Sikoly

Posted by

Fábián András
> A világhírű norvég expresszionista festőnek, Edvard Munchnek tulajdonítják azt a szállóigét, amely így szól: Az ész akasztókötelén vagy egy oltári nagy hülyeség, vagy egy pedagógus orra lóg. Nálam sokkal okosabbak majd kijavítanak, ha rossz a hivatkozásom, én évtizedek óta így tudom. Szeretett apósom és anyósom mindketten tanáremberek, pedagógusok voltak, éltek haltak a szakmájukért. Be kell vallanom, hogy a mosolyuk inkább vicsorgásnak tűnt, amikor elröppentettem előttük ezt a poént. Biztos vagyok benne, hogy bárki tanárember, nevelő vagy pedagógus hasonlóképpen húzná az orrát erre az állításra, de csak addig, amíg bele nem gondol, miféle bölcsességet is rejt ez a maxima valójában. Éveknek kellett eltelnie mire magam is teljes valóságában megértettem Munch igazát.

Mindjárt az elején szögezzük le, hogy ez nem egy tanárcsúfoló szállóige, sőt! – éppen ellenkezőleg. Az áldozatok vállalásától soha vissza nem riadó, oktató és nevelő ember sokszor kilátástalan küzdelmére hívja fel a figyelmet. Azt állítja, hogy sokszor hiába a legnagyobb jóakarat, a legnagyobb bölcsesség, a legodaadóbb pedagógiai törekvés, a végső siker nem garantált, mi több, lehet, hogy eleve kudarcos a tevékenység. Ez azonban az igazi pedagógust nem riasztja el. Megpróbál a leghülyébb nebulóból is embert faragni. És ez bizony nem mindig sikerül.

Nagyot ugrunk az időben állításunk igazolására. Hány olyan embert ismerünk, akinek a tanára legszívesebben elbujdokolt volna szégyenében, amikor sok évvel később valamely tanítványa igaz valójában megmutatkozott?! Vagy épp ellenkezőleg: büszkén vállalta, hogy igen, ő az én tanítványom volt, és a diák is örömmel emlékezett az ő tanárára. Mondjuk az úgynevezett „nagy emberek” közül alig-alig ismerünk olyat, akire büszke lett volna a tanára. Ma legfeljebb az életrajzokat kutató történészek tudják, hogy hol, kitől, mit tanult Hitler, Sztálin, Mussolini. Vagy, hogy a mai életből is merítsünk, Silvio Berlusconi, az olasz szélsőjobb fenegyereke, Jair Bolsonaro, a brazil újfasiszta elnök, vagy Rodrigo Duterte, a Fülöp-szigeteki Köztársaság többszörös gyilkos, őrült elnöke.

Ebből a szempontból mimagyarok viszonylag jól állunk. Orbán Viktor, az illiberalizmus atyja, a vírusölő járvány-diktátor és a béke háborúinak örökös hadvezére esetében három tanárát is be tudtuk azonosítani. Mi több, ők névvel is vállalták, hogy nevelői voltak a nagy embernek. Ebből kettő büszke volt a teljesítményére. Az egyikből köztársasági elnököt csinált (Mádl Ferenc) a másikból minisztert, majd alkotmánybírót (Stumpf István). Kéri László, is többször megemlékezett Orbánról a nyilatkozataiban, de nem abban a szellemben, ahogy az a miniszterelnöknek kifejezetten jólesett volna. Ma már alig-alig látjuk a kiváló politológust a nyilvánosság előtt. Egyik életrajzírója, Dr. Kende Péter így jellemezte Orbánt visszatekintve iskolai éveire: „Egész fiatalon Orbán elementárisan, zsigerből lázadozott – lázadt minden ellen, ami hatalmat, őfölé rendeltséget jelentett: az apja, a tanára, az őrmestere ellen, s kicsiny áttétellel az igazgatók, a tanácselnökök, a miniszterek, a fennálló rend ellen is, ledöntve, elpusztítva maga körül a korlátokat, az akadályokat. – Engem fékezni? – kérdezte a világtól hetykén kiáltva. – Azt hiszik, megfélemlíthetnek? Engem? Minket? Miért kéne nekünk félni? Miért lennénk mi beszarva? Mitől? Mi hozzuk rá a frászt az elvtárs-urakra! Az első kemény lépésünkre összecsinálják magukat!” (Dr. Kende Péter: Az igazi Orbán, a Viktor2)

Nyilván ez a magatartása tette számára emlékezetessé az apjától elszenvedett veréseket. Verte az apja, mint a répát és mindig volt egy kis skizoid hajlama – emlékezett vissza hadarós orrhangján egy ifjúkori videó-beszélgetésben. (https://www.youtube.com/watch?v=tFQ9yphPsIo).

Hogy Orbánból mára mi lett, azt tudjuk és látjuk: diktátor. Nem csodálhatjuk tehát, hogy a ma még élő tanárai közül senki nem szeret boldogan jelenteni, hogy, de hiszen Viktorka az én tanítványom volt. Ami pedig az ő iskolás évek alatt szerzett tapasztalatait jelenti, ezek után nem csodálkozunk, ha nincs különösebben nagy véleménnyel az oktatásról, ha az nem az ő szája íze szerint folyik. Mostanra pedig az is kiderült, hogy a fegyelmezés lehetőségét nem a célirányos, tudatos nevelésben, a szeretetteljes és felelősséggel végzett szülői-pedagógusi együttműködésben látja. Ugyancsak saját személyes tapasztalataiból kiindulva úgy véli, hogy csak veréssel és erőszakkal lehet „tisztességre szoktatni” a renitens tanulót.

Persze, hogy az iskolai rendfenntartó rohamosztagok felállításáról beszélek.

A szélsőjobbnak és a konzervatív gondolkodásnak egyik sarokeleme, hogy az erőszakra, a büntetésre, a fenyegetésre és a tekintélyelvi rendfenntartásra kívánja bízni a társadalmi béke megőrzésének bonyolult feladatát. Mint hajdan, valamikor régen jogot tanult embernek tudnia illenék, hogy a bűnelkövetéstől a büntetéssel való fenyegetés nem tart vissza. A halálbüntetés sem riasztja a bármilyen okból gyilkolni készülőt. Egyszerűen nem terjed ki rá a tudata, vagy az elkövetés pillanatában nem is érdekli a cselekményének esetleges következménye. Jegyezzük meg gyorsan: Orbánt és elvtársait, akik ezt az ordenáré ötletet kitalálták és bevezetik, éppúgy nem érdekli, hogy milyen következményekkel jár az iskolarendőrség felállítása.

Elveszik a tanár maradék tekintélyét. Azt a tekintélyt, amelynek a tanár jelenlétével elegendőnek kellene lennie ahhoz, hogy egy osztály fegyelmezetten és aktívan részt vegyen egy tanórán. Egyáltalán az oktatásban. Riasztási rendszereket dolgoznak ki, milliárdokat dobnak ki az ablakon az oktatásra és a fegyelemre hivatkozva olyasvalamire, aminek az oktatáshoz és a pedagógiához semmi köze. Nem kell Ézsaiás prófétának lenni ahhoz, hogy megjósoljuk: ebből csak baj lehet. Még nagyobb baj, mint amilyen most van.

Tudom, most majd néhányan azt mondják: na persze, régen! De az a helyzet, hogy én és ti és mi mind 8-10-16 évig koptattuk az iskolapadot, és éveknek kellett eltelnie ahhoz, hogy hírt halljunk egy-egy iskolán belüli erőszakról. Arról, hogy egy diák a tanárjára támadt. Nem voltunk mi jó gyerekek, dehogy. Hány olyan tanárunk volt, akit ki nem állhattunk! De hogy nekimenjünk, az meg sem fordult a fejünkben. Ebből derül ki, hogy valami azóta megváltozott.

Nem kell sokat keresgélni az okokat. Nem kell megpróbálni a videó-játékokra, az erőszakos filmek hatására fogni az iskolai erőszak elharapódzását. A korszellem teszi ilyenné a felnövekvő generációt, amely arra kényszeríti (tanítja?) a gyereket, hogy vegye el, amiről azt gondolja, hogy jár neki. Hiszen akármerre néz, mást sem hall, mint harc, háború, védelmi terv, nemzet elleni támadás. Az utcán félhülye újfasiszták tobzódnak, kallódó emberek mászkálnak, zsebükben élesre fent bicskával. Növekvő munkanélküliség és kilátástalanság. Ne tessék most a járványra hivatkozni, hiszen az újfasiszta társadalmat építő miniszterelnök is lényegében egy erőszakkal végigvitt parlamenti pártszavazással vitte végig önmaga diktátorrá történt kikiáltását. Tíz év alatt folyamatos erőszakkal építette le a demokráciát, a köztársaságot, a fékek és ellensúlyok rendszerét. Ezt látja és éli meg a felnövekvő generáció, miközben azt is látja, hogy a társadalom jobbik felének semmi esélye ezzel a folyamatos és makacs erőszakkal szemben.

Amerikában épp mostanában – nota bene Trump elnöksége alatt! – kezdik belátni, hogy az iskolarendőrség egy totál felesleges és improduktív intézmény. Hiába állították fel, hiába üzemeltették évekig, az iskolai erőszakon nem változtatott, azt meg nem szüntette, de még csak nem is csökkentette számottevően. Sebaj. Kásler ebbe is belevág, keményen, a miniszterelnök utasításai szerint, mint nem is olyan régen az ágyszám csökkentésbe. Aztán, majd ha jönnek a problémák, akkor a jól bevált gyakorlat szerint meg fogjuk tudni, hogy mindenről a tanárok és az igazgatók tehetnek, akik nem tudtak élni a lehetőséggel. Ahogyan a betegek hazaküldése is az orvosokon múlott. A pedagógusok csak néznek maguk elé, mert nincsenek abban a helyzetben, hogy akármit is tehetnének. Az ész akasztókötelén meg már-már ott lóg az oltári nagy hülyeség, amikor rájövünk: ez az egész valószínűleg nem több, mint amit a Kádár-korszakban bújtatott munkanélküliség néven emlegettünk. Az iskolarendőrök improduktív munkakörében a jövőben három órában kiokosított közmunkásokkal találkozhatunk. Majd ők fogják jól megnevelni a gyerekeinket, ha azok netán rendetlenkednének. Lesz itt rend!