Verseny a Déli-sarkért I.

Posted by

lezlidzsi84

A legdélibb kontinens manapság a kutatókon kívül a kalandvágyó (és pénzes) turistákat, sportembereket vonzza – legutóbb éppen Harry herceg és katonatársai expedíciós viszontagságairól olvashattunk, a jégbe fagyott orosz jégtörőn tartózkodók kalandjai mellett. Ide utat tervezni ma sem egyszerű és nem veszélytelen. De mivel kellett megküzdeniük azoknak az embereknek, akik a 20. század első éveiben az utolsó még felfedezetlen kontinens mélyére próbáltak hatolni? Mindezt legjobban a klasszikus földrajzi felfedezések egyik utolsó, egyben talán legdrámaibb fejezete, Amundsen és Scott 1911-12-es déli sarki

„versenyfutása” révén érthetjük meg.

Rober Falcon Scott

A huszadik század elején kibontakozó eseménysor jobb megértése érdekében érdemes megismerkedni az expedíciók motivációjával és hátterével, azaz mi is vitt pár tucat embert a jégsivatag kellős közepére?

A Brit Antarktiszi Expedíció (más néven Terra Nova expedíció) egy nagy létszámú (29 fős) vállalkozás volt, melynek fő támogatói a Királyi Természettudományos Társaság és a Királyi Földrajzi Társaság voltak, az expedíció tagjainak jelentős részét pedig a Királyi Haditengerészet adta, a parancsnokot, az 1902-04 közötti Discovery expedíciót vezető Scott kapitányt is beleértve. Több tervezett expedíció összegyúrásából jött létre, ami lappangó feszültségek forrásává vált: a parancsnokhelyettes Edward Evans hadnagy, valamint az expedíció norvég síoktatója, Tryggve Gran is önálló expedíciót tervezett. Utóbbit a sarkkutatásban akkoriban megkérdőjelezhetetlen tekintélynek számító norvég Fridtjof Nansen beszélte rá, hogy az önálló út helyett csatlakozzon Scotthoz, nehogy katasztrófával végződjön a 20 éves fiatalember próbálkozása.

800px-Herbert_Ponting_Scott's_ship_Terra_Nova_1910.jpgAz angol expedíció hajója, a Terra Nova

Nem csak az összetétel, de a cél is vegyes volt: a csapat jól képzett tudósgárdát tudhatott magáénak a kor legmodernebb mérőműszereivel felszerelve, annak érdekében, hogy minél pontosabb adatokhoz juthassak az ismeretlen kontinens időjárásával, légkörfizikai jelenségeivel, geológiájával és élővilágával kapcsolatban. Az expedíció másik célja a Brit Birodalom  elsőségének (valamint területi igényeinek) biztosítása a Déli-sark elérésével. Ekkoriban számos ország tartotta fontosnak, hogy nagyhatalmi igényeit egy Antarktiszra küldött expedícióval demonstrálja. A korábbi belga, svéd, francia és német expedíciókat követően a kérdéses időben egy újabb német, egy japán és egy ausztál-új-zélandi expedíció is a kontinensen tartózkodott.

Mivel ekkor már két brit expedíció is felkereste a Ross-tenger körzetét, sőt Ernest Shackleton 1908-09-es expedícióján 180 kilométerre megközelítette a Déli-sarkot, a szervezőknek egyértelmű volt, hogy a végső trófea, a sark elérése a briteké kell, hogy legyen.

A brit tudományos társaságok által nem támogatott Shackleton majdnem sikere riadóztatta a Ross-tengert saját hitbizományaként kezelő Királyi Földrajzi Társaságot és Scottot: a Sarkra vezető út ismert – már csak végig kell menni rajta – és nekik kell ezt megtenniük, amíg nem merül fel komolyabb vetélytárs. Ebbe a közegbe robbant be a hír, hogy a norvégok is délre tartanak.

Amundsen-Fram.jpg

A Fram – a kissé esetlen külső senkit ne tévesszen meg – korának legjobb sarkvidéki kutatóhajójában az egyik első dízel-motor duruzsolt

Az 1897-99-es belga expedícióval az Antarktiszba is belekóstoló Roald Amundsen álma mindig is az Északi-sark elérése volt. Második északi expedícióját az 1900-as évek második felében kezdte el szervezni, célja az volt, hogy Nansen híres Fram (“Előre”) nevű hajóját jégbe fagyasztva a Bering-szoros felől a lehető legjobban megközelítsék az Északi-sarkot és lehetőség szerint egy jégreszálló különítmény megpróbálja elérni azt. Azonban 1909 második felében érkezett a hír, hogy 1908-ban Amundsen barátja és régi expedíciós társa Dr. Frederick Cook, 1909-ben pedig Robert Peary is elérte az Északi-sarkot, és mindegyikük magának követelte az elsőséget. (Jelenlegi tudásunk szerint egyikük sem járt a Sarkon: Peary különböző becslések alapján valószínűleg 8-100 km-re megközelítette, Cook még annyira sem.) Amundsen ekkor számolni kezdett: ha össze is szedi a megfelelő forrásokat, adósságai visszafizetésére vajmi kevés esélye lesz – harmadikként az Északi-sarkra érnie várhatóan nem lesz túl jövedelmező. Úgy gondolta, hogy kell egy pénzt hozó siker, melyből egy későbbi északi expedíciót is finanszírozni tud. Ez a siker pedig nem lehetett más, mint a Déli-sark elérése. Ugyanakkor rendkívül óvatosan járt el. Mivel az expedíció fő anyagi támogatója Axel Heiberg mágnás mellett a norvég kormány volt és a frissen függetlenné vált állam legfőbb szövetségese pedig Nagy-Britannia, joggal számíthatott arra, hogy a kormány közbelép, ha megneszeli, hogy a britekkel kíván versenyezni a Déli-sarkért.  A dolgot bonyolította, hogy a tervezett északi-expedíció kormánytámogatására Nansen segítségével tett szert, aki egyben a délre induló Scottot is segítette, és 1906-08 között Norvégia brit nagykövete is volt.

Ennek megfelelően az expedíció tagjai közül az induláskor kizárólag Amundsen, testvére, és a hajó kapitánya volt tisztában a valós úticéllal. Az indokolatlanul sok szánhúzó kutya és az expedíciós faház miatt gyanakvó többieket Madeirán, Funchal kikötőjében informálták, felkínálva a távozás lehetőségét. Senki nem élt ezzel. Miután a hajó elhagyta a kikötőt, hogy az Antarktiszra hajózzon, értesítették a támogatókat, valamint Scottnak is küldtek egy némileg zavaros üzenetet arról, hogy délre tartanak. Mindez nagy értetlenséget keltett az épp Melbourne-ben tartózkodó britekben, bár a legnagyobb csapásként vélhetően az expedíció norvég résztvevője, Tryggve Gran élte meg a hírt. A várakozásoknak megfelelően Norvégiában sem aratott osztatlan elismerést a bejelentés, bár épp a legkényesebb helyzetben lévő Nansen támogatta leginkább Amundsen tervét. Az expedíció legszükségesebb felszereléseit végül csak egy Argentínában élő norvég birtokos, Don Pedro Christophersen révén sikerült beszerezni.

446px-Amundsen_in_fur_skins.jpg
Amundsen

Mivel a fenti manővereket figyelembe véve Amundsen számára csak a siker volt az elfogadható, az expedíció célja kizárólag a Déli-sark elsőként való elérése volt, a tudományos mérések mellőzésével, különösen, hogy kizárólag a hajót látták el oceanográfiai mérésekre alkalmas műszerekkel, lévén az északi út során azt csak átmenetileg tervezték elhagyni.

A verseny megkezdődött, színhelye ugyanakkor egyáltalán nem volt mindennapi:

A versenyfutás kiindulópontja a Ross-selfjég. Az Új-Zélandtól délre fekvő, kb. fél millió négyzetkilométer kiterjedésű, a tengerbe nyúló, úszó és lassan a nyílt tenger irányba tartó jégtömeg, földünk legnagyobb kiterjedésű ilyen képződménye. (Ekkor még nem sejtették, hogy a jégfelszín alatt több száz kilométeren keresztül a tenger található, elsőként épp Amundsen útitársa, a síbajnok Bjaaland kezdett el gyanakodni, mikor az expedíció során egy reggel a jég morajlására ébredt. Utána már nem aludt nyugodtan.) A Ross-selfjég jelentőségét az adja, hogy közel 600 km hosszú, 15-50 méter magas tenger felőli fala a nyári hónapokban hajóval jól megközelíthető és a legdélibb hajózható víz ilyenkor a 77-78,5. déli szélességig terjed. A kontinensen ennél közelebb a sarkhoz parti bázist csak a Ronne-Filchner-selfjégen lehetett volna találni, azonban az úszó jég kiterjedése ezen a részen általában nagyobb, következésképp veszélyesebb a hajózás.

300px-Antarctic_profile_hg.png      Az Antarktisz egy keresztmetszete a Ross-selfjéggel  – Hannes Grobe munkája (forrás)

Szintén a Ross-selfjég mellett szólt, hogy feltérképezése már 1840-es években megkezdődött és a 70 évre visszavezethető adatok azt mutatták, hogy meglehetősen stabil képződmény, a jéggát tenger felőli határa lassan változik. Ez ösztönözte Amundsent, hogy az egyik legdélebbi ponton, a Bálna-öbölben a selfjégre telepítse bázisát. Azt gyanította, hogy a jég alatt szárazföld rejtőzik, így elképzelhetetlen, hogy egy nem túl szép reggelen arra ébredjen, hogy letörik bázisa alatt a jégfal szegélye. Ma már tudjuk, hogy tévedett – a Bálna-öböl alatt nincs szárazföld, és ugyan még számos további bázisnak helyet adott, azonban az 1980-as évek második felétől óriási jéghegyek kezdtek borjadzani innen. Scott stabilabb bázist választott: Az Erebus és a Terror vulkánokat magában foglaló Ross sziget partvonalát – ez ugyan kb. 110 kilométerrel távolabb van a sarktól, de egyértelműen stabil felszínt jelentett.

A sark felé induló utazónak először a selfjégen kellett több száz kilométeres utat megtenni. A jég felszíne viszonylag sima, bár a szél által formált hó és jéggerincek, a zasztrugák megkeseríthetik a szánon utazók életét. Jéghasadékok főként a szárazföld és a jégtakaró találkozásához közel fordulnak elő.

Ezt követően a 3500 km hosszúságú Transzantarktiszi-hegység valamelyik hágóján keresztül kell felküzdenie magát a felfedezőnek az antarktiszi jégplatóra, melyen a Déli-sark fekszik. A hegység legmagasabb pontja 4528 méteres, de Amundsen és Scott útját többnyire „csak” 3000-4000 m magas csúcsok szegélyezték. A hágókon való átjutás itt gyakorlatilag aktív gleccsereken való felkínlódást jelent, ahol rengeteg veszélyes jéghasadék nyílik, és az összetorlódott jégfalak birodalmában gyakran nehéz a tájékozódás. Amundsen a viszonylag „rövid” (48 km-es), a helyben leeső hóból képződő jeget csatornázó Axel Heiberg-gleccsert használta (igen, Heiberg volt a szponzor…), míg Scott a 201 km hosszú és 40 km széles, a plató jegét elvezető Beardmore-gleccsert. (Beardmore Shackleton szponzora volt.) Mindez azt jelentette, hogy Amundsen útja meredekebb volt, de jóval kisebb távon kellett kerülgetnie a jéghasadékokat. Beszédes tény, hogy a 2006-07-ben a parttól a Déli-sarkra kiépített „jégút” nagy kerülőt vállalva messze elkerüli ezeket a gleccsereket.

Ezt követően a több kilométer vastag jégtakaró miatt nagy magasságban fekvő Sarki-fennsík legyőzése következik – a fennsík egy idő után a Déli-sark felé lejt, a felfedezők útjuk legmagasabb pontját a belső hegyvonulatok 3000 méternél is magasabb jégmezőin érték el, míg a Déli-sark tengerszint feletti magassága „csak” 2804 méter. A fennsík földünk egyik legkietlenebb helye, tájékozódási pont nélküli jégsivatag. Rendkívül száraz, a csapadék átlagos mennyisége csak kevés helyen haladja meg az évi 50 mm-t. A szánon erre utazót a nagyszámú és rendkívül mély jéghasadék mellett a nagy magasságból eredő hegyibetegség, az alacsonyabb hőmérséklet és az extrém száraz levegőben való fokozott izzadás miatti kiszáradás veszélyezteti. Mivel a Transzantarktiszi-hegység csapásiránya miatt a keletebbre haladó Amundsen délebbre ért fel a Fennsíkra, mint brit riválisa,  valamivel kevesebb ideig volt kitéve ezeknek a veszélyeknek.

718px-Beardmore_Glacier_-_Antarctica.jpgA Beardmore-gleccser

Milyen egyéb nehézségekkel kellett megküzdeni a felfedezőknek?

Legfőképp a kontinens időjárásával.

Ennek egyik legkarakterisztikusabb vonása, hogy a viszonylag „meleg” nyarat szinte átmenet nélkül követi a rendkívül hideg tél, a napéjegyenlőségek hónapjaiban már (még) extrém hideg hőmérséklettel. A téli hőmérsékletnek szinte alig kimutatható a minimuma, gyakorlatilag márciustól végétől szeptemberig alig változik az átlaghőmérséklet – a kutatók ezt a jelenséget „mag nélküli télnek” nevezték el. Mindez nagymértékben eltér az Északi-sarkvidéken tapasztalható éves hőmérsékletingadozástól. A jelenség oka, hogy az Antarktisz állandóan hóval és jéggel borított felülete jóval nagyobb, mint az Arktiszé. Az északi-sarki nyárban ráadásul a Jeges-tenger állandóan jéggel borított részén is kisebb nagyobb nyíltvízi csatornák nyílnak, amire az Antarktiszi-fennsíkon természetesen nincs lehetőség. A nagy kiterjedésű hó és jégfelszín igen nagymértékben veri vissza az amúgy sem túl intenzív napsugárzást, így az őszi napéjegyenlőség után már igen erős többletet mutat a kisugárzás, ez pedig a hőmérséklet gyors eséséhez vezet. Mit jelent ez a gyakorlatban? A Ross-selfjég déli részén a legmelegebb hónapok átlaghőmérséklete -3 °C és -8 °C közötti, az áprilistól szeptemberig tartó télen a havi átlaghőmérséklet -30 °C és -35 °C között változik. A Sarki-fennsíkon a legmelegebb hónapokban (december-január)  -20 °C és -35 °C  közötti hőmérsékletekre kell számítani, míg a tél már elképzelhetetlenül hideg, a havi átlag -50 °C és -60 °C körüli. A valaha mért minimumhőmérséklet a Sarkon -82,8 °C, ellenben sohasem mértek még magasabb hőmérsékletet -12,3 °C-nál. (Tehát nem a Déli-sark a kontinens “leghidegebb” pontja, azt a fennsík 4000 méteres tengerszint feletti magasság körüli, szélcsendes zugaiban kell keresni, itt akár -90 °C alá is süllyedhet a hőmérséklet.)

A felfedezők számára ugyanakkor ezek a tényezők javarészt ismeretlenek voltak,  lényegében csak azzal voltak tisztában, hogy a tél hirtelen köszönt be. Ennek megfelelően a “legóvatosabb” taktika a nagy  élelmiszer- és fűtőanyagtartalékokkal végzett gyors utazás volt, ez csökkentette minimumra annak kockázatát, hogy váratlan időjárási események veszélyeztessék az utazókat.

A felfedezőket egy, a huszadik század elejére már meghaladott betegség is fenyegette: a skorbut.

Mivel a korabeli közlekedési eszközökkel egy nap legjobb esetben is csak 35-50 km-t tudtak megtenni a felfedezők, a Déli-sarkra vezető, oda-vissza mintegy 2300-2600 kilométeres út legalább 3 hónapig tartott – ha nem jött közbe semmi. Emiatt reális veszély volt, hogy a friss táplálékot nélkülöző utazók körében kialakul a C-vitaminhiány miatti betegség, a skorbut. Tünetei: az íny duzzanata, a fogak elvesztése, már rég begyógyult sebek felnyílása, vérzések – vagyis az ember szervezete szép lassan legyengül, felmondja a szolgálatot. Mindez egy ilyen testi megerőltetéssel járó úton gyorsan végzetes lehet.

Jéghasadék

A skorbut általában a vitaminforrás megszűntét, vagy rendszertelenné válását követően 4-5 hónap elteltével alakul ki, vagyis jelen esetben a késedelem szinte biztosan egyet jelentett a skorbuttal – ha nem sikerül friss élelemhez jutni – ami azért az Antarktisz belsejében nem reális lehetőség, ha valamilyen módon nem visszük magunkkal. Természetesen ekkor még nem ismerték a C-vitamint, így a pontos okokat sem, de mindkét csapat tisztában volt vele, hogy friss élelmiszer (jelen esetben hús) fogyasztásával megelőzhető a betegség.  (Az állatbarátok most három sorral lejjebb folytassák.) Amundsenék ezért a szánhúzó kutyáikat fogyasztották el viszonylag rendszeresen, míg Scotték a szánhúzó pónilovakat – azonban ezt a pónik korlátozott hadrafoghatósága miatt csak a selfjégen tudták megtenni, és akkor sem rendszeresen. Azt azért hozzá kell tenni, hogy nagyrészt egyik csapat sem az állatok húsán élt, Amundsenék kutyáit főként falkatársaik falták fel, a norvégok csak a skorbut megelőzése miatt fogyasztottak az állatokból. A napi étkezések többnyire az eszkimók és az indiánok által alkalmazott, pemmikánból, vagyis koncentrált hús és zsírkeverékből álltak, melyből sűrű húslevesfélét főztek. Mindenkinek a képzeletére bízom, hogy ilyen gasztronómiai környezetben mennyire ínyencfalatnak számított a kutya és a pónihús.

Bármilyen rövid utat is teszünk meg az Antarktiszon, a legtöbb esetben állandó veszélyt jelentenek a jéghasadékok.

A már említett, akár több 100 méter mély jéghasadékok jelentették az egyik legfőbb veszélyt, a hirtelen halál lehetőségét, főként mivel felszíni nyílásaikat sok esetben hó fedte. Ezeken a hóhidakon legtöbbször biztonsággal át lehetett kelni, de nem minden esetben.

Ugyanakkor mindkét csapat sikeresen elkerülte, hogy halálra zúzzák magukat egy ilyen hasadékban (igaz Scott egyik társának halálához egy zuhanáskor elszenvedett sérülés vezetett). A legtöbb esetben ugyanis a hasadékok nem voltak elég szélesek ahhoz, hogy a teljes szán eltűnjön bennük, és a szán súlya minden esetben megfogta a belezuhanó, de hozzá rögzített embereket és legtöbbször a kutyákat is. Persze szerencséjük is volt: egy évvel később az ausztrál expedició tagja, Belgrave Ninnis szánostul és kutyástól együtt tűnt el a fennsík egy ártalmatlannak tűnő hasadékában.

800px-White-out_hg.jpgA whiteout jelensége

A jéghasadékok felismerését és úgy általában a tájékozódást nagy mértékben nehezítette a táj – a hegyi szakaszok kivételével – szinte mindent betöltő fehérsége. Ez megfelelő (akkoriban már rendelkezésre álló) szűrőszemüvegek nélkül könnyen a rendkívül fájdalmas hóvaksághoz vezethetett, illetve borús vagy viharos időjárás esetén a “whiteout” jelensége jelentkezett: ez a hó- és jégfelszín és az égbolt összeolvadását jelenti. Emiatt az utazó tájékozódási pont nélkül marad, és megfelelő tajékozódási segédeszközök nélkül nagyon könnyen eltévedhet. A két expedíció ezért igyekezett a kor legmodernebb eszközeivel felszerelni magát (ami a teodolitot, a szextánst és a szánmétert jelentette), ugyanakkor nemegyszer tévedtek el a végtelennek tűnő fehérségben – igaz önmagában egyik ilyen esemény sem bizonyult végzetesnek. Az antarktiszi viszonyok között gyakorlatilag a GPS alapú helymeghatározás elérhetővé válásáig elég volt egy apró navigációs hiba a tragédiához: 1979-ben egy új-zélandi “jégnéző” turistagép 257 utasának végzetét jelentette, hogy a pilóták a “whiteout” jelensége miatt vízszintes jégfelszínnek nézték az Erebus vulkán oldalát.

De most térjünk vissza 1911 első napjaiba, amikor a Terra Nova és Fram áttört a Ross-selfjég előtti úszó jégen és az angol és a norvég expedíciók tagjai egymástól mintegy 600 kilométerre egyaránt megpillantották a déli kontinens jégfalát. A kontinens kegyetlen időjárása, a sarki út veszélyei ekkor még javarészt ismeretlenek voltak előttük, ahogy az is, hogy melyik csapat felszerelése, taktikája és elszántsága teszi lehetővé először a legdélibb pont elérését.

“Megjöttünk hát.” – Jegyezte fel naplójában 1911. január 11-én Amundsen.

(Folytatjuk)

Címkép: Az Antarktisz ember nélkül