Más-más hangnemben

Posted by

Gábor György

> Irodalmi nemzet a magyar. A nemzeti identitás keresésében és a nemzeti tudat kialakításában kevés népnél játszott akkora szerepet az irodalom, mint a miénkben: az irodalom ott csörgedezik az ereinkben. Az irodalom az az évszázadokon átívelő közös fonal, ami összeköt bennünket.
Mert gondolhatunk mást szépről és jóról, örömről és bánatról, végső megérkezésről és beteljesedésről, lehet más a vígságunk és a gyászunk, lehet más a politika, az, ami nekem tetszik, neked pedig nem, vélhetjük a nemzet vezérlő tábornokáról, hogy ő az Ige, amely már a kezdetben Istennél volt, s minden általa lett, de fordulhatunk el tőle undorral és mély megvetéssel, a magyar irodalom olyan közös nyelv, szándék, remény és akarat, amely a legérthetetlenebb és legirracionálisabb pillanatokban is értelmet ad, életet lehel belénk, s folyvást figyelmeztet az ellentéteken túli közös sorsra és végzetre.
A magyar irodalom az ékes bizonyítéka annak, hogy a magyar tudat nem megosztott: egy és azonos, legfeljebb a képek, metaforák, hasonlatok és szimbólumok különböznek, a számtalan cifra kifejezésmód, amely jelzi, hogy az ellentéteiben is eggyé párosodni képes nemzetünk virágzó mezejét megannyi, különféle színekben pompázó virág teszi roppantul tarkává, s bódítóan illatossá.
Semmi kakofónia, épp ellenkezőleg! Vegyük például a fúga ellenpontozó formáját. Emitt is több szólam kergeti (latin fugere), űzi, hajszolja egymást, s minél több szólamon nyugszik a fúga, annál pompázatosabb és tündöklőbb lesz a kozmikus harmóniába rendeződő felépítmény.
Nincs azzal semmi baj tehát, ha az irodalom képezte anyanyelvünkön máshogy, más szólamokban csendülünk fel, csak tudni, ismerni és érteni kell, melyik a vezérszólam (dux), vagy téma (guida), melyik a társszólam (comes), vagy felelet (riposta), s melyik a kidolgozás (repercussio).
Vegyünk egy példát, a szépíróét és a nemzet robotosáét. Mindkettő a nyelv malterjával építkezik. A szépíró ezt mondja: „Felszakadása örömnek és durvaságnak, ama durvaság fölötti öröm elszabadulása, melyet a megmerevedő hímtag mindenféle érintkezésben természeti adottsága szerint biztosít, a »lám, férfi vagyok« öröme, az élő szervezet kiterjedésének öröme, a hímek közösségébe tartozásom ősi öröme…” (Nádas Péter: Emlékiratok könyve, Szépirodalmi, Bp., 1986. 325.)
Meg azt mondja, hogy „mintha a férfiak faszával a bölcsek kövét adták volna erőszakosan a kezébe, de ostobasága miatt nem tudna vele mit kezdeni.” (Nádas Péter: Párhuzamos történetek, II. Jelenkor, Pécs, 2005. 19.)
És még azt is mondja, hogy „A férfiak szemében ennek az ismeretlen jellegű tudásnak az emblémája lehetett a fasz. Talán azt jelenti, hogy nincsen én, helyesebben az én csupán része egy nagyobb, felderíthetetlen egésznek. Vagy úgy is lehetne fogalmazni, hogy az ember külleme, a lelkialkata, a gondolkodásmódja vagy a jelleme soha nem árulta volna el, hogy milyen fasza van, holott a fasza sem lehetett kevésbé mérvadó, mint a lelke vagy az elméje.” (Nádas Péter: im. 49.)
És most jöhetne az a francia Cyrano, s mondhatná: „Ez szimplán hangzik… Így nincsen hatása! / Mondhatta volna szebben, kis lovag, / Más-más hangnemből… Így ni, hallja csak:”
De ne jöjjön azzal a nagy trianonos agyjárásával, mi magyarok ezt megoldjuk nélküle is. Mert hisz ugyanerről beszél a nemzetet vezérlő robotos, Isten felkentje, csak épp a képek, a metaforák, a szimbólumok mások. Ám jusson eszünkbe a többszólamúság, a fúga, a virágról virágra libbenő pillangós kergetőzés, a magyar nyelv mennyei harmóniába s a szférák muzsikájába szervesülésének csodája.
Mert hát nem ugyanazt mondja a nemzeti testtel és lélekkel egylényegű legfőbb jogforrás, mint a szépíró, amikor imigyen szóla? „Fickósabb, macsósabb vagyok így péntek reggel”, „szerencsére a gazdasági szereplők sem kornyadtak”, „kézben vannak a dolgok”.
Lám, a fentiekben megmondtuk: szépíró is, politikus is ugyanabból a magyar nyelv kínálta malterből építkezik. Az építmény más ugyan, de a habarcs kétségtelenül megegyezik.

Címkép: Különös csillár, sok álhír főszereplője