“MÁS”-nak lenni

Posted by

Tóth Kata
>Olvasgatok kommenteket és már megdöbbenni is elfelejtek. Inkább tisztelem azokat, akik próbálják meggyőzni a minősíthetetlenül “buzizókat”, hogy ez a történet rég másról szól. A nagy köpködők elé talán egyszer odaáll a kamasz gyerekük, unokájuk, és lehajtott fejjel, szégyenkezve bevallja, hogy a saját neméhez vonzódik. Aztán rettegve felnéz…Az ilyenek azt mondják, hogy akkor nem vagy a gyerekem/unokám?

Tudok ilyenről, ismerek saját neméhez vonzódó fiatalt, aki alig várta, hogy végleg elmenekülhessen otthonról. De olyanokról is tudok, akik a kamasz gyerekük rettegő szemébe nézve elmosolyodtak és azt mondták, ez van. Nincs mitől félned, a gyerekem vagy! Szerintem utóbbi a normális reakció. De talán hagyjuk…A köpködők nem “MÁS”-ok. Ők okosak (vagy legalábbis annak vélik magukat), szépek, egészségesek, heterók. Nekik a “MÁS” valami szégyellni való bűn, nem érdekli őket, hogy a “MÁS” ember nem akart “MÁS” lenni, csak ezt dobta a gép.

De mégis, mi a “MÁS”-ság?Átéltem, pedig fehér a bőröm, egészséges vagyok és hiába folydogál az ereimben fél Európa, itt születtem, magyarként. Jó, nem Magyarként, és talán ez is “MÁS”, de én nem érzem annak. 😃Az én “MÁS”-ságom abból áll, hogy 2 éves koromra tönkrement a látásom. Nagyon. A bal szememet a vakságból rángatták vissza. A részleteket hanyagolom…”MÁS” voltam, mint a többi gyerek. Nem futkoshattam szabadon, nehogy eltörjön a szemüvegem. Futkostam, mert nem fogtam fel. Aprítottam a szemüvegeket. Kaptam kisbiciklit, de a szemész bácsim csak felügyelettel engedte használni. A többi gyerek gyorsan megtanult biciklizni, én kinőttem a kisbringát, mire ki lehetett venni a partvisnyelet.

Az ovis társaim rendre megkérdezték, hogy ha leveszem a szemüvegem, látok-e? “MÁS” voltam és egy kicsit mindig az maradok. Nem akartam, ezt dobta a gép. Ráadásul hatodik és hetedik között eltört a lábam. Nem lett volna nagy ügy, de rosszul gipszelték be. Duplán “MÁS” lettem: szemüveges és sánta. Amíg rajtam volt a gipsz, unalmamban ettem. Így lettem szemüveges, sánta és még kövér is. Triplán “MÁS”.

Előző évben kiharcoltam, hogy a szemem miatt ne mentsenek fel tesiből, felmentettek hát a lábam miatt. A megalázás csúcsa volt, amikor egy néni át akarta adni nekem a helyét a villamoson……és azért nem fogadtam el, mert könnyebb volt állni, mint felállni és elindulni.13 évesen…Akkor már nézegettem a fiúkat, a fiúk meg rám se néztek…”MÁS” lány voltam. Vaksi, sánta és kövér. Volt egy nagy álmom, a vitorlázórepülés. Anya lánykorában repült és sokat mesélt. Pláne, amikor kiderült, hogy egy volt sporttársa – Vili bácsi – abban a házban lakik, ahol mi. Megértően mondták, hogy sose repülhetek. Aztán felcsillant egy reménysugár…Egy kollégám révén összefutottunk Anya egykori repülős haverjával. Akkor már ő volt a klubvezető. Azt mondta, menjek el orvosira, hátha…És ne bácsizzam, ha jót akarok magamnak. Ő Dini és pont. 😃A reporvosi két nap. Kivettem szabit. Első stáció: szemészet. Ajaj…Színteszt… Nem olyan, mint a jogsinál. Pasztellszínek. Vlágosszürkében világoskék és egyéb nyalánkságok. Maximális pontszám! Szemvizsgálat rendben, csak épp a doktornő belevilágított a szemembe, aztán szólt, hogy olvassam le a táblát. Fél perc hunyorgás után meglett a tábla, amiről nem tudtam leolvasni semmit.

– Várhatnánk egy kicsit? Az a helyzet, hogy a kontaktlencsém összegyűjtötte a lámpa fényét, és…- Kontaktlencse? Hányas?

– Nem tudom – dehogynem tudtam.

– Vegye ki!- Nem tudom, nincs nálam hozzá semmi.

– Akkor menjen haza és jöjjön vissza kontaktlencse nélkül.

Tudtam, hogy ez a vége, de hazajöttem és visszamentem lencse nélkül. A diadalt azért felismertem a doktornő szemében, amikor a szükségesnél ötször hangosabban felvisított

:- Semmilyen repülősportra nem alkalmas! Menjen lovagolni! A ló lát, maga nem. Hogy az a jó édes…Azért nem kaptam sírógörcsöt, mert elöntött a tehetetlen düh. Magam iránt. Eleve tudtam, kellett ez nekem? A lépcsőn lefelé botorkálva megláttam Dinit. Felfelé ment 60+-osan a ki tudja, hányadik sikeres orvosija második napja vége felé. Tárta a karját, nyújtotta a vállát. Kockás ingben volt. Amikor továbbment, szempillaspirál-foltok éktelenkedtek a bal vállán. Jól kibőgtem magam rajta…

– Szólj Anyádnak, hogy este hívjon fel! Hosszan beszéltek, Anya nekem annyit mondott, hogy pénteken bemegyünk a klubba. Szerda volt, az életről se akartam tudni. Végigbőgtem a csütörtököt, de pénteken dolgoznom kellett. Este klub…

– Ha bevállalod, hogy sose száll ki mögüled az oktató, megtanulhatsz repülni, ahogy a többiek. Csak nekik kötelező elméletre járni, neked nem.

Ember nekem még ilyen szépet nem mondott! 🙂Egyszer beültem meteorológia elméletre. Úgy döntöttem, elméletből hülye maradok. 😃Amikor szóltak, hogy szombaton reggel fél 8-kor reptér, ott voltam. Tettem, amit mondtak. Mindenki tudta, hogy “MÁS” vagyok. Volt, aki sajnált, mert sose repülhetek egyedül, neki elmagyaráztam, hogy nekem ez a csúcs, teljesült életem álma. Dini, az oktatók és a tanulótársak egynrangúként befogadtak. A kulbvezető-helyettes kivételével…Ő próbált röpködni a kontómra, de mielőtt rájöttem volna, a többek megakadályozták. A dugóhúzó ellenőrzőmet (az oktató megtanítja, másik ellenőrzi) megszerezte magának. Előre tudtam, hogy jó vége nem lesz…Kérdés 850 méteren:

– Tudod egyáltalán, hogy kell dugóhúzózni?

– Elkoptatom a sebességet és…

– Ne dumálj, csinálj egyet balra! Csináltam.

– Tényleg tudsz dugózni! Akkor most csinálj egy jobbost! Csináltam. Utána tehettem bármit, fejjel lefelé repültünk. Mögöttem sátáni röhögés

.- Nem tetszik?

– Mi a fenét csinálsz? Azonnal hagyd abba! Abbahagyta

.- Mi volt ez?

– Háton orsókoszorú. Nem tetszett?

– Nem! Ez a dugóellenőrzőm és nem tilttatom le magam azért, mert műrepülsz Góbéval, ami tilos! A Góbé oktatógép! Mindenki látta a startról, mit műveltél és tudják, hogy én még nem tartok ott. Nem én leszek letiltva!

– Én se, mert én vagyok a klubvezető-helyettes, és mivel Dini ma nem jött, én vagyok a főnök.

– Dininek majd elmondom.

– Haha! Pont te? Kevés vagy ahhoz! Most szálljunk le!

Egyszer csak éreztem, hogy beremeg a gép… Billen… Magasságmérő: 250 méter… A Gőbé másfél pördület alatt 150 métert zuhan, 250-en tilos dugóba vinni! Ez nem lehetett direkt! Mire végiggondoltam, a rémülettől üvöltöttem, ahogy a csövön kifért, de járt kezem-lábam.

– Vedd ki !Direkt volt! Ráadásul későn szólt! Mire végigmondta, adtam át a kormányokat, mert leszállni sose tudtam. Mindenki segített, csak ő röhögött ki…A startnál Dini várt szikrázó szemekkel. Kaptam egy fejsimit, de olyan dühös volt, hogy ütésre jobban hasonlított. Aztán ment…Valamit utána ordítottam, nem emlékszem, mit. Hátraintett.

– Nem tudtam, hogy itt vagy!

– Én meg azt nem tudtam, hogy ennyire nem bízhatom rád a klubot. Legyező Góbéval? Hogy te megdöglesz, a te bajod, de tanulóval? És a géppel mi lesz, ha lezuhan? Ha szabálytalan vagy, nem fizeti a biztosító, és nincs pénzünk

!- Tudom, bocsá…

– Nem fejeztem be! Dugó 250-en?

– Volt az 300 is, ha nem több.

– Mi innen 250-nek saccoltuk, Kata mondta, hogy 240.

– Honnan veszi? Nem lát!

– Nem tud leszállni, de neked nem tűnt fel, hogy más gondja nincs? A műszerfalat kiválóan látja. Ki vette ki a gépet a dugóból? És ne merj hazudni!

– A Kata. De ő akkor is “MÁS”. Kevesebb.

– Tényleg? Egy tanuló, aki 240-nél kivette a gépet a dugóból, miért kevesebb?

– Kivettem volna, ha nem tudja!

– Tudom. De az a dugó életveszélyes volt, és te idézted elő. Vagy kivetted volna, vagy nem. Tökéletesen látó oktató is halt már bele ilyen mutatványba, ez a tanuló kivette a gépet a dugóból!

– De pimaszul ordított velem!

– Csodálod? Köszönd meg neki az életedet, te barom. Két hét letiltás!

Azt hittem, mindkettőnknek. A tiltás akkor lépett érvénybe, ha kimentünk kiszolgálni a többieket. Mentem……és felszállhattam. Csodálkoztak, hogy magamra is értettem. A helyettes két hétig ki se szagolt a reptérre, aztán gépbe akart ülni.Nem hagyták. Nézte, ahogy én, a “MÁS” teljes életet élek.Földön és levegőben. Boldogan…Akkor értettem meg, hogy nincs “MÁS”, csak másképp vélekedő ember. Sok mindenről vélekedhetünk másképp, de nagyon remélem, hogy mi, a bármilyen “MÁS”-ságot természetesnek tartók vagyunk többségben. Mert nagyon színes a világ…