Olajozottan

Posted by

Ferber Kartalin
>Még kollégista koromban elhatároztam, hogy egyszer majd elmegyek Taorminába ugyanis az ágyammal szemközti falon Csontváry Magányos cédrus című festményének másolata gyönyörködtetett. Évtizedekkel később jutottam el Taorminába. A magányos cédrust ugyan nem találtam, de a festmény elbűvölő fényeit minden naplementekor megcsodáltam. Az első reggel a tengerparton heverészve nem messze tőlem népes család telepedett le. A nagymama, (gondoltam) a menye, két gyönyörű gyerek és az apukájuk.
Másnap reggel a recepciós mosolyogva átnyújtotta a férjem kimosott holmijait,melyeket sikerül babaméretre zsugorítani. Mellettem az előző nap látott nagymmamának (gondolt) hölgy állt, dühösen. Gyorsan öszebarátkoztunk, hiszen mindkettőnknek a szállodai szolgáltatásokkal volt gondja.
Éva, a hölgy, felbuzdulva azon hogy nincs egyedül a panaszaival, a recepciós fiúnak halkan a következőket mondta:
-Elegem van ebből. Képtelenek arra, ami a dolguk lenne. Szeretném felhívni a figyelmét, s ekkor rámosolygott a megszeppent recepciósra, hogy én Corleone lány vagyok.
A fiú elsápadt, dadogott valamit, s már aznap este minden gördülékenyen működött, amin nagyot nevettünk Évával együtt.
Éva akkor elmondta, hogy apai ágon olasz (Corleone!) anyai ágon angol szülővel büszkélkedhetett. Aztán egyetemi tanulmányai alatt (Oxfordban) találkozott az igazival, aki a szaud-arábiai királyi család egyik tagja volt. Rijadba költöztek , s Éva három gyereke ott született, ott nőttek fel. Huszonöt évig éltek Szaud-Arábiában, természetesen a legszigorúbb előírások szerint, így volt miről beszélgetnünk, hiszen mi akkor még Japánban éltünk.
Elválaszthatatlanok lettünk, s Éva mindet megmutatott Taorminában nekünk, ami egyetlen utikönyvben sem szerepel. Egy este, vacsora közben elkomorodott, s kifakadt.
-Mióta nem él a férjem, azóta a gyerekeim mindenféle őrültséget csinálnak. A középső fiam elvette feleségül a (volt) grúz kommunista párt főtitkárának lányát. Velük s az ő gyerekeikkel vagyunk itt. A legidősebb fiam tegnap este hívott fel, hogy ne menjünk el Manilába az esküvőjére, mert az veszélyes lenne. Ki mást vesz el, mint a fülöp-szigeti egyik terrorista szervezet vezetőjének a lányát.
Szerencsére, folytatta, a legkisebb gyerekem, a lányom, szereti a függetlenségét, bár én aggódom mert már elmúlt harminc éves.
Sírva búcsúztunk el a nyaralásunk végén. Két évvel később azonban Londonba mentünk s itt újra találkoztunk Évával, no meg az összes gyerekével, unokáival.
Azt hiszem, olyan zavarban soha nem voltam mint akkor, amikor Éva sofőrje megállt a szállásunk előtt. Zavarom csak fokozódott, amikor Éva nevetve mesélte melyik szálloda melyik (szaud-arábiai) rokonáé.
Mindezek ellenére továbbra is ragyogóan éreztük magunkat vele, s amikor nem sokkal később fél évre Londonba költöztünk, rendszeresen találkoztunk Évával.
Elmondta, milyen feliratokkal pingálták össze a házukat 2001 szeptember 11 után. Elmondta hogy a telefonjukat lehallgatták. Lánya nevetve hozzátette mindehhez, hogy ezért nincs e-mail címe, de jól megvan enélkül is. Diana, Éva lánya, múlatta az időt. Nem dolgozott, eltekintve néhány alkalmi karitatív önkéntes munkától.
Szemmel láthatóan nem igazán tudott magával mit kezdeni, hiszen pénzre nem volt szüksége (azt a bankok termelték neki az olajból), barátai többsége hasonlóan élt mint ő, a tárgyi világon kívül nem érdekelte őt semmi.
Egy nap felugrott hozzánk s örömmel mesélte, hogy új kapcsolata van, s arra kért, hogy én mondjam el ezt Évának. A partnere afrikai , s Diana anyja haragjától tartott.
Éva nevetve és vállvonogatva fogadta a hírt, s csak annyit mondott: mindegyik gyerekem különc, no de mi mást is várhatnék tőlük? Szaud-Arábiában felnőni,a diplomaták és a helybeli elit iskoláiba járni, önmagában kultúrsokk. Hiába nőtt fel három gyerekem háromnyelvűen, egyikőjük sem tartozik sehova.
Diana járt a legrosszabbul, amíg Rijadban éltünk, mert aranyszőke (!) fürtjei nevetségesek voltak az ottani akkor még homogén környezetben. Diana a mai napig cipeli magában a csúfolódást, a cukkolást, önbizalma szinte semmi, s ha ez a férfi, akivel most van, jó neki, ám legyen.
Éva sem csinált semmit, leszámítva a hobbiját, az antik bútorokat és ékszereket, melyeknek híre volt London-szerte. Egy este vendégségbe hívtuk Dianát, a partnerét Pault, s Diana egyik barátnőjét, aki egy galéria kurátora volt a Maldív szigeteken.
Ujjongás fogadta a töltött csirkét (happy pipinek neveztem) amikor Diana barátnőjének megszólalt a telefonja.
Bár elmúlt harmincöt éves (ő is szaud-arábiai volt) apja óránként ellenőrizte hogy hol van a lánya, kikkel, s Diana volt a megbízott “örzője”. Diana átvette a barátnőjétől a telefont és elmagyarázta az aggódó apának, hogy lánya biztonságban van és nem szegi meg sem a hagyományokat, sem apja előírásait.
Amikor a vendégek elmentek, mi a férjemmel nagyot sóhajtottunk és egyszerre mondtuk egymásnak: nem jó ezeknek az embereknek….Éva és családja, bár a tárgyi világuk fényűző, sofőrjeik és “segítőik” népes serege minden nekik nem tetsző tevékenységtől megkímélik őket, nagyon szomorú emberek. Valószínűleg erről nem tudnak.

Berlin