Tanszék 2. A mennyei küldöttek

Posted by

Ferber Katalin
Mottó: az egyetem kínaiul és japánul: 大学, (kiejtése daigaku) vagyis nagy tanulás. Érdemes ezt összehasonlítani az universitas jelentésével.

Úgy kezdődött tehát az első szemeszter, hogy az áthelyezettek közül kettő azonnal elment két év alkotói szabadságra, teljes fizetéssel. Ennek csak azért van jelentősége mert az első nyolc szemeszter felveendő diáklétszámát a minisztérium határozta meg, vagyis nekünk újaknak kellett az előre beígért óraszámnál többet tanítani, ugyanis a régiek száma fogyott, mivel az első két évben összesen nyolcan mentek el két év alkotói szabadságra. Az egyetem reformja, melyet más oktatási intézményekben már oly sokszor láttam, először itt is működőképesnek tűnt. A minisztérium és az egyetem szemlélete megegyezett: ne kelljen senkit elbocsátani (az felesleges konfliktusokhoz, rosszabb esetben munkaügyi perhez vezet, melyet az egyetem úgyis elvesztene, s horribilis összeget kellene fizetnie az elbocsátott kollégának), a karokon feleslegessé váló kollégák (részben külföldiek) áthelyezésével és új külföldiek alkalmazásával “nemzetközi” tanszéket kell létrehozni.
A kollégák, akik sem az oktatás sem a kutatás minimális követelményeit sem teljesítették így kerültek az új Nemzetközi Liberális (!) Tanszékre, mely kétnyelvű volt (a szándék szerint vagyis angolul és japánul folyt az oktatás)s cserébe a minisztérium négy éven át jelentős pénzügyi támogatást folyósított az egyetemnek.
Ferber PPT1Vagyis, nemzetköziesítette. Ennek háttere, hogy az oktatásügyi minisztérium országos kampány keretében 2002-ben meghirdette a felsőoktatás nemzetköziesítését, melynek célja a külföldi diákok japán egyetemeken folytatott tanulása, (többségük természetesen angol nyelven) és az egyetemek közötti csereszerződéseknek köszönhetően japán diákok külföldi továbbtanulásának ösztönzése volt (természetesen angol nyelven). Az a tény azonban figyelemre méltó a japán oktatásügyi tárca szemléletét tekintve, hogy Japán és a többi ország közötti költség-és árszint jelentősen különbözik, vagyis a külföldi diákok tanulási költségei lényegesen meghaladták a japán diákok külföldön eltöltött tanévének költségeit, másrészt a minisztérium nem titkolt célja az volt, hogy egyre nagyobb létszámú japán diákot küldjön külföldre. Ez utóbbinak gazdasági előnyei is voltak, például a Japánban tanuló keletázsiai diákok esetében mert egy részük hazatérve a japán vállalatok valamelyikénél helyezkedett el. A kínai diákok programja, mely elkülönült az összes többitől, mert ők tandíjmentességet kaptak a minisztérium és a költségvetés erőfeszítései ellenére nem váltották be a hozzá fűzött reményeket, ugyanis a Japánban végzett kínai diákok többsége hazatérésük után kínai cégeknél helyezkedtek el. Az új tanszék a szomszédos országokból (Dél-Korea, Szingapúr, Kína, Vietnam) is felvételiztetett diákokat, s a több mint háromszáz (nem ázsiai) egyetemmel meglevő szerződésének köszönhetően úgy tűnt, hogy az ország első kétnyelvű oktatási programja rendkívül nagy érdeklődésre számíthat.
Az első, (és a legrövidebb) mindössze két órán át tartó tanszéki értekezlet angol nyelven folyt, de ez a beígért gyakorlat néhány hónap után megszűnt, mert a tanszék dolgozóinak kétharmada nem értett angolul. Végülis Japánban vagyunk, jegyezte meg némi gúnnyal a tanszékvezető, itt japánul kell beszélni. A japánul nem tudó kollégáknak néhányunk folyamatosan tolmácsolt, de nyilvánvaló volt, hogy sokféle hátrány érte mindazokat, akik csak angolul tudtak.
Nekünk, az újonnan felvett kollégáknak fél évente új kurzuscsomagot kellett összeállítanunk, s az első elkészítése után derült ki, hogy helybeli kollégáink többsége ilyet sohasem csinált.
A tanszék vezetése csak azért alkalmazott ideiglenesen egy amerikai “szakértőt” hogy e kollégák fokozatosan megtanulják, miként kell irodalomjegyzéket, tantervet összeállítani hogyan kell ezt az egyetem weboldalára feltenni és frissíteni. (Ez utóbbit a minisztérium rendszeresen ellenőrizte.) Legnagyobb meglepetésemre, a saját kurzusvázlataim jelentős része tudtom és engedélyem nélkül nkinyomtatásra került a tantervi tájékoztatóban, néhány kollégám nevével. Kérdésemre, hogy vajon ez nem plágium-e gyorsan megérkezett a válasz: az egyetem tulajdona mindenki szerzői joga.
Az első félév a lelkesedés jegyében telt, bár néhány apró momentum velem véglegesen megérttette, hogy új munkahelyem pontosan azt és úgy teszi, ahogy a korábbi munkahelyeim.
A dékán és a rektor hatáskörében felvettek néhány embert, (természetesen állásinterjú nélkül). Három ember különböző minisztériumokból jött, egy pedig, híres festő apja műalkotásával fizetett az állásáért. E jóindulatú, mosolygós kolléga enyhébb szellemi fogyatékosságban szenvedett.
A kormányzati szervektől “alászálló” kollégák foglalkoztatása, függetlenül attól, hogy alkalmasak-e az oktatói és kutatói tevékenységre rendkívül fontos emberek voltak a tanszék és a kar ügyeinek lebonyolításában.
Kapcsolati tőkét hoztak fentről, minden rendeletről korábban tudtak mint bármely más egyetem, a felügyeleti tárca által meghírdetett pályázatok nagy részét nekik köszönhetően kapták meg a tanszéki kollégák.
A mennyei küldöttek (japánul amakudari) nyilvánvalóan az informális kapcsolatrendszernek köszönhetően nem tartoztak sem beszámoltathatósággal, sem pedig a tanszéki nyilvánosság tájékoztatása nem volt feladatuk. Ami azonban ennél is kellemetlenebb volt, (de számokra nem meglepő) sem az oktatásban sem a kutatásban nem volt gyakorlatuk, vagyis a tananyagot a benfenntességgel helyettesítették. Sajnos rengeteg diák számára ez elfogadhatatlan (értsd korrupt volt).
Egy tanszéki kolléga aki a külögyminisztérium volt alkalmazottjaként érkezett a tanszékre, óráinak egy részét a minisztérium egyik (a nyilvánosság számára ismeretlen) vendéglőjében tartotta, s a számlát is ő fizette. Nem gondolta, hogy emiatt néhány európai egyetemről jött diák petícióban tiltakozik a dékánnál, melynek természetesen semmiféle következménye nem lett. Ez a kolléga is jelentős kapcsolati tőkét hozott magával az egyetemre, így nagy tekintélynek örvendett.
Aki nem ismeri a japán felsőoktatás működését, az nehezen érti, hogy egy magánegyetem (is) állami ellenőrzés alatt áll, melynek végrehajtója egyrészt a helyi tanulmányi osztály összes alkalmazottja, másrészt minden dékán valamint a rektor rendszeres jelentéstételi kötelezettséggel tartozik a minisztériumnak.
Új tanszék létrehozásakor a minisztérium az úgynevezett “ideiglenes áthelyezés” (japánul sukkó) intézményével teszi ezt hatékonnyá: egy minisztériumi alkalmazott az első évben ott ül a tanszék tanulmányi osztályán és hetente beszámol minisztériumi feletteseinek a dolgok állásáról.
Ez a gyakorlat, a mennyei küldöttek foglalkoztatása a japán gazdaságban általános, vállalatok és pénzintézetek valamint egyéb magánintézmények egyaránt alkalmaznak felülről jött nyugdíjazott embereket, természetesen a korábbi fizetésük sokszorosáért. A logika emögött a leírtakon kívül az, hogy a közalkalmazotti státusszal biztonság, alacsony fizetés és hatalom jár. Az alacsonyf fizetés “kárpótlása” a magánszektorban történő foglalkoztatás. A magánegyetemek tehát talán az állami (nemzeti) egyetemeknél is szorosabb állami ellenőrzés alatt állnak Japánban.
Végül, alig két hónappal a tanszék működésének megkezdése után, mi nyolcan, új, “nem szerződés” jellegű értesítést kaptunk. Az egyetemi nyugdíjalap csődje miatt nem számíthattunk egyetemi nyugdíjra (ez rossz hír volt) és a korábban ismert kötelező óraszám megemelkedett. Maga a rektorhelyettes jött el a tanszéki értekezletre, s arról tájékoztatott bennünket, hogy az egyetemi (tanszéki) ügyeket teljes titoktartás mellett kell mindannyiunknak kezelni, senkivel ezekről nem beszélhetünk, a sajtónak pedig ezekről nem nyilatkozhatunk.
Hosszan tartó morgás kísérte e bejelentést, hiszen mindannyian tudtuk, hogy egy másik karon dolgozó kolléga a minisztériumtól elnyert kutatási alapítvány jelentős részét magáncélokra költötte, mint ahogy az is nyílt titok volt az egyetemen, hogy több karon rendszeres a lánydiákok szexuális zaklatása, melyekről néhány szemfüles szabadúszó újságíró cikket is írt.
Mindezek ellenére én akkor még felhőtlenül örültem, mert végre főállásban taníthattam, a világ minden tájáról jött és helybeli diákokat. Úgy gondoltam, hogy sikerült egy igazán magasszínvonalú és nagyhírű egyetemen elhelyezkednem komoly fizetéssel. Ráadásul, ami nekem fontos szempont volt, ez az egyetem rendelkezett Japán egyik leggazdagabb könyvtári gyűjteményével, hála az alapítónak és az őt követő nagyszerű szakembereknek.
Egy teljes évnek kellett eltelnie amíg felismertem, hogy ismét-de utoljára- bedőltem a látszatnak.

(Folytatjuk)