Hogyan tovább? Index nélkül…

Posted by

Fekete Judit

>Félelem. Ezt érzem most.

Egy nappal az Index szerkesztőségének felmondása után, most állunk a legközelebb ahhoz, hogy teljes sötétségben éljünk.

Valahogy úgy képzelem, mintha lassan becsukódnának az utolsó ablakok is és a szobát elöntené a sötétség.

Az a sötétség, ahová nem jut be se a levegő, se a fény.

Mert ha megszűnnek az utolsó kritikus híroldalak is, vajon mi marad? Milyen tájékoztatást kapunk a világ dolgairól? A közéletről. A politikáról.

Ha csak az egyik oldalt halljuk, honnan tudjuk, hogy mi a valóság, milyen kérdéseket tegyünk fel, mi az, amit meg kell kérdőjeleznünk?

Én nem szeretem, ha megmondják, mit gondoljak. A hideg is kiráz a gondolattól. Gyűlölöm, ha manipulálnak, ha nem tudhatom meg a valóságot.

Kinek elég, ha csak az egyik oldalt ismeri? Nekem biztos nem. És ne gondoljátok, hogy ha átszoktok egy másikra, azzal meg van oldva a dolog. Nem sokáig lesz már hová átszokni.

Honnan fogom megtudni azokat az eseményeket, amelyeket a kormány nem ver nagydobra? Honnan fogok tudni arról, hogy az országomat hogyan irányítják? Szeretném tudni, hogy azok, akik engem képviselnek, mit mondanak a szomszédainknak, az EU vezetőknek, tudnom kell, mit mondanak a nevemben.

Mivel hosszú évek óta valami furcsa kettős valóságban élünk, néha azért el kell gondolkodni azon, mi is a normális.

Szerintem az a normális, ha létezik szabad sajtó, amely kérdéseket tesz fel, amely segít féken tartani az esetleges túlkapásokat, ami feltár, rámutat, ami segít nagyobb összefüggéseket megértetni. Ez a feladata a sajtónak. És mindegy, ki van épp hatalmon, milyen gondolkodású a kormány, demokrata vagy konzervatív, miben hisz, vagy miben nem, a másik oldalra akkor is szükség van.

Hogy legyen egyensúly.

Ha ez nincs, marad a manipuláció, az irányítás, a kontroll. Marad az elbutulás, a kérdések elfelejtése.

Az Index eltűnésével nem csak egy híroldalt veszítünk el. Aki ebbe a hitbe próbálja magát ringatni, az súlyosan téved. Az Index a nyitott ablakunk volt.

Nem tudom mi lesz velük, van-e még értelme odakattintani, vagy most azonnal töröljem a kedvencek közül. Furcsa érzés, kicsit, mintha gyászolna az ember, idő kell.

Nem sokan maradtak, három-négy olyan híroldal van ma már csak, amely még viszonylag nagyobb eléréssel rendelkezik. Most még nagyobb szükségünk van az ő munkájukra. Segítsük őket, támogassuk őket, esetleg még azok helyett is, akiknek nincs erre lehetőségük.

Ne törődjünk bele, és ne zárkózzunk be.

És hogy konkrétumok is legyenek: támogassuk ezeket az oldalakat, lapokat, fizessünk elő, ha csak időszakosan is, amennyi belefér, már az is hatalmas segítség. Gondolj csak bele, mennyi fölösleges dologra költjük a pénzt. Ez nem az.

De nem csak pénzzel támogathatunk egy oldalt, hanem olvasással és megosztással is. Ha egy oldalt sokan látogatnak, nagyok a látogató számaik, vonzóbb lesz a hirdetőknek is, ami több hirdetést és több bevételt hozhat. De támogathatod a print lapokat is azzal, hogy megveszed, előfizetsz rá, sőt, ha elolvastad, add tovább. Ismerjék meg mások is. Add oda a szomszédoknak, vidd el a fogorvosi váróba, csak tedd le, úgyis lecsap rá valaki. Ismerjék meg minél többen a még működő és hiteles tartalmakat.

És vannak kisebb, független oknyomozó blogok, oldalak, támogassuk őket, jussanak el a hírek azokhoz is, akik egyelőre nem tudnak róla. Mindent, amit fontosnak tartasz, ossz meg. Ma, a facebook és a google éveiben ez a leggyorsabb és legegyszerűbb módja annak, hogy információhoz jussunk. Persze felelősen, a hiteles források figyelembevételével.

Beszélgessünk, vitatkozzunk, figyeljünk. Legyenek kérdéseink. Ez most fontosabb, mint eddig bármikor.

És még valami. Mindig is nagyon tudtunk gyászolni, szomorúnak lenni, együttérezni, nagyokat szolidálni. A tüntetéseken zeng a Ha én rózsa volnék, majd mindenki hazabattyog, mint aki jól végezte dolgát.

De talán itt lenne az ideje már a harcnak is, a dühnek is, és a csakazértsem hagyom érzésnek is.

Ez ügyben van még mit tanulnunk, de én bízom magunkban. Fene az állandó optimizmusomat.

Mert a csukott ablakok után ugyanis már csak az ajtó marad.