Posted by Bíró Zoltán István
> H. Hancock, D. Ikeda, W. Shorter: Önfeledt improvizáció c. könyvéről
Aki járt már Keleten, olyan országokban, ahol a buddhizmus elterjedt, meghatározó népi vallás, bizonyosan találkozott a kolostorok, sztúpák oldalában, összetett ujjakkal ülve imádkozó európai turistával. Messziről meg lehet ismerni, ismertetőjegyei: némiképp a hippikorszakot idéző ruházat, átszellemült arc, lehetőleg drótkeretes, kerek szemüveg.
Ülnek a körülöttük üvöltöző, hullámzó, lökdösődő, zajos helyiek tömegében, gyerekek kezéből csöpög rájuk az olvadó fagylalt, szülők vitatkoznak felettük, botladozó öregek át- vagy rájuk lépnek a vásári rengetegben.
Pont annyira illenek oda, mint a közeli agyagos sárban faekét húzó ökör szarvára egy mikrocsip.
Vajon mennyire lehet igazán, teljes szívvel átadni magunkat egy olyan vallásnak, amelyben ugyan teremtő isten nincs, de bőséggel akadnak nehezen hihető kísértetek, pokollakók, idétlen lidércek és színesre mázolt félistenek? – nagyjából ez a kíváncsi olvasó első gondolata, mikor kézbe veszi a kötetet, melynek kiadója a Soka Gakkai. Hátha most megérti.
A kötet alcíme: Beszélgetések jazzről, életről, halálról, s mindez egy ritka hármas, Herbie Hancock, Wayne Shorter és Daisaku Ikeda tálalásában.
A zongorista Hancockot és a szaxofonos Shortert, a kitűnő dzsesszmuzsikusokat nem kell bemutatni. Daisaku Ikeda kilencvenéves vezetője a Soka Gakkai japán buddhista mozgalomnak, amely a Nicsiren-buddhizmus tanai alapján akar békét és életörömet adni az emberiségnek.
A Soka Gakkai a legjelentősebb a nicsiren buddhista csoportok között, olvashatjuk – s az ember nagyjából ezen a ponton már elveszett. Hogyan higgyük el mi, európaiak, hogy éppen az övék az igazság a Lótusz szútra értelmezésében? Mi végett a kozen-rufu (segítek: világbéke az egyéni boldogság révén)? Miért éppen a namu mjóhó renge kjó mantrát zümmögjük?
Japán nem éppen a vallási türelméről híres, a keresztre feszített keresztényekről hallottunk eleget, s a könyvet kiadó Soka Gakkai mozgalom vezetői közül sokakat még a II. világháborúban is bebörtönöztek, most pedig már 12 milliós mozgalmat tudhat maga mögött.
Ha az Önfeledt improvizációkat olvassuk, először is el kell felejteni magát a buddhizmust – illetve a vele kapcsolatos fogalmainkat –, mert könnyen úgy járhatunk, mint a Nyugatot majmoló japánok. Vágvölgyi B. András emlékezik meg arról remek könyvében, a Tokyo Undergroundban, hogy karácsony előtt csupa jó szándékkal, a hasonulás igyekezetétől indíttatva díszítették keresztre feszített mikulásokkal a tokiói benzinkutakat.
El kell felejteni, félretenni a buddhizmust, meg a könyvkiadás műfajait is. Mert az Önfeledt improvizációk műfaja csupán „könyv”, már ha lenne ilyen műfaj.
A szerzőhármas beszélgetése nem riport, nem regény, nem tényregény, nem interjúkötet: leginkább arra emlékeztet, mintha a kérdéseket e-mail formájában küldte volna el valaki a hármasnak, aztán a dolog természetéből adódóan egymásra alig reflektáló válaszokból létrejöttek az eredetileg a Seikyo Shimbun [Szejkjó Simbun, A Szent Tan újságja] nevű napilapban megjelent, majd kötetté egyesített cikkek.
Minden buddhista szabadságelv mellett is mintha mély japán meghajlásokkal kezdődnének a beszélgetőkönyv megszólalásai, a formális tiszteletadás minden dagályosságával. Ikeda ilyeneket képes mondani: „…széles körű és kitartó erőfeszítés nyomán a béke és a kreativitás fenséges folyója buzogni kezd.”
Azonban. Ha még nem ejtettük ki kezünkből a kötetet, s egyebek mellett elengedtük még a stílust is, valamint nem akarunk izomból megérteni sem vallást, sem dzsesszt, akkor lassan, észrevétlenül, nagy titokban hatni kezd a könyv. Mert hiába hozta el a Nyugatnak a buddhizmust D. T. Suzuki (a távol-keleti filozófiákról szóló könyveivel), meg az egész Salinger-féle divatirodalom, az nem valami értelmiségi izé, hanem tömegvallás, ami a világrészünkön intellektuálisan szinte értelmezhetetlen. Elsüppedni lehet benne, mint egy kád meleg vízben, s hagyni, hogy hasson.
Mi a jazz és általában a zene varázsának és erejének a forrása? – kérdezi Ikeda és meg is válaszolja: „Ha az ember lelkiismeretesen beleássa magát a jazz kultúrájába, elkerülhetetlenül a minden ember életében ott pulzáló, nagyszerű lélek kifejeződésére lel. A buddhizmus is ráébreszt bennünket e fenséges és nemes létezésre, amely mindannyiunk mélységeiben ott honol.”
Miközben a két legendás művész, Hancock és Shorter társalgásszerű monológjaikban megosztják azokat a tanulságokat, amelyeket zenei mentoraiktól, Miles Davistől és Art Blakeytől elsajátítottak, a buddhizmus alapelemei mellett beszélnek a jazz eredetéről, az improvizáció működéséről és az örömteli életről.
Azt mondja Shorter: „Szeretek arra gondolni, hogy a jazz az emberségünket építgeti, hiszen azzal a kihívással állít szembe, hogy sohasem tudhatjuk, mi fog történni. Nem tudni, mi lesz – ez a rögtönzés lényege.” (…) „…próbáljuk megérinteni azt, ami túlmutat az élet mulandó és megjósolhatatlan jellegén. A tragédia átmeneti, a küldetés viszont állandó.”
Ikeda: „…a kiváló emberek azért érdemlik ki e jelzőt, mert nem sodorja el őket a nyolc szél egyike sem: se bőség, se hanyatlás, se megaláztatás, se tisztesség, sem dicséret, sem cenzúra, sem szenvedés, sem élvezet. A bőségtől nem repesnek, a hanyatlástól nem bánkódnak. A mennyei istenek minden bizonnyal megvédik azt, ki a nyolc szél előtt hajthatatlan marad.”
Herbie Hancock, Daisaku Ikeda, Wayne Shorter: Önfeledt improvizáció – Beszélgetések jazzről, buddhizmusról, életről
Fordította: Ancsin Zsuzsa
Soka Gakkai Magyarország Buddhista Egyesület
208 oldal, teljes bolti ár 3000 Ft,
kedvezményes webshop ár lira.hu-n 2550 Ft,
ISBN 978 615 005 3981
Az Olvass bele A KULTÚRAKIRAKAT írása
Címkép: Ikeda a feleségével, Shorter és Hancock