Posted by Radó Iván
Lajstromjel: CCCP-46256, Útvonal: Batumi-Szuhumi (Grúzia, Szovjetunió), Időpont: 1970. október 15.Típus: AN-24B, Légitársaság: Aeroflot
Lassan félévszázada lesz, hogy meghalt Nadezhda Kurchenko 19 éves légiutas-kísérő, aki saját életének árán próbálta megakadályozni, hogy a terroristák elfoglaljanak egy szovjet utasszállító repülőgépet. Egy fiatal lány hősies halálának története ez.
Ez volt az első alkalom, amikor szovjet utasszállító repülőgépet eltérítettek. Ennek utánanézni, ezt ellenőrizni merőben eshetőleges, részben az információhiány, részben a különböző divíziókra osztott Aeroflot miatt. De elég valószínű, hogy így van.
Valamit Grúziáról. Grúzia is szovjet tagállam volt, de kissé kedvesebb volt Sztálinnak a többinél, mert ő is grúz volt. Grúzia azonban már a szocializmus időszakában is csak úgy volt egységes, hogy „tájegységekre” oszlott, mint Grúzia, de ezen belül Oszétia, Abházia és Adzsária. A mostani politikai helyzet boncolgatását elhagyom, nem egyszerű, de nem is releváns.
Az An-24-es 12:30 órakor szállt fel a Batumi repülőtérről, Szuhumi felé. 46 utas és 5 fős (4/1) személyzet volt a fedélzeten. A tervezett repülési idő 25-30 perc volt, de az élet közbeszólt.
A repülés 4. percében a repülőgép élesen eltért az iránytól. Az irányító érdeklődött, de nem kapott választ. Megszakadt a kommunikáció. A repülőgép a közeli Törökország felé indult. A katonai és a mentőcsónakokat riasztották. Kapitányaik parancsot kaptak: teljes sebességgel keressék a lehetséges katasztrófa helyét. A repülőgép egyetlen kérdésre sem válaszolt. Még néhány perc és az An-24-es elhagyta a Szovjetunió légterét. A repülőgép a török Trabzon repülőtér betonján landolt. A távíró ügynökségek a világ minden tájáról azonnal beszámoltak a hírről: egy szovjet utasszállító repülőgépet eltérítettek. A légiutas-kísérőt megölték, sebesültek vannak.
Georgy Chakhrakia az An-24-es parancsnoka, mindenre alaposan emlékezett. „Ezeket a dolgokat nem felejtjük el. Azon a napon azt mondtam Nadyának: -Megállapodtunk abban, hogy a testvéreidnek tartasz minket. Akkor miért nem vagy őszinte velünk? Tudom, hogy hamarosan ott kell lennem az esküvőn – emlékszik vissza a pilóta szomorúan. A lány felemelte kék szemét, elmosolyodott és azt mondta: -igen, valószínűleg a novemberi ünnepekkor-. Nagyon örültem, és azt kiáltottam: – Srácok! Megyünk esküvőre!- És egy óra múlva tudtam, hogy nem lesz esküvő. Ma, 50 évvel később, újra -legalább röviden- el szándékozom mondani az akkori eseményeket és újból beszélni Nadya Kurchenko-ról, bátorságáról és hősiességéről. Mesélni kell az úgynevezett régi időkbeli emberek millióinak elsöprő reakciójáról, amely az emberi áldozatosságnak és bátorságnak szólt. Mindenekelőtt az új generáció, az új számítógépes tudatosság embereinek kellene elmondanom, hogy volt, mert a generációm emlékszik és ismeri ezt a történetet, és ami a legfontosabb – Nadia Kurchenkot. A fiataloknak tudniuk kell, hogy miért van utca, iskola, hegycsúcs, repülőgép és mások róla elnevezve.
46 ember szállt fel az AN-24-re. Felszállás, üdvözlet és az utasítások után az utaskísérő visszatért munkahelyére, egy keskeny rekeszbe. Kinyitott egy üveg Borjomi-t, és hagyta, hogy az víz csillogó apró ágyúgömbökkel lőjön ki és négy műanyag poharat töltött a legénység számára. Tálcára helyezve belépett a pilótafülkébe. A legénység mindig örült, ha ez a gyönyörű, fiatal, rendkívül barátságos lány velük volt. Valószínűleg érezte is ezt a szeretetet és természetesen boldog volt. Talán a halálának ezen órájában melegen és hálával gondolkodott mindegyik srácról, akik könnyedén befogadták őt szakmai és baráti körükbe. Úgy viselkedtek, mint saját húgukkal, gondosan és bizalommal. Nadia természetesen csodálatos hangulatban volt, mondta mindenki, aki látta őt, tiszta, boldog életének utolsó percében.
Az utasok között volt egy középkorú férfi és tizenöt éves fia, Pranas és Algirdas Brazinskas. Tíz perccel a felszállás után az idősebb Brazinskas magához hívta Nadezhda Kurchenkot, és azt parancsolta neki, hogy vigyen be egy borítékot egy jegyzettel a pilótafülkébe.
A szövegben ez állt: 1. A megjelölt útvonalon repüljön. 2. Kapcsolja ki a rádiókommunikációt. 3. Fentiek megsértése halállal jár. (Szabad Európa) P.K.Z.Ts. (Krylov Tábornok). A lapon bélyegző volt, amelyre litván nyelven volt írva: „… rajono valdyos kooperatyvas” („a körzet szövetkezeti vezetése„)
Nadia elvette a borítékot. De érzései valószínűleg az arcára voltak írvaL Látva a légiutaskísérő reakcióját, Pranas Brazinkas kiugrott a székből és Nadia után rohant. – Nem jöhetsz ide!- sikított Nadia. De a támadó már előtte volt. Megértette: a nő veszélyezteti a tervet. Nadia ismét felsikoltott. Becsapta a pilótafülke addig nyitott ajtaját, és felkészült a támadásra. Úgy döntött: semmi áron nem engedi a támadót a pilótafülkébe. A férfi mániákus is lehet és lelőheti a legénységet és az utasokat is. Ellenállt. Szembefordult a banditával. Az első golyót a combjába kapta. Még szorosabban elállta a kabin ajtaját. A terrorista megpróbálta megszorítani a torkát. Nadia ki akarta ütni a fegyvert a jobb kezéből. Egy kóbor golyó fúródott a mennyezetbe.
A legénység azonnal érzékelte a helyzetet. A parancsnok hirtelen megszakította a jobb oldali fordulót, amelyben a támadás pillanatában voltak, és azonnal balra, majd jobbra fordulva túlterhelte a gépet. A következő másodpercben a gép meredeken felfelé ment: a pilóták megpróbálták felborítani a támadót, mert azt hitték, hogy az eltérítő tapasztalatlan és Nadia kitart.
Az utasok becsatolva a helyükön ültek, annyit láttak, hogy egy utas a pilótafülkéhez rohant, és meghallották az első lövést. Két ember azonnal kicsatolta a biztonsági övét és kiugrott az üléséből. Galina Kiryak és Aslan Kaishanbán. Nem volt idejük cselekedni. A Brazinkas fiú kihúzott maga mellől egy lefűrészelt csövű fegyvert és lőtt. Egy golyó a megdöbbent utasok felett szállt el. Ne mozogjanak, -ezt kiabálta. – Ne mozduljatok! A pilóták még nagyobb élességgel kezdték dönteni a gépet egyik helyzetből a másikba. A fiatal ismét lőtt. A golyó áttörte a törzset. A légnyomás különbség még nem fenyegetette a repülőgépet – a magasság jelentéktelen volt.
Az idősebb férfi azt kiáltotta a legénységnek: – Ez támadás! Fegyveres!
Második lövése után a fiatalabb férfi kitárta a szürke köpenyét, és az utasok meglátták az övében a gránátokat. – Ez a tiétek! – kiáltotta. – Ha valaki más felkel, felrobbantom a repülőgépet!
Megértették, hogy ez nem üres fenyegetés.
Időközben, a repülőgép dőlései ellenére, az idősebb Brazinskas a lábán maradt, és megpróbálta erővel elhúzni Nadia-t a pilótafülke ajtaja elől. Szüksége volt a legénységre. Szüksége volt a repülőre. Megdöbbentette Nadia hihetetlen ellenállása, és az hogy meg kell birkóznia egy sebesült, vérző törékeny lánnyal. Anélkül, hogy egy pillanatig is gondolkodott volna, ismét rálőtt az utaskisérőre. Testét a keskeny átjáró sarkába dobta és berontottt a kabinba. Mögötte fia egy lefűrészelt fegyverrel.
– Törökországba! Törökországba! – kiáltozták.
A lövöldözés a pilótafülkében folytatódott. Később 18 lyukat számoltak meg a gép törzsén, és összesen 24 golyót lőttek ki. Az egyik Georgy Chakhrakia parancsnok gerincébe fúródott. „A lábaim eltűntek. Nagy erőfeszítéssel megfordultam, és szörnyű képet láttam, Nadia mozdulatlanul feküdt a padlón a kabinunk ajtajában és vérzett. Fadeev navigátor feküdt a közelében. Mögöttünk egy ember, és egy gránátot lóbált: – Tartsd balra! Dél felé! Ne menj be a felhőkbe! Engedelmeskedj, vagy felrobbantjuk a repülőgépet! ”
Az elkövető levette a rádiós kommunikációs fejhallgatót a pilótákról. Fekvő testeken taposott. A hajózó szerelő, Hovhannes Babayan megsebesült a mellkasán. A másodpilótára, Suliko Shavidzere szintén rálőttek , de szerencséje volt -a golyó beragadt az ülés háttámla acélcsövébe-. Amikor Valerij Fadeev navigátort észrevették (a tüdejét átlőtték), a banditák megrúgták a súlyosan sérült embert.
Az egyik golyó súrolta a leningrádi Vladimir Gavrilovich Merenkov fejét. Az utas így emlékezett: – Azt mondtam a feleségemnek: Törökország felé repülünk Ő megijedt, hogy amikor a határhoz közeledünk, lelőhetik a határsértő gépet. A feleségem azt is megjegyezte: „A tenger alattuk van. Te tudsz úszni, de én nem is tudom!” -Én meg azt gondoltam: „Micsoda hülye halál! Végigcsináltam az egész háborút.”
A pilótáknak sikerült bekapcsolniuk az SOS jelzést.
Giorgi Chakhrakia: – Mondtam a banditáknak, hogy megsebesültem, a lábam megbénult. Csak a kezem mozog. Ai kell, hogy a másodpilóta segítsen nekem. És a bandita azt válaszolta: -Minden háborúban történik ilyesmi. Elveszhetünk. Még a gondolat is felvillant bennem, hogy „Annushkát” ( a gép beceneve) rávezetem a sziklákra – hogy meghaljunk és fejezzük be, s ezek a gazemberek is odavesznek. De negyvenhat utas van a kabinban, köztük tizenhét nő és egy gyermek. Azt mondtam a másodpilótának: – Ha elvesztem az eszméletem, akkor a banditák kérése szerint navigáld a gépet, és szállj le vele. Meg kell mentenünk a repülőgépet és az utasokat! Megpróbáltunk leszállni a szovjet területre, Kobuleti-ba, ahol volt egy katonai repülőtér. De a gépeltérítő, amikor meglátta, merre irányítom a repülőgépet, figyelmeztetett, hogy lelő engem, és felrobbantja a gépet. Döntöttem, átlépem a határt.. És öt perc múlva alacsony magasságban kereszteztük is azt.
A trabzoni repülőteret vizuálisan találták meg. A pilóták számára ez nem volt nehéz. Giorgi Chakhrakia: -Zöld rakétákat lőttünk ki, a hegyek irányából léptünk be a légtérbe.
A másodpilóta leszállás után kinyitotta a bejárati ajtót és a törökök beléptek. A pilótafülkében a banditák megadták magukat.
„Egész idő alatt, amíg a helyiek meg nem jelentek, fegyverrel néztünk szembe. Az utastér elhagyása után az utóbbi idősebb bandita ököllel megkopogtatta a gépet:
-Ez a gép most már a miénk!” – emlékezett a kapitány.
A törökök orvosi segítséget nyújtottak a legénység összes tagjának. Azonnal felajánlották a menedékjogot a Törökországban tartózkodni vágyóknak, de az 50 szovjet polgár egyike sem kérte. Másnap az utasokat és Nadia Kurchenko holttestét a Szovjetunióba vitték. Kicsit később visszavitték az ellopott An-24-est.
Nadezhda édesanyja, Henrietta Ivanovna Kurchenko átrepült Udmurtiaból Szuhumiba. „Azonnal kértem Nadia eltemetését Udmurtia-ban. De nem engedték meg. Azt mondták, hogy politikai szempontból ezt nem lehet megtenni. És húsz évig minden évben elmentem Szuhumiba, a Polgári Repülési Minisztérium költségén. 1989-ben az unokám és én utoljára jöttünk, mert ott elkezdődött a háború. Az abháziaiak harcoltak a grúzokkal, és a sírt elhanyagolták. Gyalog mentünk Nadyához, felvettük filmen. És aztán szelíden levelet írtam Gorbacsovnak: -Ha nem segít Nadia elszállításában, megyek, és „leteszem a ezt a levelet a sírjára!”- Egy évvel később a lányát újratemették a glazói városi temetőben. -Külön akarták eltemetni a Kalinin utcán, és átnevezni az utcát Nadia tiszteletére. De én nem engedtem meg. Meghalt az emberekért-.
**
Közvetlenül az eltérítés után a TASSZ ezt jelentette a Szovjetunióban:
„Október 15-én egy polgári Aeroflot An-24-es menetrendszerű repülésre indult Batumi városából Szuhumiba. Két fegyveres bandita, fegyvereket használva a repülőgép legénysége ellen, arra kényszerítették a gépet, hogy változtasson az útvonalon és landoljon Törökország területén, Trabzon városában. A banditákkal folytatott harc során meggyilkolták a repülőgép légiutaskísérőjét, aki megpróbálta megakadályozni a banditák útját a pilótakabinba. Két pilóta és a navigátor, valamint a hajózó szerelő (ő a mellkasán) megsebesült. A repülőgép utasai sértetlenek. A szovjet kormány fellebbezést nyújtott be a török hatóságokhoz azzal a kéréssel, hogy adják ki a gyilkos bűnözőket a szovjet bíróság elé állítás okán, valamint szállítsák vissza az An-24 repülőgépet és a fedélzetén tartózkodó szovjet állampolgárokat.”
A következő napon, október 17-én megjelent TASSZ hír bejelentette, hogy a repülőgép személyzete és utasai visszatértek hazájukba. Igaz, a műtéten átesett repülőgép navigátora, aki súlyosan megsebesült a mellkasán, a trabzoni kórházban maradt. A gépeltérítők nevét nem mondták meg. Ami a két bűnözőt illeti, akik fegyveres támadást hajtottak végre a repülőgép személyzete ellen, amelynek eredményeként meghalt a légiutaskísérő N. V. Kurchenko és megsebesült négy személyzeti tag és egy utas , a török kormány bejelentette, hogy letartóztatták őket, és az ügyészség utasítást kapott az ügy körülményeinek sürgős kivizsgálására. A lakosság csak november 5-én, a Szovjetunió (Rudenko nevű) főügyészének sajtótájékoztatója után tudta meg a légi kalózok személyazonosságát. Brazinskas Algirdas, született 1955-ben és Pranas Brazinskas Stasio, aki 1924-ben született Litvánia Trakai régiójában.
A Brazinskas által 1949-ben írt életrajz szerint az „erdei testvérek” az ablakon keresztül lelőtték a helyi tanács elnökét és halálosan megsebesítették P. Brazinskas apját, aki a közelben volt. A helyi tanácsok segítségével P. Brazinskas házat vásárolt Vievisben, és 1952-ben a Vievis szövetkezet háztartási raktárának vezetője lett. 1955-ben P. Brazinskast egyéves javító-nevelő munkára ítélték el lopásért és építőanyagokkal való spekulációért. 1965. januárjában a Legfelsőbb Bíróság határozatával újból 5 évre ítélték, júniusban azonban kiengedték. Az első feleségétől elvált, Közép-Ázsiába távozott. Spekulációval foglalkozott (Litvániában vásárolt autóalkatrészeket, szőnyegeket, selyem- és lenvászon szöveteket, és csomagokat küldött Közép-Ázsiába, mindegyik csomagon 400-500 rubelt keresett), gyorsan pénzt takarított meg. 1968-ban tizenhárom éves fiát, Algirdasot Kokandba hozta és két évvel később elhagyta második feleségét is. 1970. október 7-13-án, miután utoljára látogatott Vilniusba, P. Brazinskas és fia fogták poggyászukat -nem ismeretes, hol szerezték meg a fegyvereket- a felhalmozott dollárokat (a KGB szerint több mint 6000 dollárt/kb. 180 ezer ft/) és a Kaukázusba repültek.
1970. októberében a törökök úgy döntöttek, hogy maguk ítélik el a gépeltérítőket. A Trabzoni Elsőfokú Bíróság nem találta szándékosnak a támadást. Védekezésében Pranas kijelentette, hogy eltérítették a gépet, mert halálos ítélet várta volna, amely állítólag fenyegette őt a „litván ellenállásban” való részvétele miatt. És a 45 éves Pranas Brazinskot nyolc év börtönre, 15 éves fiát Algirdát pedig kettőre ítélték el. Apja 1974. májusában amnesztiáról szóló törvény alá esett, és börtönét házi őrizetre váltották. Ugyanebben az évben az apa és a fia állítólag elmenekült a házi őrizetből és az amerikai török nagykövetséghez fordultak, hogy politikai menedékjogot biztosítsanak számukra az Egyesült Államokban. Miután ott ezt megtagadták, a Brazinskákat ismét átadták a török rendőrségnek, ahol néhány hétig őrizték és végül szabadon engedték őket. Aztán Olaszországon és Venezuelán keresztül Kanadába repültek. A New York-i megállás során a Brazinskák kiszálltak a gépből, és az amerikai migrációs és honosítási szolgálat őrizetbe vette őket. Soha nem kaptak politikai menekültstátuszt, de kezdetben tartózkodási engedélyt kaptak, és 1983-ban mindketten amerikai útlevélben részesültek. Algirdas hivatalosan Albert Victor White lett, Pranas pedig Frank White. A Brazinskák Kaliforniában, Santa Monica városában telepedtek le, ahol festőként dolgoztak. Amerikában a litván közösség óvatosan viselkedett a Brazinskákat illetően, nyíltan féltek tőlük. Meghiúsult egy kísérletük, hogy megszervezzenek egy adománygyűjtést egy saját alap (önmaguk) számára. Az Egyesült Államokban a Brazinskák könyvet írtak, amelyben megpróbálták igazolni a repülőgép eltérítését. „Litvánia szovjet megszállás alól való felszabadításának harcával” indokolták tettüket. A. Brazinskas azt állította, hogy a légiutaskísérő a „KGB ügynökökkel való lövöldözés során halt meg”. Az Egyesült Államokban a való élet nagyon különbözött attól, amit elvártak. Idős korára Brazinskas Sr. ingerlékeny és elviselhetetlenné vált.
2002. február elején megszólalt a 911-es hívás a kaliforniai Santa Monicában. A hívó azonnal letette. A rendőrség azonosította azt a címet, ahonnan hívták és megérkezett a 211. utcai 900-ba. A 46 éves Albert Victor White kinyitotta az ajtót a rendőrség számára és 77 éves apja hideg holttestéhez vezette a rendőröket, akinek a fején a kriminalisztikai szakemberek később nyolc ütést számoltak meg, melyek egy súlyzótól származtak. Santa Monicában ritka, hogy gyilkosság történik -ez volt a város első erőszakos halála abban az évben-. JACK ALEX ügyvéd képviselte Brazinskas Jr.-t. -Én magam is litván vagyok, és felesége, Virginia felkért Albert Victor White védelmére. Itt Kaliforniában meglehetősen nagy a litván diaszpóra, és ne gondold, hogy mi, litvánok, bármilyen módon támogatjuk az 1970-es repülőgép eltérítést. Pranas szörnyű ember volt, néha haragjában fegyverrel üldözte a szomszédos gyermekeket. Algirdas normális és józan ember. A cselekmény idején csak 15 éves volt, és alig tudta, mit csinál. Egész életét apja kétes karizmájának árnyékában töltötte, és most a saját hibáján keresztül fog börtönbe kerülni. -De szükség volt önvédelemre. Az apa pisztollyal azzal fenyegette, hogy lelövi a fiát, ha elhagyja. Algirdas azonban kiütötte a fegyvert, és többször megütötte a fejét az öregnek.
A bíróság úgy ítélte meg, hogy Algirdas, miután kiütötte a pisztolyt, már nem ölhette meg önvédelemből az öreget, mivel ő nagyon gyenge volt. Az a tény, hogy csak egy nappal az esemény után hívta fel a rendőrséget, is Algirdas ellen játszott – egész idő alatt a holttest mellett volt. Algirdast 2002-ben tartóztatták le és 20 év börtönre ítélték másodfokú előre megfontolt gyilkosság alapján. Tudom, hogy ez nem hangzik ügyvédhez méltónak – mondta Jack Alex -, de hadd fejezzem ki részvétemet Algirdasnak. Amikor utoljára láttam őt, szörnyű depresszióban szenvedett. Az apa a lehető legjobban terrorizálta fiát, és amikor a zsarnok végre meghalt, Algirdas, a legközelebbi hozzátartozója, sok év börtönben rothad. Úgy tűnik, hogy ez a sors-.
Nadezhda Vladimirovna Kurchenko (1950-1970)
Született 1950. december 29-én Novo-Poltava faluban, az Altáj terület Klyuchevsky kerületében. A bentlakásos iskolát az ukrán ASSR Glazovsky körzetben, Ponino faluban végezte. Gyerekkora sűrű erdők közötti faluban -Novo-Poltava- (Klyuchevsky járás) közelében telt, kiváló iskolai végzettsége volt, Később Nadia családja nagyanyja, Henrietta Semyonovna szülőföldjére költözött, Ponino falujába, a Glazovsky körzetbe (Udmurtia). Nem volt könnyű új életet létrehozni az apa, két fiatalabb nővére és testvére alkoholizmusával. Nadyának a Glazov bentlakásos iskolában kellett tanulnia. Azonban az iskola egyik legjobb tanulójává vált, nagyon szerette a költészetet és szépen szavalt. A gyönyörű, kék szemű Nadya állandó szereplő volt az újévi partikon, és amikor belépett a Komszomolba, úttörő vezetővé vált az alacsonyabb osztályokban, kampányokat szervezett és faliújságot publikált. Nadezhda számára a Komszomol nem volt üres alakiság, és a „lelkiismeret” és a „kötelesség” fogalma pedig nemcsak szavak voltak. 1968. decemberétől a Szuhumi Légi Század repülőszolgálatának tagja. Meghalt 1970. október 15-én, mert megpróbálta megakadályozni, hogy a terroristák gépeltérítést végezhessenek. 1970-ben temették el Szuhumi központjában. 20 évvel később a sírját átvitték Glazov város temetőjébe. Megkapta (posztumusz) a Vörös Zászló Érdemrendet. A Nadezhda Kurchenko nevet a Gissar-hegygerinc egyik csúcsa, az orosz flotta tartályhajója és egy kis bolygó, valamint utcák és egy repülőgép kapták.
A Szovjetunióban a légiutaskísérő státusza csak kissé volt alacsonyabb, mint a filmszínésznőé vagy egy pop énekesé. A fiatal és gyönyörű lányok, elegáns egyenruhában, barátságos mosollyal, valódi csillagnak tűntek. Filmeket készítettek, dalokat szenteltek nekik. Ezen dalok egyike – a „Tiszta csillagom” – igazi sláger volt a hetvenes évek táncpartijain. Azonban nem minden táncos tudta, hogy ennek a dalnak szomorú szavait és dallamát a légiutaskísérő, vagy hivatalosan Nadezhda Vladimirovna Kurchenko tragikus halálának szentelték.
Nehéz megmondani, hogy miért döntött egy udmurt faluból származó lány, hogy sorsát összekapcsolja a repüléssel. Az iskola befejezése után Nadya elment a távoli déli városba, Szuhumiba, ahol először a repülőtér számviteli osztályán kezdett dolgozni, és amikor 18 éves lett, már légiutaskísérőként dolgozott. A lány gyorsan elsajátította szakmájának technikai finomságait és tudta, hogyan lehet megbirkózni a legnyugtalanabb utasokkal. Iskolai turisztikai hobbija új helyen folytatódott, felelős lett a században végzett sportmunkákért, izgalmas kirándulásokat szervezett Szuhumi külvárosában. Működése első évében jött az első komoly teszt – tűz a repülőgép fedélzetén és annak szükségessége, hogy a gép egy hajtóművel leszálljon-. Nadezhda Kurchenko személyére szabott, vészhelyzetben elvégzendő feladatai kifogástalan elvégzéséért kapott díjat. Nadezhdanak sok terve volt – jogot tanulni, feleségül menni egy iskola barátjához, Vladimir Borisenkohoz. 1970. májusában Nadezhda vakációra ment hozzátartozóihoz. Megállapodtak abban, hogy az esküvőt novemberben vagy az újévi ünnepnapokon fogják tartani. És október 15-én a lány elindult utolsó járatára…
Nadezdha Kurchenkot Szuhumiban – stewardess egyenruhában és Komszomol kitűzővel – temették el. Húsz évvel később anyja kérésére (mint arról már szó esett – újratemették hamvait Glazovban.
Címkép: A trabzoni repülőtér