Zaklatás

Posted by

Fábián András
> Egyre több hír és médium foglalkozik az Operettszínház ügyvezető igazgatójának zaklatási ügyével. Miképpen Kiss B. Attila igazgató elfogadhatatlan magatartásával is, amely a semlegesség és objektivitás látszatát keltve próbálja menteni és leplezni Kriza Zsigmond ügyvezető igazgató disznóságait. A nemrég távozott Kriza (aki, nyilván nem véletlenül, már nagyon sok helyről kikopott) nyilatkozatot is kiadott, miszerint mindenki hazudik, csak ő kisbicikli.

In medias res teszem fel a kérdést: miért pont ő lenne más? Úgy értem más, mint az őt arra a helyre delegáló Fidesz, amely tíz éve üli torát. Egyre növekvő vehemenciával szállja meg a kultúra különböző szintjeit és intézményeit. Folyik a dühödt kultúrkampf. Nem érünk rá holmi ostoba nőügyekkel foglalkozni! Itt élet-halál harc folyik a libsibolsi kulturális túlhatalom ellen.

Az Operettszínház évek óta botrányoktól hangos. Előbb a Keró művésznevű igazgatóról kelt szárnyra a pletyka (fiúkat és lányokat egyaránt érintő) zaklatásokról, vállfával történő elfenekelésekről és különféle mocskos szexuális utalásokról és kényszerítésekről, szereposztó díványokról szóló szóbeszéd. Ő is tagadott körömszakadtáig, pontosabban 2017 novemberi felmentéséig. Akkor még csak a munkavégzés alól mentették fel, ám 2018. április 13-án, miután tiltakozott az Operettszínház „vele szemben alkalmazott eljárásai” ellen, rendkívüli felmondással a munkaviszonyát is megszüntették. Nincs tudomásunk arról, hogy a zaklatási ügyeinek bármi más, polgári vagy büntetőjogi, következménye lett volna.

Kriza is megkapta már az elbocsátó szép üzenetet. Úgy tűnik azonban, hogy ő is megússza mindenféle következmény nélkül. Legyint a polgár: Ugyan kérem! De hisz ez hozzátartozik a csepűrágók világához. Mit kell ebből ekkora ügyet csinálni?

Nos, az a helyzet, hogy nálunk nem szokás ilyesmiért törvényt kiáltani. Még nagyobb világraszóló ügyekben sem, nem egy ilyen csip-csup női nyafogás és érzékenykedés apropóján.

Mindjárt mondjuk is ki: nálunk zaklatási ügyekben az állam és a kormánypártok, a miniszterelnök, az ő helyettesei, a házelnök és a 133 bátor ember jár az élen. A zaklatás eszköze az ő esetükben a törvényalkotás, a parlamenti politizálás, a rohamcsapatok utcai dúlása, a félelemkeltés és megalázás.

A rendkívüli felhatalmazási törvényt a kegyes Semjén „doktor” például mi másra is használta volna fel, mint arra, hogy valamely éjféli órán olyan törvényjavaslatot nyújtson be, amely megtiltja a transzneműek új nemének rögzítését a személyi okmányaikban és más dokumentumokban. Nevet sem változtathatnak. Hallottam olyan véleményt, hogy helyes, ha a társadalombiztosítás nem fedezi ezeket a nemátalakító műtéteket, mivel nyilván igen drágák. És, hogy ez így jól is van. A nyilatkozó természetesen a jogszabály ismeretének teljes hiányában fejtette ki a véleményét. Csakhogy ez a törvény másról szól. Az anyakönyvi eljárásról szóló 2010. évi I. törvény úgy módosult, hogy a jövőben bekerül a születési anyakönyvbe a születési nem. A törvény rendelkezése szerint az újszülött neme „az elsődleges nemi jelleg, illetve kromoszóma alapján meghatározott biológiai nem”. A születési nem felváltja a személyazonosító adatok nyilvántartásában szereplő „nem”-et, ez az adat pedig a javaslat alapján nem lenne megváltoztatható. Még akkor sem, ha az érintett saját döntése alapján, a nemváltoztató műtéti és hormonális kezelések hatására egyértelműen más neművé vált. Elképzelem Semjén Zsoltot, amint egyszer Semjén Zsófia néven mutatkozik be nagyobb nyilvánosság előtt – férfi ruhában. Netán Orbán Viktort hosszú szőke, bodorított hajjal, duzzadó keblekkel, magas sarkú piros pántos szandálban, mini szoknyában. Nem Viktória! Viktor! Isten nagyobb dicsőségére.

Szerintem nem kell magyaráznom. Érezniük kellene ezeknek a törvényalkotóknak az emberi megaláztatást és diszkriminációt, elszenvedni a gúnyos pillantásokat, az ízléstelen megjegyzéseket és a kiröhögést. Talán – nem biztos – rádöbbennének, hogy itt bizony egy olyan dologhoz piszkáltak hozzá a mocskos kezükkel, amihez a világon semmi közük, ami a legbensőbb, legintimebb személyiségi jogokat érinti. Az ember testéhez és identitáshoz való jogát. Amivel mindenki saját maga rendelkezik, mert ez elidegeníthetetlen joga, amibe senki nem szólhat bele.

Emlékszünk még Fehér Anettkára? Soha nem felejtem el, amikor Havas Henrik folyamatosan Anettnek szólította őt, és válaszul egy idő után elkezdte Havast Hugónak szólítani. A nyegle riporter köpni-nyelni nem tudott, és kiigazította: ő Henrik, nem Hugó. Anettka azonnal kész volt a válasszal: neki az van a személyigazolványába írva, hogy őt Anettkának hívják. Erre változtatta a nevét, mert joga volt rá. Elvárja tehát, hogy azon a néven szólítsák, amit ő a sajátjának vall. Akkor azt hittük, ez így van, és így is van jól. Ezen senki nem is változtathat semmiféle indokkal.

Nos, Semjén törvénye megvalósította az állami zaklatás legdurvábbikát: a nemi hovatartozás alapján diszkriminálta a magyar állampolgárokat. Mindenki másra érvényes jogot vont el egyes magyar állampolgároktól pusztán azért, mert szerinte ez úgymond „nem normális” dolog, ha valaki meg akarja változtatni a nemét, s nevét. Kövér a személyi számokkal demonstrálta, hogy akié egyessel kezdődik az többet ér és több joga van, mint annak, akinek kettessel. Vagyis a nemeknek még az ő primitív világában is van jelentősége. Semjén bebizonyította, hogy egyik sem jelent semmit. Csak az államhatalom dönti el és mondja meg, hogy ki kicsoda. Ezt egyébként mi már amúgy is tudtuk egy ideje. Pár napja már a világ is tudja, hogy milyen ez az általuk minden fórumon az egekig magasztalt Magyarország, amelyet „indokolatlan támadások” tömege ér nap mint nap. Ráadásul olyanok részéről, akik nem is tudnak magyarul. Világméretű a felháborodás. Embereket fosztottak meg (feltehetőleg dogmatikus vallási őrületből) a testük és személyiségük feletti szabad rendelkezéstől.

Javaslom, hogy ne keverjük össze a fogalmakat. Ez nem Magyarország. Ez csupán Magyarország kormánya és diktátora, amely folyamatosan ráront az ország népére. Ez az igazi zaklatás, ráadásul országos méretekben. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy a transzneműekről szóló törvénymódosítással együtt fogadták el azt a törvényt is, amely tíz évre titkosított minden adatot és információt a Budapest-Belgrád vasútvonalról. Talán ezegyszer, kivételesen, meg akarták óvni a népeket attól, hogy még jobban felzaklassák magukat.

Ha tágabb kitekintést teszünk, tényleg időszerű lenne már felserkennie a kegyes népnek. Nem csupán a nőket és a transzneműeket pécézik ki, teszik kiszolgáltatottá. Zaklatják a cigányokat, a melegeket, a betegeket, a civileket, a jogvédőket, a családokat, a gyerekeseket és a gyermekteleneket, az öregeket, a tiltakozókat, a dolgozókat, a munkanélkülieket, az egyetemistákat és az önkormányzatokat. A felsorolás a társadalom összes rétegére a tévedés kockázata nélkül kiterjeszthető. Egy perc nyugtot nem hagynak az embereknek. Zaklatnak durva és gyilkos szavakkal, kioktatással, diszkriminatív intézkedésekkel, hamis hírekkel, hazug médiával. Zaklatnak hülye kérdésekkel, hamis közvélemény kutatási „eredményekkel”, „nemzeti konzultációval”, Sorossal, migránsokkal és vakondtúrásokkal.

Most olvastam Donáth Ferenc beszédét, amelyet nem mondhatott el 2020. június 8-án a Duna parton, a Cipőknél. Ezt írja: „…a rasszizmus áldozataira emlékeztem volna. Azonban mielőtt megszólalhattam volna, az alkalmat szervezőt figyelmeztette a helyszíni rendőrparancsnok, hogy a beszédek nem tartalmazhatnak politikai üzenetet. Ha lett volna humorérzékem a pénteki szélső-jobbos , vonulásos petárdás, ordítozós, “megemlékezésnek” csúfolt, a “cigánybűnözés” miatt csendőrséget követelő akcióval vetettem volna össze, a mi két- három tucatnyi, idősebbekből álló, a Duna és a rakparti forgalom között csendesen hallgató társaságunkkal.” A zaklatásnak egyik legdurvább formája valósult meg ekkor és itt: a szólásszabadság elfojtása. Mondom ezt azoknak, akik szerint ez valami hibrid izé, és nem diktatúra.

A nagy, nemzeti zaklatásnak csupán egy kicsiny szilánkja az Operettszínházi undor. Csepp a tengerben. Régen tudjuk, hogy Orbánnak lételeme a harc, és ennek nélkülözhetetlen feltétele egy akármilyen ellenségkép. Azt olvastam valahol, hogy a magyar társadalom utolsó tizenöt nyugodt éve Kádár János idején volt. Gondolom az 1962-77 közötti időszakra gondolhatott a szerző. „Azok az unalmas 70-es évek.” Egy biztos, hogy akik akkoriban megélték azokat a nyugalmas, kiszámítható, „unalmas” éveket, nem ilyen zaklatott és zaklató életről álmodtak. Nem egy olyan tíz évről, amely a mai brutális valóságig elvezetett. Ideje lenne ráébredni végre, hogy kiszolgáltatott bábokként kezelnek bennünket egy gusztustalan, morálisan teljesen szétesett, gyáva, aljas és minden következmények nélküli Magyarországban.

Márpedig, ha ez a mi országunk, akkor nekünk kötelességünk megváltoztatni. A tetejétől a talpáig. Akár azok ellenében is, akik képtelenek felismerni, hogy hogyan használja és használj ki őket a diktátor nap minden pillanatában a számára létfontosságú hatalom megőrzése és fenntartása érdekében.

One comment

Comments are closed.