuk. Maga Chikhladze arról álmodozott, hogy elmenekül a Szovjetunióból, ezért fokozatosan elvezette a fiatalokat fő eszméjéhez: a szent ember egy repülőgép fegyveres eltérítését vizionálta. A pap még azt is megígérte, hogy pisztolyokat és gránátokat rejt a reverendája alá. Maga az eltérítés nem tűnt megvalósíthatatlannak: tisztában voltak Brazinskas apa és fia történetével, akik 1970-ben sikeresen eltérítettek egy repülőgépet Grúziából Törökországba, majd az Egyesült Államokban telepedtek le.

Az “aranyifjak” -egyben összeesküvők- megválasztották vezetőjüknek a 25 éves Joseph Tsereteli művészt, Konstantin Tsereteli professzornak, a Grúz Tudományos Akadémia levelező tagjának fiát. De a cinkosok elvesztették lelki mentorukat: Teimuraz Chikhladze egyházi tevékenységének köszönhetően törvényesebb utat vélt találni saját emigrációja számára és eltávolodott a társaságtól.

Eközben az összeesküvők komolyan készültek az eltérítésre: ebben segítették őket a 24 éves David Mikaberidze kapcsolatai és pénze, akit Finanszírozónak becéztek, az Inturiszt cég igazgatójának fia, a Tbiliszi Művészeti Akadémia negyedéves hallgatója.

Itt meg kell álljunk egy kis időre. Nem várható el, hogy mindenki értse milyen folyamatok zajlottak a Szovjetunióban. Alapvetően szocialista ország volt, de a kommunizmus volt a végcél. Az országban bármely komolyabb pozícióba csak a „nomenklatúra” (establishment) tagjai kerülhettek be. Alapértelmezés volt a párttagság, amit mellesleg szintén ki kellett érdemelni. Ha valaki bejuthatott vezetői pozícióba (és akkor még nem beszéltünk arról, hogy a felsoroltak a kivételezettek közül is kivételezettebbek voltak), az nagyon komoly előnyökkel járt. Nem várt évekig (és nem akármilyen) autóra, vásárolhatott olyan boltban, ahol senki, utazhatott, akár nyugatra is, tele volt pénzzel és nagyon magas színvonalon élhetett. Ennek folyományaként gyermekeik is bejuthattak a fentiekben írt iskolákba, pozíciókba. Hatalomnak és mélyen tisztelt embernek, sőt rettegett hatalmasságnak számított, a házőrző kutyájáig bezárólag.


A bűntársak tanulmányozták a repülőgépek berendezéseit, valamint a légi kalózok és a terrorelhárító csoportok fellépéseit. Gega még elvitte a társait a “Nabat” című film privát vetítéséhez is (moziba ilyesmi nem kerülhetett), amely a terroristákról és a különleges szolgálatok munkájáról beszél a repülőgépek eltérítése során. Ez a film tippet adott a társaságnak arra, hogyan kell viselkedni a fedélzeten.

Az összeesküvők a legmegfelelőbb pillanatot a gép eltérítésére Tinatin és Gegi nászútjára tették, amelyet az esküvő másnapjára terveztek. Emiatt Gega még a “Bűnbánat” című film forgatását is megszakította, amely pedig komolyan kecsegtetett azzal, hogy a fiatal színészből igazi sztár lesz.

Egy repülőtéri alkalmazott nő (Anna Varsimashvili) beleegyezett abba, hogy a társaságot a poggyász ellenőrzése nélkül felveszi a fedélzetre és sajnos betartotta a szavát. A terroristák, hogy elkerüljék a felesleges figyelmet, úgy döntöttek, hogy szétválnak: néhányuk fegyverekkel és gránátokkal teli táskákkal segítségével jutott a fedélzetre. Bűntársaik pedig a közös termen keresztül mentek, miután átkutatták őket. Valamilyen oknál fogva az egyik terrorista magával vitt egy földgömböt.

Igaz, meglepetés érte őket: az utashiány miatt a Leningrádba tartó közvetlen járat helyett, amelyet egy Jak-40-esnek kellett volna végrehajtani, az utasokat egy Tu-134-esre helyezték. Ezután a cinkosok úgy döntöttek, hogy megvárják Batumi -a Törökországhoz legközelebb eső pont- megközelítését, és akkor megkezdik a rohamot. A terroristákkal együtt két ismerősük is felszállt, de Anna Meliva és Evgenia Shalutashvili nem voltak benne az összeesküvésben.

Eleinte minden a tervek szerint alakult: a gép felszállása után a társaság zajosan kezdte ünnepelni az “akció” kezdetét, a fiatalok körbejárták a kabint, pezsgőt ittak és dohányoztak. A navigátor, Plotko, aki éppen pihenni indult, megpróbált beszélni a duhajkodókkal. Nem válaszoltak semmit, de nehezteltek rá. A terroristák elővették fegyvereiket, és rohanni kezdtek a kabinban, biztonsági tiszteket keresve az utasok között. Egyébként ilyenek nem voltak ezen a járaton.

A legénység

Hamarosan a bűnözők megálltak Alud Solomonia, egy gázipari vállalat vezetője közelében -kék színű öltönyt viselt, ami arra késztette a terroristákat, hogy gondolkodjanak el a biztonsági erők jelenlétéről a személyében-. A riadt férfi megpróbálta meggyőzni a fiatalokat, de egy üveggel fejbe ütötték, majd fülbe lőtték. Salamonia a helyszínen meghalt.

Egy másik utas is megsebesült, akit a bűntársak rendőrnek véltek. A ledermedt légiutaskísérők, Valentina Krutikova és Irina Khimich rémülten figyelték, mi történik a kabinban. Észrevéve őket, a két terrorista a lányokhoz rohant. Khimich megpróbálta felvenni a kapcsolatot a pilótákkal, de a betolakodók kitépték a mikrofont a kezéből, és a lány fejét ütötték. Megverték Krutikovát is és pisztolyt ráfogva húzták oda a pilótafülkéhez. Miután a stewardessst úgy helyezték el, hogy a fején lévő vér nem látszott az ajtó kukucskálójában, a bűnözők arra kényszerítették a lányt, hogy a különleges kódolt módon kopogjon a kabin ajtaján.
Nem sejtve trükköt, Zaven Sharbatyan, a grúz Polgári Repülési Igazgatóság repülési és navigációs osztályának vezetőhelyettese kinyitotta a pilótafülke ajtaját. Ő úgy került a fedélzetre, hogy Stanislav Gabaraev pilótát ellenőrizte, aki próbaidős parancsnok volt.

Amint Sharbatyan kinyitotta az ajtót, a terroristák a légiutaskísérő Krutikovának a fejét megütötték, a lányt a földre dobták és tüzet nyitottak az ellenőrre. Sharbatyan öt golyót kapott, és súlyosan megsebesülve összeesett a folyosón. Ezt követően a banditák letépték a fejhallgatót a pilótákról, és a fegyvereket a fejükhöz tartva grúzul kiabáltak, hogy repüljenek Törökország felé.

Anzor Chedia fedélzeti mérnök, aki felállt a helyéről, megpróbált párbeszédet folytatni a betolakodókkal és megkérdezte, kik ők és mit akarnak. Az egyik terrorista pisztolyt fogott a repülőgépmérnök mellkasára, és több lövéssel megölte Chediat.

Ekkor az orrban kialakított munkahelyéről, a légikalózok által észrevétlen Vlagyimir Gasoyan navigátor elővette szolgálati pisztolyát és lövöldözni kezdett a bűnözőkre.

A golyók eltalálták a 32 éves elkövetőt, Grigory Tabidzét, akit édesapja, a Goskomproftekhobrazovaniya tervezőirodájának igazgatója hiába próbált a helyes útra terelni. Szociopátiás életmódja következményeképpen a Tabidze kijózanító állomás rendszeres “ügyfele” volt. Értékes volt társainak, mert gyorsan kábítószerhez jutottak általa.
Gasoyan lövései végzetesek lettek Tabidze számára, a bejáratnál esett össze közvetlenül a sebesült Sharbatyanra. A golyó egy másik bűnöző -a 30 éves orvos, Paata Iverieli- nyakát is érintette, akinek apja az orvostudomány egyik elismert híressége volt Grúziában. A terrorista a sebét markolva vad kiáltásokkal kiugrott a fülkéből és visszarohant az utastérbe.

Kihasználva a bűnözők hiányát, Gasoyan navigátor kapcsolatba lépett az irányítással és beszámolt a vészhelyzetről. Két vadászgépet azonnal a levegőbe emeltek, amelyek leszállásig kísérték a Tu-134-est. A legénységnek az ajtó bezárására tett kísérlete kudarccal végződött, mert Tabidze és Sharbatyan teste, amelyek a földön feküdtek, éppen útban voltak.

Iverieli bűntársai azonnal a pilótafülke felé rohantak, miközben ezt ordították: “Megiszod a vérét, és mi megesszük a húsát”. De golyózápor alatt voltak: a parancsnok Akhmatger Gardapkhadze, aki az ülése mögé bújt, lövöldözött. Villámgyorsan meghozott egy fontos döntést, Gabaraev másodpilótának utasítást adott a gép szélsőséges manőverezésére.

A parancsnok nagy kockázatot vállalt: a megengedettnél háromszor nagyobb terhelés miatt a Tu-134-es széteshet a levegőben. Szerencsére erre nem került sor és a terroristákat az erős g erő a kabin padlójára lökte.


A pilótákat a második légiutaskísérő Krutikova segítette, kérésükre fájdalma legyőzésével a bátor lánynak sikerült kihúznia az ajtóból a megölt Tabidze terrorista holttestét. Ezt látva a gépeltérítők megértették, hogy a stewardess megpróbál segíteni a személyzetnek.

Ekkorra a súlyosan megsebesült ellenőrnek, Sharbatyannak sikerült bejutnia a pilótafülkébe és a személyzet végül bezárhatta az ajtót. A pilóták sebesült kollégájukhoz hajoltak.

Hamarosan jelzés érkezett a közeli szuhumi repülőtér irányítójától, hogy ezen a repülőtéren tudják letenni a gépet. De amikor a pilóták már felvették az irányt, újabb jelzés érkezett: javítási munkálatok folynak a pályán, a leszállás lehetetlen. Ezután az eltérített gép ismét Tbiliszi felé fordult.

A banditák véletlenszerűen lőttek az utasokra, egyet megöltek és többet megsebesítettek, köztük Salutashvilit és Melivat, akik a bűnözők ismerősei voltak, csak éppen nem voltak tisztában a tervvel. Amikor az egyik nő a fedélzeten sírva fakadt, másfél éves gyermekét tartva, a bűnözők elrendelték, hogy nyugodjon meg, különben levágják a csecsemő fülét, és arra kényszerítik az anyját, hogy egye meg. Más, nem kevésbé szörnyű fenyegetések is elhangzottak a banditáktól. Ezenkívül az utasoknak nem volt szabad felkelni, enni és inni.
A banditák megverték és megkínozták a légiutas-kísérőket, hajuknál fogva húzták őket. A légiutaskísérők elájultak a szörnyű fájdalomtól. Krutikova különösen szenvedett, a nő elvesztette minden haját. Ráadásul fogyatékossá tették: a nő fejét átszúrták.

Khimich újabb ütést kapott a fejére, amikor megpróbált egy kötést kihúzni a zsebéből, hogy segítsen egy lövöldözésben megsebesült utasnak, a banditák azt hitték, hogy fegyvert akar elővenni. Amikor a támadók rájöttek, hogy a gép süllyed, gránátokat vettek elő. Az eladók egyébként azzal verték át a terroristákat, hogy nem harci, hanem oktató gránátokat adtak el nekik, de ők nem tudtak erről, csakúgy, mint a légiutaskísérők.
Aztán Akhmatger Gardapkhadze parancsnok trükközni kezdett: egy idő után a légiutaskísérőn keresztül üzenetet küldött arról, hogy a gép az egyik törökországi repülőtéren landol.

A fedélzetről nem lehetetett jól kilátni, köd és eső volt, sötétedett, és ezért a terroristák elhitték ezt a legendát, amíg meg nem látták Tbiliszi fényeit. De már késő volt, a Tu-134-es leszállt a tbiliszi repülőtéren. A leszállás nehéz volt: a gép egyik külső ajtaja kiszakadt az ütközéstől. Amíg a Tu-134-es a kijelölt helyre -a katonai repülőgépek állóhelyei felé- gurult, a légiutaskísérők kinyitották a raktér ajtaját, azt nem tudni melyiket, hiszen az egyik eleve leszakadt, a másik pedig a kabin végéről volt elérhető, ahonnan a rakodónyílást külön ki kellett nyitni, de a magasság és a sebesség, de főleg a (járó) hajtómű közelsége nagyon megnehezíti a kiugrást (voltam ilyen helyzetben). Khimichnek sikerült kiugrania, ami gerincsérülést okozott. A lány kórházba került: négy hónapot töltött ott. A második stewardess, Krutikova követte kollégáját, de David Mikaberidze lelőtte. Néhány perccel később az egyik bandita rájött, hogy Törökország nem Tbiliszi és, hogy ezek után aligha vágynának a társaságára, és öngyilkos lett. (David Mikaberidze /a finanszírozó/ szerepel a “Banditák” című filmben). Eközben az egyik utasnak, egy fiatal katonának sikerült kilépnie egy vészkijáraton, de ahogy futni kezdett, a biztonságiak tüzet nyitottak rá. A katona csak a csoda folytán élte túl, de a golyók több mint hatvan lyukat hagytak a Tu-134-es törzsén. Eltalálták a pilótafülkét is: Gabarajev másodpilóta a lábán sebesült meg. Szerencsére egyik golyó sem érte az üzemanyagtartályokat, így elkerülhető volt a tűz és a robbanás. A személyzet tagjai titokban kötelek (escape row) segítségével a pilótafülke rendkívül kicsi ablakain keresztül hagyták el a pilótafülkét. Csak Sharbatyan maradt fent, szörnyű fájdalomtól gyötörve. Arushan Gevorkyan tbiliszi repülőgép-technikus és a Tu-134-esre kiképzett szakember megpróbált neki segíteni a kiszállásban. Ő a terroristák engedélyével lépett be a pilótafülkébe, de nem akárhogyan. A Tu-134-est a repülőgép átvizsgálásának szükségességének ürügyén kiszolgáló járművekkel vették körül, mert fent a gépen még mindig hitték, hogy ezzel a géppel (hatvannál több lyuk, személyzet nincs) továbbjutnak Törökországba. Valójában a járművek leszívták a maradék üzemanyagot. A terroristák biztosak voltak abban, hogy Arushan előkészíti a gépet a Törökországba induláshoz.
Mielőtt Arushan kötélen felmászott volna a pilótafülkébe (téboly), a bűnözők kérésére meztelenre vetkőzött. A Tu-134-es üzemanyagát sikeresen kiürítették, de a sűrű testalkatú Sharbatyan-t nem sikerült kijuttatni a kabinból, a férfi nem élte meg, hogy orvosi segítséget kapjon. Eközben a rendőrség és a KGB már átkutatta a terroristák házait, darabokra tört fadarabokat talált és megismerték harci kiképzésük körülményeit.
A terroristák hozzátartozóit a repülőtérre vitték -nem mindet: az egyik bűnöző édesapja szívrohamot kapott a szörnyű hírektől-. A többi szülő együttműködően folytatta a tárgyalásokat. A gépeltérítők arra kényszerítették az utasokat, hogy felálljanak, és kezükkel és testükkel eltakarják az ablakokat, annak demonstrálásaként, hogy még mindig életben vannak.


A híres Alfa kommandó -repülőgépük leszállása után- azonnal megkezdte a gyakorlást egy másik -erre a célra kijelölt- Tu-134-esen. A különleges erők kora reggel úgy döntöttek, hogy megrohamozzák a gépet, mivel a biztonsági erők egész éjjel intenzív tárgyalásokat folytattak a terroristákkal. Eleinte megpróbálták az azonnali Törökországba repülést követelni, az egyik túszon keresztül, azzal a fenyegetéssel, hogy öt percenként lelőnek egy férfit, ha erre a hatóságok nem hajlandók. Igaz, a tárgyaló-utas azonnal kiugrott a gépből, eltörte a lábát, de életben maradt.

A terroristák tudtak az “Alfa” érkezéséről is, azt is megígérték, hogy tüzet nyitnak a túszokra, ha támadnak az egységek. A tárgyalóknak -köztük a köztársaság ügyészének, aki monoton hangon olvasta fel a büntető törvénykönyvet (speciel zseniális)- nagy nehézségek árán sikerült rávenniük a terroristákat, hogy várjanak.


Reggel hétre már minden készen állt a műveletre: úgy döntöttek, hogy három csoportban lépnek akcióba, az egyik egységet maga Gennagyij Zaicev vezényelte, a másikat Mihail Golovatov, a harmadikat pedig munkatársa, Vladimir Zabrodin. Maguk között a különleges erők megállapodtak abban, hogy ha egyikük megsebesül, a többiek nem fognak segítséget nyújtani, hanem folytatják a műveletet. Hajnali 6,55-kor a reptéren kikapcsolták a fényeket és Golovatov és Zabrodin harcosai fény és hang gránátokat vetettek be, amelyek a mogadishui esetnél mutatkoztak be. Ennek segítségével rohantak fel a fedélzetre. Zaicev csoportja, amely a felszerelés miatt nem minden gond nélkül, az ablakon át jutott a pilótafülkébe, kissé késett, Tabidze teste megakadályozta őket, hogy kinyissák az utastér ajtaját.

Volt néhány érdekesség: Zaicev terrorista egy hatalmas, kétméteres utast tartott maga elé. A kommandósok ütésétől lezuhant férfi valahogy meggyőzte ártatlanságáról az egységet és megkapta a parancsot, hogy lépjen a kijárathoz.
De az utas kálváriája nem ért ezzel véget, amint elhagyta a Tu-134-est a rendőrök rátámadtak. A verést végül az Alfa mesterlövészei állították meg.

A betolakodókat néhány percen belül semlegesítették, és a támadás során az ülések alá bújt utasok közül senki sem sérült meg. A terroristák megpróbáltak ellenállni: Tinatin Petviashvili robbantással fenyegetőzött, de a bevetett gáz hatott rá és a lányt gyorsan ártalmatlanná tették. Tinatin tíz F-1 és RGD-5 gránáttal felszerelve próbálkozott, amelyet az “alfák” azonnal észrevettek és bilincsbe verték a bűnözőt.
Ugyanezt tették a másik három terroristával is, az egyik megpróbálta magát halottnak tettetni, de a kommandósok gyorsan belevilágítottak a szemébe. A terroristákat kivitték a gépből, beültették a jelzés nélküli kocsikba, és elvitték őket. A Tu-134-es kiürítése után 12 embert, köztük két terroristát különféle súlyosságú sérülésekkel kórházba szállítottak Tbilisziben. A gép fedélzetén összesen hét ember halt meg, köztük két terrorista.


Egy évvel később a szomorú sorsú járat legénységének tagjai, Vlagyimir Gasoyan másodpilóta és Akhmatger Gardapkhadze parancsnok, akik számára ez a repülés karrierjük során az utolsó volt, elnyerték a Szovjetunió Hőse címet, Irina Khimich légiutas-kísérő pedig a Vörös Csillag Érdemendet kapta.


(A 90-es években Grúzia valamiféle hősnek állította be a terroristákat, “harcosok a szabadságért és a függetlenségért”, névvel illette őket, valamint a mészárlás felelősségét a legénység tagjaira hárította. Az áldozatok emlékművét kitépték a földből).

A terroristák ügyében a nyomozás kilenc hónapig tartott. Az öt őrizetbe vett terrorista közül négy megérte a tárgyalást, de vezetőjük, Iosif Tsereteli rejtélyes körülmények között halt meg cellájában, (talán vitaminhiányban, nem tudni). A többieket 1984 augusztusában ítélték el.

Csak Tinatin Petviashvili kapott börtönbüntetést – 15 évet. Amíg a tárgyalásra várt, abortusza volt. (Zviad Gamsakhurdia, aki a 90-es évek elején került hatalomra Grúziában, kegyelmet adott a terroristának. Hamarosan Ciprusra emigrált, ahol még mindig él). Három év próbaidőt kapott a bűnözők önkéntelen bűntársa, Anna Varsimashvili, aki anélkül, hogy tudta volna mi készül, segített a fegyvereket (alkoholos állapotban volt) a fedélzetre juttatni.

Gega Kobakhidze, Paata Iverieli és 26 éves testvére, Kakha, a Thbiliszi Orvosi Intézet Kórházsebészeti Osztály gyakornoka, valamint Teimuraz Chikhladze a „fő ideológus szentatya”, aki közvetlenül nem vett részt az akcióban (mégsem sikerült a Szovjetunióból kivándorolnia), halálbüntetést kapott.

Az elítéltek utolsó reménye a Legfelsőbb Bírósághoz eljuttatott kegyelmi kérelem volt, amelyet azonban elutasítottak. 1984. október 3-án végrehajtották az ítéleteket. A büntetőügy anyagai a 90-es években égtek el a tbiliszi Állambiztonsági Minisztérium Levéltárában történt nagyobb tűzvész során.

A tárgyaláson a terroristák választ adtak a mindenkit gyötrő kérdésre miért volt szükség -olyan befolyásos szülőkkel rendelkező fiataloknak, akiknek akadálytalan külföldi utazást tudtak megszervezni, akik olyan körülmények között élhettek, ahogy ők, akik mindent megkaptak és elértek- vért ontani és a repülőgépet eltéríteni.
Terrorista állásfoglalás: “ha ilyen módon Törökországba menekülhettünk volna, akkor különböztünk volna a hétköznapi emigránsoktól. A Brazinskák (1970) lövöldöztek, Nadia Kurchenko légiutaskísérőt megölték, és ott kint tiszteletbeli állampolgárokként kezelték őket. Miért vagyunk rosszabbak?”

A választ 9 mm-es formában kapták meg…

Egy kérdésre még nekem sem sikerült választ találnom. Az közismert, hogy szinte minden személyzet (ekvipázs) valamelyik tagja KGB-s (is) volt. Azonban, ha volt a fedélzeten biztonsági tiszt, neki fegyvere is volt, esetünkben nem volt a fedélzeten. De honnan volt a hajózószemélyzetnek fegyvere? Mert én nem láttam erre utaló jelet, sem példát soha és semmilyen légitársaságnál, még az Aeroflotnál sem. Nem bánom, hogy volt, hasznosnak is bizonyult, az okát nem lelem és más példát sem találok rá.

A repülőgépről egyetlen képet találtam, amely már a mentés idején készült. Valószínűleg azért, mert a gépet ki kellett vonni a forgalomból a +3.15/-0.6 g túlterhelésekből eredő deformációk, a lövésnyomok és a külső és belső károk miatt.

2020. szeptember