Az orbán-rendszer nem kisiklás

Posted by

Béndek Péter
>Orbán Viktorral az ország nyugalmi — más idiómában: természetes — állapota jött vissza a kádárizmus harminc éve (1958-1988) után. Ez felel meg a legjobban a kínálkozó elméleti alternatívák közül a történelmileg szerzett (1.) beidegződéseknek és (2.) kollektív inkompetenciánknak, amelyek hagyományosan az ország romlásának algoritmusát alkotják a XV. század vége óta.

Az orbánizmus nem kisiklás, nem megtévesztés, nem orientációvesztés — hanem ezeknek pont az ellenkezője. Orbán cinikus tehetsége nem kialakította a helyzetet, hanem (2002 után végre, addig maga is keresve a receptet) rátalált, beleült és a végletekig kihasználja.

Ha kell, megismétlem világosabban is, hogy az egész, amiről szó van, nem a kádárizmus “öröksége”, hanem ennél jóval problematikusabb: az orbánizmus és a kádárizmus (a horthyzmussal stb.) együtt fakad ugyanabból a talajból, azonos fajtaként, mindössze a viráguk más színű, és az orbánizmusé egy jóval fejlettebb mutáció. A történeti szociológia pontosan mutatja, ahogy Magyarország legalább százötven éve tömegesen irtja a neki nem megfelelő (nyugatias, versengő, individualista, kritikus, nem-etnicista, nem államias) gondolkodást és képviselőit: ilyen vagy olyan ideológiai uralom alatt (mindegy). Ezeket az uralmi formákat rendszeresen a saját képére formálja (a kádárizmus is a bolsevizmus nemzetileg felpuhított konszenzusos útja volt) és kiválasztja az ezek fenntartására legalkalmasabb korrupt dzsentri-párttitkár osztályt, amely a nemzeti javak hűség- és inkompetencia-alapú újraosztásának járszíja az egymást követő rezsimekben. A rezsimdzsentri és a (csaknem) röghöz kötött jobbágyság alkotja a társadalom 80%-át, bármelyik korszakról és rendszerről legyen is szó, mellettük alig változó, minimális létszámú polgársággal, szabad értelmiséggel, a csúcson pedig az egykor a születési arisztokráciát és a történeti elitet is magában foglaló, mára értelemszerűen kiveszett, az országot valójában irányító 3-5%-nyi politikai vállalkozóval.

Ez az ország akkor modernizálódott csak, amikor valamilyen külső hatalom ezt ránk kényszerítette (ideértve sajnos a rettenetes ’50-es éveket), egyébként a saját képességeiből nem futja erre, mert a kritikus tömegében nem képes koordinált, racionális cselekvésre már középtávon sem. A szabadságharcos hagyományai valójában a korábban említett vékony polgári-értelmiségi mentalitás (kevésbé a cselekvés) lázadási kísérletei voltak: szenvedélykitörések, amelyeket nem követhetett — nem elsősorban a külső elnyomás, hanem a belső készséghiány miatt — teljesítményelvű konszolidáció.