Régi módú úriemberek

Posted by

Gábor György
> François Knaak volt a neve, és micsoda egy ember volt! “J’ai l’honneur de me vous présenter – mondotta – mon nom est Knaak” És ezt nem meghajlás közben kell mondani, hanem amikor már ismét egyenesen áll az ember – lehalkítva, de mégis érthetően.
Az ember nincs mindennap abban a helyzetben, hogy franciául kelljen bemutatkoznia, de ha már ezen a nyelven korrektül és hibátlanul tudja, akkor az anyanyelvén sem fogja elvéteni.
Mily csodálatosan simult a selymes fekete szalonkabát Knaak úr telt csípőjére! Lágy ráncokban omoltak nadrágszárai a fekete lakkcipőkre, amelyek széles atlaszszalagokkal voltak díszítve, és barna szemének bágyadtan boldog pillantásával tekintett végig tulajdon szépségén…
Páratlanul biztos és illedelmes magatartásával mindenkit lenyűgözött. A ház úrnőjéhez lépett – és senki sem lépdelt olyan rugalmasan ingva-ringva, oly királyian -, meghajtotta magát, és várta, hogy a hölgy kezet nyújtson. Ha ez megtörtént, halk köszönömöt rebegett, hátrabillent, megfordult a bal sarkán, jobb lábát lefelé nyomott heggyel a padlóról oldalvást felpattantotta, és csípőjét riszálva lejtett tova… Mindezt Thomas Mann Tonio Kröger c. elbeszélésében olvashatjuk.
Fölrémlett egy nagynéninek nevezett, távoli prágai rokon… A forradalom után többször tartatott nála házkutatás, miként mindenütt. Egy fonnyadt késő délelőtt a kertész – hajdan a szeretője, akkor már savanyú szagú öregember – szinte rátört a szalonban, „Lilla!”, kiáltotta izgatottan, „segíts!”… „bocsánat, kegyelmesasszony… méltóztassék segélni!”, avval bizonyos papírokat markolt elé az ingéből. „Könyörgök, kegyelmesasszony, dugja el, ihol a rendőrség…!” Hm: a policáj macskaléptei a korridóron?… a kertészt már tényleg fölfalta az idő, és főként félt. Ekkor kivágódott az ajtó, egy csapat futástól lihegő egyenruhás állt meg a küszöbön. Néném felsikoltott: „Azonnal távozzanak innét!” Ami mulatságos kijelentés volt, a szokásosan röhejes és tragikus, a rendőrség az idő tájt azt csinált, amit akart, a szabadság védelmére éppen hogy hivatkozva. „Tessék kopogni” – rikácsolt néném tovább, visszakozva, közvetlenül a point d’honneurt véve célba, s valóban, a rendőrök fiatal vezetője hökkenve megtorpant, elpirult, és becsukta maga megett az ajtót. Mert a rendőrség, akkortájt, nemcsak a szabadság védelmére vetett súlyt (mely súly alatt, tréfálhatnánk elenyészően csekély rosszhiszeműséggel, nevezett szabadság moccanni sem bírt), hanem arra is, hogy úriembernek tartassék, s ebbéli igyekezetében így is viselkedett, eltekintve a fogszívástól. Ezek a sorok Esterházy Péter Bevezetés a szépirodalomba c. munkájában találhatók.
Két régimódi úriember. A hölgy kéznyújtását váró, csípőjét riszáló François Knaak, és a házkutatást végző rendőr, aki ügyelt arra, hogy úriembernek tartassék, s ebbéli igyekezetében így is viselkedett, eltekintve a fogszívástól.
Mindez most azért jutott csak az eszembe, mert Varga Judit Kövér Lászlót „régimódi úriembernek” nevezte, s nem tudom eldönteni, hogy inkább a nő kéznyújtására váró, halk köszönömöt suttogó, s csípőjét riszáló Knaakhoz hasonlítható-e a ház elnöke, avagy a házkutatást végző rendőrhöz, aki igyekezetében úriembernek kívánta láttatni magát, s így is viselkedett, eltekintve a fogszívástól.
A hölgy kéznyújtására váró, halk köszönömöt rebegő, s csípőjét riszáló Kövér? Nem, akkor már inkább az utóbbi, a házkutatást végző rendőr, persze az ő esetében is eltekintve a fogszívástól, meg még ettől-attól.
Amúgy az úriemberség – nem biztos, hogy a legszerencsésebb kifejezés, de ha már ez a szó képződött meg Varga Judit ajkain – a családregényekből (Buddenbrook ház, A Thibault család etc.) tudhatóan leginkább otthonról (von Haus aus) hozott viselkedési forma. Bizonyára, mint Kövér esetében.