Ahol művészet van, ott megjelenik a dilettáns

Posted by

Gábor György
> Platón ideális államában a filozófusok kormányoznak. A filozófusok és nem a művészetfilozófusok, vagyis az esztéták. Pedig ma az uralkodó párt hatalmasai hirtelenjében esztétákként kezdtek el viselkedni. Kósa Lajos a minap arról beszélt, hogy a sport a kultúra része, most meg Orbán fejtette ki, hogy a foci az ő értelmezésében művészet.

Eszemben sincs vitatkozni Orbánnal, inkább tudomásul veszem, hogy a kormányfő szép csendben felnőtt Arisztotelész, Winckelmann, Kant, Lessing, Hegel és Gadamer mellé, s gondoljon róla bármit is a magyar választó, lássuk be, mindez szép teljesítmény. Csakhogy Goethe előre beleszólt ebbe a nagy miniszterelnöki felzárkózásba, amikor még nem is ismerhette Kósát és Orbánt, a két jeles esztétát, s azt találta mondani, hogy ahol művészet van, ott rögvest felüti a fejét a dilettantizmus, viszont ahol dilettantizmus van, ott léteznie kell művészetnek is. S naná, hogy igaza van Goethének!

Mert ha művészet a foci, akkor ezt a művészeti ágat például Angliában, Spanyolországban, Franciaországban, Brazíliában vagy Argentínában művelik, nekünk idehaza a dilettantizmus jutott. És ez így igaz, mert a dilettáns szó latin eredetije a delectare, ami azt jelenti, hogy „önmaga örömére”. És stimmel: a magyar focista legfeljebb önmaga örömére játszik, vagy helyesebben kizárólag önmaga örömére, a nézők örömére a legkevésbé.

Ugyanakkor az olasz dilettante a reneszánsz idején a műpártolót jelentette, a mecénást, aki fizetett, mint a katonatiszt, sokszor teljesen félreértve a támogatottakat, s ezért néha a legkiválóbbaknak nem jutott pénz, míg hatodrangú tehetségteleneknek annál inkább. Vagyis az itáliai reneszánsz értelmében ma a magyar focit támogató hatalmasok a dilettánsok. Végül Nietzsche a Zur Genealogie der Moral c. 1878-as írásában arról beszél, hogy a dilettáns szerepe teljesen deformálódott, minthogy immár előszeretettel tekinti magát a hatalom birtokosának, valamint eszközének: ők azok – írja Nietzsche hallatlan megvetéssel -, akik már nem a tisztánlátás és a szólás képességét érdemlik ki, hanem a felettes pozíciót.

Ebben a nietzschei értelemben viszont már azokról a dilettánsokról lehet beszélni, akik a hatalom kegyeit élvezve hamarosan akár elfoglalhatják meg nem érdemelt pozíciójukat mondjuk a Színház- és Filmművészeti Egyetemen.