Ha a színház kiürül

Posted by

Ferber Katalin

>A kilencvenes évek elején főszerkesztő-helyettesként kaptam egy szig.bizalmas listát. Kizárólag más lapoknál, a rádióban és a tévében dolgozó kollégák nevei voltak e listán. Az enyém is. Ne bajlódjunk most mindenféle vallási izével. Tényleg ne. Ezeket kellett a szig.biz. levél szerint eltávolítani sürgősen a média ilyen-olyan részeiből.

Egyetlen egy ember nem volt közöttük, aki közepesen muzsikált. (Az én nevemtől most tekintsünk el, a már épp széttrancsírozásra ítélt Országos Széchenyi Könyvár újságarchívumában ott van minden cikkem.) Amíg a sajtó, a rádió, a TV “ezekkel” működik, addig nem a miénk a hatalom. Nem igazán. (Megboldogult Csengey Dénes hitvallása volt ez, végre is hajtatta, mert volt kikkel.)

“Kápitalista” felügyelőbizottság tagja rúgott-rúgatott ki 1992 nyarán, alig fél évvel később az országból is távoztam. Hanem van ám nekem rokonom, aki meggyőzött már ámerikás magyarként, miről is lehetett szó azon a listán-a neveken kívül. Őt nagyon elnyomták, hiába volt tehetséges, nem engedte a komonista rendszer írni, pedig….Nem saját erejének köszönhetően Amerikában bizonyíthatta addig iszonyú aljasul elnyomott tehetségét. Két hónapnál tovább egyetlen egyetemen sem bírta ki. Soha nem írt le egyetlen élvezetes cikket sem. Spirituálisan nagyon képzett volt néhány évvel később, mert már a macskája is szellemiséggel bírt. Bár kozmetikus volt (családunk egyik ágának szakmája), de a vendégeit mindig meg tudta győzni arról, hogy benne jónéhány még megíratlan könyv lakozik, de sajnos a körülmények hatalma…A vendégek, akik Budapestet rendszeresen Bukarestnek nevezték, együttérzően bólogattak.

Eltelt néhány évized, ő a harmadik macskájával él, néha szerez pénzt Prozac-ra (ez egy szerotonin-serkentő tabletta), hátha attól végre megszületik az első könyve. Eddig ez még nem történt meg. Viszont hosszasan elemezte nekem egy alkalommal a japánok lényegét (127 millióét). Erősködött csaknem fél órán át hogy ők rendkívül szerények, kicsit ugyan középszerűek, de lehet velük bánni. Életében egy japán emberrel találkozott, aki állítólag a macska-allergiája miatt nem költözött vele soha össze.

Végighallgattam az elemzését, kicsi hosszúra sikeredett, nem vitatkoztam vele és éreztem, hogy neki van szüksége arra, hogy bebizonyítsa: arról tud legtöbbet amiről fogalma sincs. Hát így győzikéznek most Magyarországon színházi szakemberek, sokak által hőn szeretett megboldogult Kerényi Imre (soha?) el nem évülő mondatát idézik: “Most mi jövünk.”

Van azonban egy egészen apró, szinte elhanyagolható baj, pontosabban bajocska. Lehet még lefele formálni az igényeket, lehet fokozni az igénytelenséget, a középszerűség diadalmas torára lehet készülni, el lehet söpörni tehetséget, teljesítményt , hisz évszázadokra visszanyúló “haladó hagyományunk” ez. Van, bármily hihetetlen egy alsó korlátja ennek. Amikor üresek lesznek a nézőterek, amikor (úgy mint Lengyelországban a szükségállapot kihirdetése után) mindenki bekapcsolja a tévéjét és kimegy sétálni az utcára, amikor két, maximum három rendező és színész marad kicsiny hazánkban, de ők logopédusnak állnak, alvállalkozóként, hogy a MOL vagy az OTP újonnan kinevezett vezetői valamelyikét megtanítsák szabatosan, helyesen, nyelvtani hibák nélkül beszélni. Esetleg egy tévébemondót, bár ez utóbbi ma már szükségelen. S akkor majd hatalmas összegek kifizetése ellenében meghívja egy hazai intézmény a külföldön játszó működő magyar társulatot vendégjátékra. No az lesz majd a vég kezdete.