A Karmelita kolostor lakója és a Hagia Sophia

Posted by

Gábor György

>Miután Recep Tayyip Erdoğan elnök mecsetté nyilvánította a Hagia Sophiát, a kézből etetett „szaktudós”, egy bizonyos Ebubekir Sofuoğlu történész professzor azonnal mély és alázatos tiszteletét tette, s a tudós mérhetetlen felelősségével, valamint a tudomány ellentmondást nem ismerő, szigorúan objektív, az egy és kizárólagos igazság magabiztos hátterével felszólított a mozaikok és ikonok mielőbbi eltávolítására.

Elfogadhatatlan – így a történész professzor – ha egy mecsetben prostituált ábrázolása található. Akkor most kövessük végig a hatalomhoz dörgölőző, a hatalom kedvében járó, következésképp a hatalom szeretetétől ölelt történész professzornak álcázott hatalmi reprezentáns módszerét. Első lépésben élj a karaktergyilkosság eszközével! A történész professzor rögtön lekurvázza Zóét, akiről semmi ilyesféle feljegyzés nem maradt fenn. Ellenben a professzor nem tud arról, hogy a korabeli Bizánc csúcsra járatott politikai intrikái között a „biopolitika” eszköztára milyen kiterjedt mértékben működött. Ha a hatalmi érdekek úgy kívánták, gátlástalanul lekurváztak, leszajháztak itt mindenkit (Prokopiosz például Theodóra császárnét, mert a legszentebb párt- és politikai érdekek így kívánták a „kékek és zöldek csatájában), ahogy – ugyancsak a „biopolitikai” érdekek mentén – szajházták le Báthori Erzsébetet, továbbá, ahogy simán megátalkodott tolvajoknak ordibálta kórusban a kormánypárt kézből irányított verőlegény-sajtója a filozófusokat, Heller Ágnest és bandáját).

Miért lett volna Zóé prostituált? Háromszor ment férjhez, ahogy ezt az akkori dinasztikus érdekek megkövetelték. Való igaz, Zóé második férje, a szép és kívánatos IV. Mikhaél jóval fiatalabb volt nála, de még ez sem indokolja a prostituált ősi mesterségének önfeledt kiutalását és felemlegetését. Ráadásul Mikhaél – aki feleségét kolostorba akarta záratni, s akit különféle politikai és magánéleti aljasságait követően a bizánci nép egyszerűen letaszított a trónjáról – igen gyorsan elhagyta az akkor már az ötvenes éveinek közepén járó asszonyt,. Zóé harmadik házasságáról annyit tudni, hogy harmonikus volt, s halálakor a császárságon belül sokan megsiratták.

Kétségtelen, Zóé heves politikai indulatokat keltett, a trónért való küzdelmek övezték uralkodását, s a dühödt férfiemberek ezt nem szokták tolerálni: a bizánci ellenfelek még nem alkalmazták ilyenkor a férjjel való összemosás aljaskás szándékát hordozó IV. Mikhaélné megnevezést, de ami mocskot képesek voltak összehordani felőle, azt megtették.

Nos, a török professzor első lépésben ezekhez a legócskább sztereotípiákhoz nyúlt vissza. A második lépésben a professzor saját nyelvi-verbális hadviseletét bontja ki. Arról volt szó, hogy a mecsetté visszafabrikált hajdani ortodox bazilikában a muzulmán istentiszteletekkor vagy fényhatásokkal, vagy egyszerű függönyökkel letakarják a fantasztikus keresztény mozaikokat, ám a professzor törökül is – és ennek nyomán a kijelentéséről beszámoló angol nyelvű híranyagok szerint is – következetesen az „eltávolít” (remove) igét használja, ami a mozaikok – jobb esetben – lemeszelését, rosszabb esetben leverését jelenti.

A képrombolásnak – kétségtelenül – szép hagyományai vannak: korai keresztények, köztük Észak-Afrika félanalfabéta kopt keresztesei nagy kedvvel pusztították az antik (pogány) emlékeket, keresztény képrombolók pusztították a keresztény képeket Bizáncban, keresztény ábrázolásokat pusztítottak a reformáció idején, s nagy elszántsággal pusztítják manapság a képeket és szobrokat a radikális iszlám elkötelezett hívei (mert a képek bálványoknak minősülnek). S hasonlóképp: pusztítják a szobrokat a művelt nyugati világ több helyén is, s idehaza is szorgos kezek pusztítanak és bontogatnak, mindjárt több funkcióban is: egyrészt szobrokat bont le vagy helyez át az ábrázolásokra felettébb kényes hatalom, másrészt elviselhetetlen szobrokat állít az éj leple alatt, hogy ledöntse és saját képére és hasonlatosságára hazudja át a történelmi múltat.

A harmadik lépés a professzortól és a hatalomtól látszólag független, de előre kódolható volt: Erdoğan szektájának kedves nyája már bősz kommentárokban sietett a legfőbb pásztor segítségére (ugye milyen kedves, ugye milyen figyelmes, s ugye mennyire ismerős?), előbb csak javaslatot téve, aztán némileg radikalizálódva, immár egyenesen követelve nem pusztán a mozaikok eltüntetését, hanem az üdvtörténetileg vesztes kereszténység épületének mielőbbi lebontását, s annak helyébe az üdvtörténetileg győztes és triumfáló muzulmán világnak kijáró új, modern és korszerű mecset felhúzását. És ha valaki erre azt képes állítani, hogy ugyan már, erre azért nem kerül, nem kerülhet sor, annak azt üzenjük, hogy tanulmányozza át az elemi történelmi tankönyveket, vagy az elmúlt 10-20 év napi híranyagát.

Végezetül az utolsó lépés, ami viszont teljesen kimaradt: kimaradt ugyanis, hogy a mai európai kereszténység legnagyobb harcosa és bajnoka akár egy szót is vesztegetett volna az egyik legfontosabb keresztény szimbólum meggyalázása miatt. Igaz, a felemelt hang talán veszélyeztetné a Karmelita kolostor lakójának családja és az isztambuli bazár néhány seftelője közötti remek üzleti kapcsolatokat.