Napi jelentés

IG, a  Kitárulkozó
Egy hét otthon. Nem, nem karantén, mert a kertbe azért járunk ültetgetni ezt azt. De a ház előtt beszállunk az autóba és ott meg ki. Semmi bolt, semmi gyógyszertár.
Már amíg megtehetjük. Kaját azt hoznak, mármint alapanyagot, de ha elfogyott valamilyen fontos gyógyszer, bizony muszáj majd elmenni. Megette a fene. Láttam a Vérhalom téren tisztes távolságra állnak az emberek a patika előtt, de nincs mindenkin szájmaszk. Pedig, ha valaki kimegy az utcára, vagy tömeg-közlekedik, akkor fontos lenne.
Tegnap hagymát ültettünk, meg sóskát, előző nap egy kis borsót. Igaz a borsó nem a kedvencem, de isteni levest tudok belőle csinálni. Egyszer-kétszer egy évben azért én is megeszem.
A borsóról jut eszembe. Immár negyven éve is elmúlt, első éves házasok voltunk, Debrecenben éltünk. A férjem azt mondja nekem egy szép napon, s most jól figyeljetek, december elején. Nem csinálsz egy kis borsólevest ma estére? Na, én olyan képet vághattam, mint amit időnként látni lehet azokon a nevetséges Gif-eken, mert valójában nem értettem mit akar.
– Decemberben borsót?- kérdeztem.
– Igen miért? – szólt vissza.
– Ilyenkor nincs – próbáltam replikázni.
– Hogy hogy nincs? – a férjem már kicsit mérgesen értetlenkedett. – Ott van a boltban, a fagyasztóban.
– Fagyasztóban? De … belém is fagyott a szó.
Hiába próbáltam ellenkezni, azért ha nem akartam vele össze-veszni, kénytelen voltam mirelit borsóból megfőzni a levest.
S nem azért ellenkeztem, mert utálom a mirelitet, hanem azért, mert nálunk ez nem volt divat.
Otthon, vagyis gyerekkoromban, mi mindig az évszakoknak megfelelően főztünk. Ami éppen abban a szezonban termett, azt ettük. Télen is ettünk borsót, csak sárgaborsót, babot, káposztát, krumplifőzeléket, tésztákat, puliszkát, céklát,.. s igen, ettünk gyümölcsöt is, de leginkább befőttet, aszalt szilvát, almát. Jaj Istenem, babból annyifélét ettünk, hogy fel sem tudnám sorolni. Néhány, ami eszembe jutott és megmaradt jó emlékezetemben, benne is van a szakácskönyvemben. Ideírom a címét, de már nem nagyon lehet kapni. Vagyis egyáltalán. Hétköznapi lakomák. A múltkor egy darabot láttam a neten, az eredeti árnál kétszer drágábban.
Na Ivángizi, ez már valami, gondoltam, s meg is próbáltam kiegészíteni a régit, már ha így felment az ázsióm, friss receptekkel. El is készült, csak kiadóm nincs egyelőre. Pedig sokan szeretnék olvasni, abban biztos vagyok.
Na de nem akarok magamnak reklámot csinálni… erre mondaná a barátném, de miért ne? Nos, inkább beszéljünk a csendes hétköznapjainkról.
Ma reggel a kertben dolgozgattunk. Ismét rá kellett jönnöm, nem nekem való a paraszti munka. Egy kis ültetés, magot szórni a kész ágyásba, azt kifejezetten szeretem, de a kert takarítás, az nem az én világom. Valahogy nem látom át rendesen, hol is kellene elkezdeni, s ide is kapok, meg oda is. Pedig nekem rend van a fejemben, legalábbis azt hittem eddig, de itt nem találom meg magam.
A férjem azt mondja, semmi nem sürget, ha nem akarom csinálni, üljek ki a napra. És tényleg. Az a kezdődő depressziómnak is jót fog tenni. Talán. Mert mostanában léptem nyomon képes vagyok elbőgni magam.
Én! Tudjátok, az örök vidám Ivángizi.
De mit csináljak, ha olyan nehezen bírom elviselni, hogy az unokákat és a gyerekeket csak fésztájmon látom, vagy öt méterre a kertben. Ez olyan igazságtalan az élettől.
De tudom, ki fogom bírni ezt is, csak nem egyszerű.
Mint ahogy az sem, hogy nem tudok elrohanni ide, vagy oda, egy könyvesboltba, egy kávéra a barátnőkkel. S nem hívhatok vendéget sem, pedig azok a napok az életem fénypontjai. Biztos nagyon hiú vagyok, mert imádom, ha dicsérik a főztömet. A fiaim ezt tökélyre fejlesztették, mármint a dicséretet. Leülnek az asztalhoz, de még bele sem kóstoltak az ételbe, már akkor kiabálnak nekem: Isteni! Tudják ugyanis, hogy az első kérdésem, amint feltettem valamit az asztalra, na, milyen?
S most ezekről az apró csipkelődésekről is lemaradok.