Eri

Ferber Katalin

Ma álmodtam először arról a helyszínről, ahol tizenhét évig éltem. Nem mertem soha senkinek bevallani eddig, hogy nem hiányzott, azt is titkoltam, hogy fellélegeztem abban a pillanatban amikor felszálltam Tokióban az Európa egyik fővárosába induló gépre. Pedig akkor még nem tudtam, hogy nem megyek vissza többé. Álmodjuk újra együtt, mintha fillm lenne mindazt ami ma is él bennem, velem, talán ezért nem álmodom erről. Az első rész következik.

Még csak néhány hete dolgoztam az új munkahelyemen (vendégtanárként) amikor megbetegedtem. Egy ismerősöm segítségével Tokió leghíresebb (egyetemi) klinikája fogadott: kivizsgálás, amitől nem tartottam, mert hát ugye az mindenhol ugyanaz. Kicsit ugyan fura volt a reggeli mert egy kunkori füstölthal meredt rám a tányérról egy baba-krizantém társaságában, s még egy tálkában levest is hoztak, de ettől eltekintve őszinte kíváncsisággal figyeltem mindent és bámultam meg mindenkit. (Tolmács kellett többnyire, de ez az én hibám volt. Később meg is tanultam a nyelvet.) A délutánok voltak unalmasak, az esték meg méginkább, nyolcágyas kórterem, egyetlen beteg pedig elkülönítva paravánnal, ottlétem alatt csak egyszer láttam az arcát.

Egy este, amikor már olvasnivalóm sem volt, üldögéltem a folyosón, s megpillantottam egy fiatal nőt aki a nyilvános (fűzöld-színű) telefon mellett állt, valakivel beszélt és közben sírt. Nagyon sírt. Igyekeztem nem “oda”-nézni, elég volt neki, hogy sír. Aztán a beszélgetés befejeződött, s illő távolságban, de mellém ült. Papírzsebkendő, mást nem tudtam vigaszként neki felajánlani. Ahhoz szavak sem kellenek.Elmosolyodott, hibátlan angolsággal megköszönte, abbahagyta a sírást (mindig tudtam hogy az orrfújás kiránthat a bánatból), Tíz perccel később már együtt nevettünk, épp azon, hogy milyen a reggelire kapott kunkori füstölthal, hogy miért van virág a levesestálka mellett és hogy mennyire szeretnék végre zuhanyozni, de nem tudom mikor van nyitva a közös fürdő.

Jóízűt beszélgettünk, de az örömet az okozta nekem, hogy a sírás abbamaradt, napokkal később mondta el csak Eri, mert így hívták, hogy a rossz laboreredményei miatt sírt. A klinika napközben kiengedte a betegeket, s így kaptam az első bevezető ízelítőket Eritől, sokmindenről. Hogy miért felhős minden reggel Tokió, hogy melyik a legnagyobb múzeuma a fővárosnak, hogy melyik tófu a legfinomabb és hogy a szülei miért csak a hétvégén tudják meglátogatni: mert vidéken élnek, több mint háromszáz kilométerre Tokiótól.

Engem egy héttel később hazaengedtek, Eri is hazamehetett (akkor volt majdnem tíz nap szünet az országban), de én megígértem neki hogy ha visszajön, meglátogatom. Május volt, én megkönnyebbültem, Erit meglátogattam, de a klinika parkjában összetalálkoztam vele, nagyon örültünk egymásnak és én megígértem neki, hogy amint meggyógyul, nálam fogunk együtt vacsorázni. Egyetlen egyszer hívott fel, nem érezte magát jól, sokáig tartottam szóval, vidítottam amennyire csak tudtam, s nem is sejtettem, hogy utoljára beszélünk. Hívtam én őt minden nap este az albérletében, ugyanazt mondtam az üzenetrögzítőjére, hívj, várlak, remélem jobban vagy. Június végéig nem tudtam Eriről semmit. S akkor egy ismeretlen nő hívott tolmácsként, akit Eri szülei kértek meg hogy beszéljen velem. Eri akkor már nem volt velünk, de halála előtt még hosszú levelet írt nekem (feladni már nem tudta) az albérlete felszámolásakor szülei végighallgatták az üzeneteimet, no így találtak meg.

Eri szülei elkezdtek angolul tanlni, hogy tudjunk beszélgetni. Eri anyukája megtanult európai” süteményeket sütni nekem. Felfedezett egy német pékséget a kisvárosban ahol lakott, s rendszeresen finom kenyereket küldött nekem.Eri szülei vittek el engem Kiotóba, nekik köszönhetem hogy láttam a gyöngyhalászokat munka közben (akik nők!), s amikor elmentem egy évvel később hozzájuk, láthattam Eri könyveit, ülhettem a szüleivel a házioltár előtt és együtt gondolhattam az első barátnőmre Japánban. Sütöttünk föztűnk, minden elkészült finomságból először Eri oltárához vittünk egy adagot és jó étvágyat kívántunk a velünk levő emlékének. Utolsó éves volt az egyetemen. Rég együtt járt egy évfolyamtársával. Tanár akart lenni. Minden júniusban eszembe jut Eri. Ma épp az utolsó napja van a hónapnak.