Orbán Viktor újabb élethazugságai szerencsétlenek számára

Posted by

Béndek Péter

1. „Láttunk már szép országokat, de olyan szépet, mint a miénk, nem.”

Ez persze szubjektív. Ha ezen túl leszámítjuk ebből a nemzeti érzés okozta szemferdülést én pl. legalább huszonkét olyan országban jártam már, amelyik szebb Magyarországnál. Ez van. (Mondom: hegyek, völgyek, tengerek, városok stb. számítanak, a nemzeti érzés és a szegények, műveletlenek, tájékozatlanok felé irányzott kormányfői hazudozás — családi birtokában a hazai turisztikai ipar jelentős részének — nem. Érdemes nem a személyes érdekeltségben bővelkedőktől vásárolni a bédekkereket, ahogy a hóhértól sem a kötelet, ha már a nyakunkba köti.)

2. “A nagy fenét, nem kapunk pénzt az Uniótól, csak visszaszereztük az innen a nyugatiak által kivitt pénz egy részét.”

Ez a nacionalista fűtőelem régóta része a kormányzati manipulációnak és Orbán — egyébként ínségben és tudatlanságban tengődő — szabadságharcosokra szabott retorikájának. A birkapörköltszagú szájból kiböffenő szabadságharcos odamondás teszi megbocsáthatóvá a magyarok túl nagy része számára azt is, ha éppen a miniszterelnökük családja viszi haza az EU-s pénz. “Jól megadtuk nekik”, vagy mi. Szegény emberek!

Lássuk a tényeket! Magyarország egy nagyrészt súlyosan, kisebb részben alaposan lerobbant gazdaságot “örökölt meg” a kommunistáktól (akik legitimitása — élükön Kádárral — ma is a legmagasabb az utóbbi száz éve rendszerei közül, tehát láthatóan minden a legnagyobb rendben vele!), amit vitatható privatizációs gyakorlat mellett tőkebevonással (túlnyomórészt nyugati vállalatoknak eladva) integrált a globális munkamegosztásba. Enélkül márhetetlen szegénységben lennénk, mert ennek révén jutottunk versenyképes technológiához, menedzsment gyakorlathoz, új piacokhoz, munkahelyekhez, ízléshez — röviden: tudáshoz. Aki ezt tagadja, mit mondjak, egyszerűen hülye (a szó orvosi értelmében).

Az ország a XV. századtól a félperiféria állapotában volt, a kommunisták csak rontottak ezen, 1990 óta pedig alkalmunk lett — jól-rosszul, de intézményesen — csatlakozni ahhoz a civilizációhoz, ahonnan ezer éve a kulturális mintáinkat merítjük és ami a legversenyképesebb majd’ ugyanennyi ideje. Az EU konkrétan évente változó  mértékben a magyar GDP 3-7%-ával finanszírozza az országot (ezt “nyeri meg” részben Orbán családja és politikai vállalkozó-környezete), miközben a nyugati magáncégek harminc év alatt a lakosságunk arányában a legtöbbet (vagy második legtöbbet) fektetettek be ebben az országban a saját korábban, máshol megtermelt nyereségükből (tehát nem az adófizetők pénzének ellopásából, leszámítva most az adóparadicsomok problémáját, de ez nem tartozik ide). Ezeket a vállalatokat — nem a magyarokat, ahonnan a nemzeti szív a hatalmas versenyképességet várná — támogatja még (agyon) a kormányunk, hogy elég erőt jelentsenek az itteni érdekeik a kormányaik felénk irányzott esetleges jogállami elvárásaival szemben. Ezeken a nyugati cégekkel kötött stratágiai megállapodásokon csorbul ki az időnként fellángoló EU-s akarat az Orbán-rezsim megrendszabályozására (amennyiben van egyáltalán eszköze ennek az akaratnak).

Versenyképes gazdaság nélkül — ami versenyképesség lassan tanulható, mert végső soron kulturális és mentalitás-kérdés, csak utána tőke és technológia dolga — ez az ország elmondhatatlan állapotban lenne, ami pont látszik a KKV szektorunkon. Amelyik magyar tulajdonú kisebb termelő vállalat nincsen benne egy nyugati ellátási láncban, az kevés kivétellel tengődik vagy — jobb esetben — csak nem tud kilépni a belföldi piacról. Orbán úr fenti mondatai — nem fűzném tovább, bár tehetném, hiszen vannak még szempontok —  a többnyire szegény, vesztes emberekből álló szavazóbázisa megnyugtatására irányulnak, de mert ez a céljuk, súlyosan megtévesztőek, nemzetellenesek, cinikusak: éppen, mint Orbán úr tízéves ténykedése. Semmit nem szerzünk  “vissza”. Ehelyett piszkosul örüljünk, hogy a nyugati befektetők még fantáziát látnak bennünk (miután a Nyugat már korábban felszabadított a törökök, a románok és ’89-re az oroszok alól), ha olyan színten is, ahogy az érdekeiknek — és Orbán érdekeinek — megfelel. A szegény emberek olcsó országaként. De magyarok 50%-ának, akik Orbán úrra szavaznak, így is jó. Sőt így jó.

3. A magyar közszolgáltatások — a kilopott pénz arányában, nem meglepően — folyamatosan romlanak. Az eü-ből, az oktatásból, a jogrendszerből stb. folyamatosan érkeznek az egyre mellbevágóbb adatok (legutóbb a felsőoktatási pontszámok és statisztikák vetítenek előre — csak egy ország szándékos rombolásához — mérhető jövőt). A magyar egészségügy Európa egyik legjobbja, hazudja erre Orbán úr, Európa egyik legnagyobb halandóságú, legegészségtelenebbül élő népének ura. Hát, azoknak legyen mondva, akik nem tudják megfizetni a magánellátórendszert, miután hazavágta őket a koleszterin és a vércukruk. Legfőképp pedig a magyar egészségügy 2010 óta folyamatosan romlik és veszíti a szellemi és anyagi erőforrásait. (A romlás már korábban kezdődött, de a NER ráerősített, illetve korábban sosem volt mértékig hazudozik az állapotáról megint csak elsősorban azokat megtévesztve, akiknek túlnyomórészt se összehasonítási alapjuk, se igényük, se lehetőségük nincs másra.)

4. Nem kéne Orbán úrral foglalkoznunk, ha lenne ellenzéki narratíva, jövőkép, cselekvési terv, amit boldogan ismételgetnénk, ragoznánk és terjesztenénk, mert reaktivitás és unalmas orbánozás helyett reményt adna. De tehetségtelen ellenzékkel magunk mögött csak minden forog tovább Orbán úr és a hazugságai körül.

https://hafr.blog.hu/