Piszi/PC – egy illem- és udvariassági kódex?

Posted by

Pokol Béla
> A politikai korrektség – a pc/piszi – kimondhatósági szabályai révén az utóbbi évtizedekben egy csomó szavunk kimondhatatlanná vált a nyilvánosság tereiben, és az ezt a változási tendenciát támogató egyik tanulmány a közelmúltban azt írta, hogy ezzel egy magasabb rendű tudatosan reflektált illem jött létre az ósdi szabályok helyett.
Az emberek többségével együtt én is sokszor szellemi rabságnak érzem a bevett szavak kerülésére kényszerítést, pl. egy könyvem németre fordításánál a „cigánykérdés” fordításánál a „Zigeuner” alapból kizárt volt, és csak a „Romafrage” jöhetett számba. Ám a probléma a „piszi” e felértékelésével az, hogy az illem és az udvariasság szabályai lényegüknél fogva nem egy-egy korszak termékei, hanem szükségszerűen a generációk sokaságának kollektív bölcsességéből szűrődnek le.
Az illem csupa tilalmat foglal magába abból a funkcióból, hogy a testiségünk biológiai megnyilvánulásait elrejtsük – és ez most a járvány miatt nagyon is a szem elé kerül egy-egy akaratlan tüsszentéssel csak úgy bele a levegőbe egy villamoson vagy egy tanteremben -, az udvariasság pedig egy-egy szituációban a harmonikus érintkezést segítő, illetve az esetleges sértést kizáró tevőleges magatartási mintákat foglalja össze.
A megszólításhoz vagy valaminek a jelölésére használt szavak így az udvariassághoz tartoznak abból a szempontból, hogy ne legyenek sértőek, és ez ne vezessen felesleges konfliktushoz az érintkezők és tágabb közösségeik között. Azt pedig, hogy mi a sértő, minden ember a gyerekkori szocializációja folyamán lassanként megtanulja, és ez objektív annyiban, hogy milliók között elterjedve mindenki így használja, és nem tud senki e felett rendelkezni.
Ez kezdett megváltozni a napi újságolvasás tömegessé válásával a városokban már az 1900-as évektől elejétől, majd általánosabban mindenhol, bejőve mellé a milliók által napi többórás televíziózás, és az ott tudatosan használt, vagy éppen került szavak, kifejezések tömeges átvétele lehetőséget adott arra, hogy a gyerekkori szocializációban elsajátított szavak jó részét az e tömegmédiumok felett rendelkező szűk elit körök céljaik szerint diszkreditálják, és mint sértőt kitiltsák a használatból, és helyettük újakat kitalálva ezeket sulykolva terjesszék.
Amit egy idő után sértőnek éreznek az emberek, annak használatával amúgy is leállnak, hisz épp az ösztönös harmóniára törekvés az emberi közösségekben működteti az illemet és az udvariassági szokásokat. Ha ebben voltak is az elittől lefelé az alsóbb tömegek felé átáramlások – pl. maga az „udvariasság” név is minden nyelvben a királyi, főúri udvarokban kialakult magatartásokat jelölte valaha -, de ez spontán volt, és ezek tömeges utánzásán alapult, illetve vált bevetté ez általánosan, és nem egy szűk elit célzatos átnevelése révén került elterjesztése.
Mi változott, hogy évtizedekkel ezelőtt beindult először az USA-ban, majd Nyugat- Európában, később az 1990-es rendszerváltás után Kelet-Európában is a „piszi” általi kötelezővé tett és ellenőrzött nyelvcsere?
Hogy rövid legyek, ennek fő okaként a „kisebbségi fegyver” megjelenését kell megjelölni. Az amerikaiaknál az 1900-as évek elején a bankárkörökkel összefonódott kereskedelmi tőke és a termelési tőkéscsoportok közötti elkeseredett politikai küzdelmek közepette jutott az előbbiek néhány szellemi segítője arra a belátásra, hogy a demokráciában a kis létszámuk miatt hátrányos pozícióikat úgy tudják a leghatásosabban feljavítani, ha más, nagy létszámú kisebbség reális problémáit is elkarolják, és azok szószólóiként jelennek meg a politikai küzdőtéren. Először a feketék problémái adták a próbaterepet az USA-ban, de a siker az 1950-es évek végére átvitte ezt a homoszexuális/leszbikus közösségekre, majd általában a feministák által megformált női problémákra, és végén már napjainkra, a testi fogyatékosok, állatvédők, hajléktalanok, illegális bevándorlók, vallási kisebbségek, és minden más kisebbség többség általi elnyomása elleni védelmére. A kisebbségek szaporítása pedig végtelen, hisz végül is a többség nem más, mint a sok kisebbség összessége.
E közben néhány tényleg létező kisebbségi gond megoldásához ez a felkarolás hozzájárult, de mivel ez inkább csak politikai eszközkénti felkarolást jelent, így volt, hogy a legharsányabb kisebbségvédelem éppen, hogy csak rontott az adott kisebbség élethelyzetén. A tényleges fő cél igazán a többséggel szembeni felhorgadás létrehozása és fenntartása, és kevésbé a kisebbség élethelyzetének a javítása egy sor kisebbségvédő NGO vezérkarának repertoárjában, még ha az általuk mozgatott egyszerű „talpas jogvédők” a legőszintébben hiszik is, hogy nemes ügynek szentelik életüket.
A „piszi”, a politikai korrektség kötelező szótára így inkább nyelvpolitikai eszköztár arra, hogy az ennek ellenálló „rasszistát” felderíteni, izolálni és megbélyegezni lehessen. Mint ahogy 1950-es évek elején a mozikban a filmhíradókban Rákosi Mátyás nevének elhangzásakor ténylegesen nem azért kellett felpattanni és percekig lelkesen tapsolni, hogy kimutassuk szeretetünket a nagy vezér iránt. Hanem azért, hogy látni lehessen, ki nem áll fel, hogy ki nem tapsol, nem elég hosszan tapsol, és ezt szorgalmas kezek feljegyezhessék.
Röviden tehát, a „piszi” nem nevezhető reflektált és magasabb rendű illemkódexnek, hanem a „kisebbségi fegyver” nyelvpolitikai tartozékának, ahogy a valamikori mi katonaidőnkben a gázálarctáska a honvéd nélkülözhetetlen tartozéka volt háború idejére, ami persze szerencsére mindenki örömére végül elmaradt. Nyelvpolitikai tartozékként azonban „piszi” a mindennapi rasszizmus-küzdelem frontvonalában szolgálja a többségi társadalom megfegyelmezését.