Peru: 100 nap karantén

Posted by

Soós Tamás

> Nincs semmi ok semmiféle ünneplésre azon, hogy immáron 100 napja, hogy Peruban bevezették a szükségállapotot. Míg Európa úgy tűnik, hogy meglehetősen különböző stratégiák mentén ugyan, de egész jó úton halad, hogy lassan maga mögött hagyja van COVID-19 okozta legmélyebb válságot, addig mintha a dél-amerikai kontinensen semmilyen módszer nem igazán működne.

A régió különböző országai eltérő intézkedésekkel, vagy azok elodázásával néztek szembe a világjárvánnyal, de a pillanatnyi állapot alapján nehéz lenne megmondani, hogy melyik lenne az üdvözítő módszer, ha azt látjuk, hogy a perui elnök intézkedései semmivel sem jobb fertőzési statisztikákat eredményeznek, mint brazil kollégájának cinikus hozzáállása. (Persze amikor a régiót említem, akkor Uruguayé a szólásmondásos kivétel szerepe, ami erősíti a nem létező szabályt.)

A kontinensen Peru elnöke hirdette ki elsőként az országos karantént. Mindössze 10 nappal az első regisztrált megbetegedés után lezárták a határokat, szigorú kijárási korlátozásokat vezettek be, és kivezényelték a katonaságot az utcára ezek betartatására. Az első pár héten több tízezer letartóztatás is történt, de 100 nap elteltével mégis azt érezhetjük, hogy a szinte elviselhetetlenül hosszúra nyúlt bezárkózás aránytalanul nagy áldozat a mostanra elért állapot függvényében.

És ez a csüggedés pontosan lemérhető volt Vizcarra elnök népszerűségi indexén is. A kezdetben majdnem egyöntetű, 80 százalékos támogatottság után mostanra már csak kevesebb, mint a lakosság fele szimpatizál vele. A meredeken csökkenő népszerűség-vesztésben nincs is semmi meglepő, annál érdekesebb, hogy miként érte el az elnök, hogy kezdetben mégis támogassa a lakosság azokat a sokakat rendkívül súlyosan érintő intézkedéseket, aminek eredményeképpen mostanra 40%-os mélyrepülésbe került a gazdaság. Az, hogy a COVID-19 elleni küzdelem intézkedései a peruiak egy jelentős részének a megélhetését veszélyeztetik, aránytalanul nagy árnak tűnik annak fényében (vagy inkább árnyékában), hogy az ország a fertőzés egyik legsúlyosabb gócpontjává vált, arányaiban éppen olyan borzasztó halálozási statisztikákkal, mint a világszerte többnyire csak negatív példaként emlegetett Brazíliában.

Már a világsajtó vezető médiumai is pedzegetik, hogy mi fészkes fene miatt tűnik úgy, hogy Peru annak ellenére elbukott, hogy a legtöbb országhoz képest időben lépte meg a legszigorúbb korlátozásokat, szinte már stréber módon követte nemzetközi egészségügyi szervezet ajánlásait, és annyi tesztet csináltak, – abszolút értékben, nem arányaiban – mint a hétszer nagyobb Brazíliában. Nem mintha a járvány terjedésében és súlyosságában bármiféle igazságosságot kellene keresni, de akkor is sokan igazságtalannak érezzük ezt a statisztikailag eredménytelennek tekinthető, mégis rengeteg áldozattal járó bezárkózást.

A kijárási tilalommal, a boltok, gyárak, bazárok, éttermek, szolgáltatások azonnali bezárásával emberek milliói vesztették el a megélhetésüket egy olyan országban, ahol a fővárosban a legszerényebb becslések szerint is legalább egymillió igen nehéz sorban tengődő peruinak és venezuelainak a napi betevője függött a Lima ütőereinek tekinthető jelentősebb utcákon kaotikusan áramló tömegtől. És hiába a Peruban található szélsőséges szegénység a legracionálisabb magyarázat arra, hogy a más országokban sikerrel alkalmazott intézkedések itt látványosan megbuktak, valamelyik adatbányász amerikai újságírónak azért azt a sokkal hangzatosabb érvet sikerült bedobnia a nemzetközi köztudatba, hogy a kudarc oka az, hogy Peruban túl kevés a hűtőgép. És mivel nincs hűtő, ezért minden nap bevásárolni kell járniuk a szegényeknek, így persze túl sokat vannak az utcán, több a bevásárlásból eredő kontaktus, nagyobb a fertőzési ráta is.

Ez a pompás érvelés persze a helyi sajtóba is visszajutott, és csillagszemű latinák is szajkózták a tévék reggeli magazin műsoraiban, de úgy emlékszem, hogy még a magyar médiába is eljutott a perui fridzsider teória. Amivel én sem szeretnék vitába szállni, mert a piacok tényleg a járvány lokális gócpontjaivá váltak, ahol a kofák fertőzöttségi rátája a gyorstesztekkel volt, ahol elérte a 100%-ot, de 30 alattit semmi esetre sem mértek egyetlen limai piacon sem. Szóval akár egészen életrevaló argumentum is lehet ez a hűtőgép elmélet, de én kicsit azért valószínűbbnek tartom, hogy akik a Lima körüli sivatag hegyi viskóiban laknak, még akkor is kénytelenek lennének lejönni a népesebb utcákra, hogy összeszedjék azt a pár “új perui solt” (így hívják a helyi bümbülüt) a betevőre, ha éppen két darab energiatakarékos Gorenje is állna a kalyibájuk sarkában. Amúgy meg a pénzükön nagy eséllyel a legolcsóbb élelmiszereket, azaz rizst, meg krumplit vesznek, amelyek rendes zöldségféleként magasról tesznek a háztartásonkénti hűtőgépek számának nemzetközi statisztikai összehasonlítására.

A legtragikusabb, hogy tényleg semmi meglepő nincs abban, hogy a nincsteleneket sújtja leginkább a járvány. Peru egyes vidékein pedig kiugróan nagy a pénztelenség, és azok az intézkedések, amik már egy fokkal fejlettebb országban is valamelyest gátat tudtak szabni a koronavírus okozta haláleseteknek, azok a harmadik világ viszonyai között nem működnek. Hiába volt szervezett, alapos, részletes a tájékoztatás az óvintézkedésekről, ha a lakosság egy jelentős részének nem volt opció, hogy rizs helyett N95 típusú maszkot, vagy 87%-os töménységű alkoholos fertőtlenítőt vásároljon. Az elmúlt 100 napban Peruban sokkal többen temették el a hozzátartozóikat, mint az egy évvel ezelőtti időszakban. És az országon belül is jóval gyakoribbak a szertartások Lima no-go zónákon is kijjebb eső lepusztult külvárosaiban, és Amazónia Isten, és a perui állam háta mögötti zöld bugyraiban, mint azokban a lakóövezetekben, ahol az általunk is értelmezhető fogalom szerinti házakban laknak az emberek.

És senkinek nincsenek illúziói, hogy olyanok is nagy számban meghaltak, akik a világ szerencsésebb részén, minimális orvosi ellátással simán kiheverhették volna a kórt. Ha a kijárási tilalom karhatalmi betartatása mellett az is biztosítható lett volna, hogy a súlyos betegek mindegyike orvoshoz kerülhessen, legyen elég ágy, nővér, és oxigén a szükséges kezelésekre, akkor nem kellene senkinek a karantén 100-dik napján azon tanakodni, hogy az erőfeszítések, és a társadalmi áldozathozatal ellenére miért áll Peru is vesztésre a koronavírussal szemben.

Lima, Peru

Címkép: Karantén a fővárosban. MTI fotó