Ki vagyok én?

Posted by

Iván Gizella

>Költői a kérdés, mit tegyek? Vagyis így ez nem jó, inkább azt kérdem, mit tehetek? Mire van nekem ráhatásom? Mi vagyok én? Ki vagyok én? Milyen furcsa, hogy felteszem magamnak ezt a kérdést. Ez bizonyítja, hogy elbizonytalanodtam. Igazság szerint ezen a kérdésen nem nekem kellene elgondolkozni, hanem sokaknak a mai uralkodó osztályból.

Uralkodó osztály. Bizony, bizony. Ahol ez van, ott vannak cselédek és szolgák. Inasok és masamódok, de ahogy hallom fél füllel, már komornyikok, szobalányok is szolgálnak itt ott. Na jó, csak néhány kisebb kastélyban, de ott aztán rá sem nézhetnek az uraságra, sem az úrnőre. Mert rendnek kell lenni.

Pont, mint a parlamentben. Ami valaha a demokrácia háza volt. Az 1865-ös évtől kezdődően bizonyosan, mikor ük nagynéném férje, Bojthor Endre, a korábbi országgyűlési ifjak egyike volt a képviselőházi iroda igazgatója. De hát ez már a régmúlt. Ma az országgyűlés vezető ereje az uralkodó elit. Már az is fura, hogy az ország vezetőit így emlegetjük. Uralkodók, holott csak szolgáknak kellene lenniük. Ám ettől is nagyobb a baj, mint hogy uralkodót játszanak a mai felkapaszkodottak. Mert a rendszerük, amit kialakítottak, nem csak az ország javait falja fel a NER szájával, hanem polgárainak a lelkét is. Egyre több a frusztrált, a fásult, a kiégett ember. Akik kilátástalannak látják a jelenüket és jövőjüket. Egyik napról a másikra élnek, egymással is türelmetlenek, persze van, aki visszahúzódik a csigaházba és kerül minden konfliktust, nem is akar szembe állni, szembeszállni senkivel. Jól van ez így, majd megoldódik.

S velem kérdezi: mi vagyok én, ki vagyok én, hogy lépjek? S meg is válaszolja magának: egy senki. Nem az én dolgom.De akkor kié? Olyan sokat foglalkoztat és nem tudom kiverni a fejemből a gondolatot, hogy miért látjuk sokan őket gonosznak, utálatosnak és mérgezőnek.

Az egyik válaszom az, hogy mert csak a felszínen mozgunk. Csak azt látjuk, ami a szemünk előtt van. S az bizony kevés. Az egész embert kellene látni, ismerni. Sőt, nem csak őt, őket, magunkat is.

A másik válaszom pedig, hogy azért látunk valakit gonosznak, mert valójában az is. Mérgező, gonosz és utálatos. S lehetek én beleérző, elnéző és megértő, s kereshetem a magyarázatot a cselekedeteire, ha a végeredmény, a szemem előtt lévő valóság megrémít. Ilyenkor bebújok a langymeleg szeretetbe, már ha kapok ilyet a családomtól, s azt mondom, úgysem tudok változtatni, nem akarom, hogy ezek a szörnyűségek uralják a gondolataimat.

Élek a kis világomban, sütök, főzök, amikor tehetem játszom az unokákkal, háztartást vezetek, s olykor, mert nem tudok kibújni újságíró létemből, rittyentek pár cikket a múlt szépségeiről, vagy a hétköznapi silányságokról. S hogy ezt jónak tartom-e? Szerintem sokan tudják a választ, nem. Nem és nem. Nos, akkor mit csináljak? Mit csináljak, amikor látom, hogy kilopják még a szemünket is? Mert olyan világ van, amikor a hatalmasoknak minden kell. És még attól is több. Olyanok, mint a kisgömböc, ami mindent felfal. Jó, a végén kipukkad, de hol a vége?