A feledés homálya

Posted by

Rab László
>Az idő a legnagyobb barátja a politikának, meg a felejtés, ezzel sakkoznak és ezt használják ki az örökkévalóságra berendezkedett Maxiék is. Minden botrány vagy nyöget egy napig él, az olyan ritka esetekben, mint a Borkai- vagy a Kaleta-ügy, picivel tovább tartott az érdeklődés. Utána úgyis jön a sűrű homály.

Már hozzá is szoktam, hogy nincs az Indexnek az a fanyar, selyemcukorkásan érdekes íze, zamata, ami sokáig jellemezte. Megszabályosodtak a címek, megemtéisedtek a szövegek, ez van itt, az van ott, “írják” a felmondási idejüket töltő, fegyelmezett újságírók. Lám, milyen hamar, mintegy varázsütésre lett áramvonalas egy orgánum. Ki az a marha, aki az újság megszűnésének pillanatában akarna nagyokat dobbantani.

Volt egy érdekes pillanata az ügynek, szerdán ugyanis bejelentették, új főszerkesztő-helyettese lett az újságnak Tevan Imre személyében. Aki egyszer már volt valaki az Indexnél, de lapátra tették. Most visszatér, és előadta a nagy történetet: ha azt tapasztalja, hogy beleugatnak föntről a munkájába, azonnal föláll. Kitalálta, hogy ez a függetlenségi klauzula. Mert ne feledjük, Magyarországon ilyenje mindenkinek van. Lehet, hogy kenyere nincs, meg nem tud ruhát venni a gyereknek, de klauzulája talán még a rúdtáncosoknak is van.

Tevan csütörtökön este a Klubrádió népszabis műsorában (Folyt. köv.; Volt egyszer egy Népszabadság) megmagyarázta, miért vállalta a nyak-, de inkább sztrájktörő lépést, nem volt munkája, még vasutasnak is be kellett állnia azután, hogy elvesztette a munkáját, most újra akart lenni valaki. Aztán péntek reggel szépen bejelentette, hogy hiába hívták oda a haverek, rossz döntést hozott, vissza az egész. Nagyjából két nap alatt lezajlott ez a kicsike elbukás: pihe az életben, mindenkinek ennyi jut, amikor éppen nyilvánosan eltaknyol. Szombat reggel már a kutya se emlékezett rá, hogy volt valami firkász, aki úgy ment oda egy újsághoz, hogy azt se tudta, ki lesz a főnöke és kivel íratja majd a cikkeket. De ment, mert bemagyarázta magának, hogy ő a sajtószabadság szent szolgálatára szegődött.

Ilyenek vagyunk mindahányan. Szentek akkor is, amikor a legrongyabb döntéseinket meghozzuk. És amikor a legócskább élethelyzetekbe kerülünk, mert vannak ilyenek, újságnál, otthon, iskolában, kórházban, bárhol is legyünk pótolhatatlanok, általában szeretjük a kis hétköznapi szemétségeinket megmagyarázni. Persze úgy, ahogy Tevan is, amikor bedumálta magának ezt az önmagában is eléggé szürreális klauzula-ügyet. Az életben ugyanis nincsenek klauzulák. Csak általában olyan pszichopata állatok vannak, akik szeretnek fölénk magasodni, hogy megmondják nekünk, akikre számolatlan ágyútöltelékként tekintenek, hogy éppen hová tegyük a magasságos valagunkat, hol, mikor, miért mondhatjuk el jobbító szándékú véleményünket, amellyel természetesen az isteni (mondjuk például kokainnal dúsított) hatalmukat igazolni tudjuk. Kérdem csöndben, a Maxi-idők történetei nem ugyanerről szólnak? Nem igazoljuk a birkalétünkkel nap mint nap, hogy egyre masszívabb a fölöttünk álló fővalag? A kenyér- és kolbászharc erősödik, közben ott poroszkálunk a parton, és zsebünkben kurva nagy klauzulákkal arról álmodunk, hogy egyszer talán majd fölszállhatunk a hajóra.

Ha kiköt.

Valaki azt kérdezte tőlem baráti társaságban, hogy miért haragszom annyira Orbánra. Merthogy minizem meg maxizom, miközben fölháborodottan poénkodom a szavain, a gatyáján meg az álmatlan éjszakáin (a Lánchíd kőleói ordítanak, nem tud tőlük aludni, gyíkokat fognak a felújítás után odatenni, vagy tarajos gőtéket, attól függően, hogy a főkamermelita éppen milyen hangulatban lesz). Szépen megfeleltem, nem haragszom rá egyáltalán, fölháborodni pedig nem szoktam. Orbánra nem konkrét személyként tekintek, ismertem ugyanis ebben az alakváltozatban, 1993-ban találkoztam vele először személyesen. Egy apró, vékonycsontú, vidáman villogó szemű figura viharzott be Zalaegerszegen a Szakszervezetek Házába, ankétra jött, tegeződtünk vele újságíróként, Szalai Annamária fogadta, a Fidesz helyi elnöke, aki a nagy felfordulás előtt a moziüzemi vállalatnál dolgozott. Orbánékhoz csapódva, Pestre kerülve lett a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság Médiatanács elnöke. Jóban voltam vele, 51 évesen hunyt el 2013-ban.

A rendszerváltás idején a zalaegerszegi városi tévében választási műsorokat vezettem, és arra próbáltam rávenni Pannit, hogy amikor fölteszem a kérdést, utána nekem mondva, rám nézve érdemes válaszolni, úgy mutat jól. Mert azt csinálta, akárcsak a többi jelölt, hogy a kérdés után kifordulva a kamerába kezdett beszélni, abból a megfontolásból, hogy választási harc van, közvetlenül a néphez kell beszélni, így, ezzel a nyílt őszinte tekintettel lehet a párt jelöltjeit népszerűsíteni. Amikor Pesten találkoztunk (szemtől szemben, mint régen oly sokszor Zalaegerszegen), már nem ismert meg. Amiből arra következtettem, hogy egészen biztos sokat változhattam annyi év alatt.

Jött a Panni oldalán az Orbán, vigyorgott, mint a lopótök. És nagyon jól emlékszem a dumájára, mely arról szólt, hogy az urbánus-népi ellentét mennyire korszerűtlen és tarthatatlan álláspont, nem lehet eköré építeni az országot, poros, molyos az elit gondolkodása, nyomasztó az egész, nem lehet vele modern országot idevarázsolni, recseg-ropog a régi világ beidegződései miatt a kupleráj. Bediktáltam a szöveget Népszabadságnak, majd fölmentem a Becsali-hegyen lévő házamba, elégedetten borozgattam, az egyik szomszédban oroszlánok üvöltöttek (T., a balatoni maffiózó, először senki nem akarta elhinni, két hímleóval gondolta őriztetni a portáját; úgy végezte, hogy a kikötőben követ kötöttek a nyakára).

A konkrét Orbán egy konkrét történelmi időben lépett be az ország életébe, de nem állnék be azok táborába, akik megpróbálják szembesíteni régi önmagával. Mit számít ma már, hogy miket mondott húsz-harminc évvel ezelőtt? A Maxi egy politikust ábrázol, olyan hólyagot, aki időközben fölemelkedett a magasba, hogy egyszer majd egy kidurranás előtti gömböc legyen belőle. Semmit nem érünk el vele, ha a régi mondataival próbáljuk azonosítani. Egy velejéig romlott, korrupt rendszer élfiguráját, aki toxikus vezetőként nyilván hordoz magában pszichésen értékelhető jegyeket, nem lehet napi konkrétságában vizsgálni. Amikor a manipulációt és a csalást vérprofi módon elegyítő elnyomó gépezet a kovászos uborkát, a szalmakalapot meg a kezében csecsemőt tartó nagypapát is arra használja, hogy átverjen bennünket, végképp semmi értelme azzal érvelni, hogy a konkrét személy mit mondott vagy gondolt az idő egy ellenőrizhetetlenül távoli pontján

Különösen igaz ez akkor, ha hétfőre úgyis elfelejtjük azt, ami pénteken történt.