Posted by Tamás Ervin
Most órák alatt cáfolódnak meg mondatok, zuhannak porba intézkedések, lehetnek ezek akár a miniszterelnökéi is, nincs kivétel. A baj nem is annyira ez, hanem az, hogy a különleges helyzet reflexei semmiben sem különböznek a korábbitól: ugyanazzal az öntelt, arroganciába hajló magabiztossággal, másokat kioktatva, lealázva, saját lefagyásukat minden eszközzel álcázva működik a kormány és alárendelt csapata, mint akkor, amikor a valóság még nem ütött rajta délibábos, mindent központosító világukon. Továbbra is úgy vélik, hogy nem jó az, ha a polgár mindenről értesül. Eszükbe sem jut, hogy nem csak a túl-, hanem az alulinformáltság is okozhat pánikot. Hogy egymásnak ellentmondó kijelentéseikkel, lódításaikkal, a rendkívüli helyzetre nehezen reagáló, leépített, ezerszer átszervezett intézményeikkel óráról-órára omlik le az a vakolat, amelyet nemrég a hatalom megtartásának, a „pillanat uralásának” professzionális erődítményeként értékeltek. Márpedig a bizalom rapid elvesztése szintén a fejetlenség, a hisztéria bővizű forrása. A módszer is alig változik, a törzsek és akciócsoportok képviselői csak annyira vonják be munkájukba az önkormányzatokat, amennyire feltétlen szükséges, nincs partnerség. Budapesten, ahol minden valószínűség szerint kulminálni fog a fertőzöttség, a főpolgármester azt panaszolja, hogy nincs igazán beavatva semmibe és a rengetegszer beígért védőfelszerelések sem akarnak megérkezni hozzájuk.
Az illetékeseknek az „okvetetlenkedő” kérdésekkel van bajuk, a közönségnek a válaszokkal. És a közönség kíváncsibb, mint valaha, hiszen a bőrükről van szó – nem áttételesen, jelképesen, hanem szó szerint. Gyorsabban szembesül a blöffökkel, belát a buggyant teóriák, magyarázatok máskor jól működő takarója alá, s ezt már nem ügyes trükknek, cseles félretájékoztatásnak tudja be, nem elnézően mosolyog rajta, hanem elönti a pulykaméreg. Soha ekkora tétje nem volt a manipulációnak, a megtévesztésnek, és soha ilyen sebességgel nem pukkadtak még ki lufik, mint manapság. Ami nem nyugtat, hanem ingerel. Mindenki hosszan sorolja a példákat, a világháló megtelik velük. És szinte valamennyi példa olyan vezetői mentalitásról árulkodik, amelyet békeidőben járulékos elemként tapasztottunk hozzá a kétségtelen tehetséghez, politikai vénához. Most ez utóbbiak törpülnek el, s az előbbi tulajdonság magasodik fölénk a maga megfellebbezhetetlen, egyszemélyi autoritásával, kártékony tévedéseivel, rögeszméivel. Döbbenetes sokk az, amikor a bosszantóan alacsony számú tesztelést Orbán képes azzal magyarázni, hogy nem eléggé megbízható, s csicsergi utána az egész politikusi-és hivatalnoksereg, kiegészülve a megfélemlített szakapparátussal. Néhány órával később a WHO főigazgatója hívja fel a figyelmet a tesztelés fontosságára. Nem sokra rá a magyar kormányfő jó barátja, a cseh Babis kér bocsánatot a polgároktól, mert tesztügyben későn ébredt. A felkészületlenség, a szervezettség hiánya a világon mindenütt kapkodást, néhol túlreagálást okoz, mivel sietős lett minden, ami eddig ráért. Elkelne tehát egy kis együttérzés, szolidaritás a kormánnyal szemben is – csakhogy ezek az érzések keményen ki lettek iktatva, meg lettek semmisítve, liberális szötyörgéssé alacsonyodtak. És a ragály elleni frontvonalak sem lettek annyira legázolva, mint idehaza. Kérdés például, ha vesznek elég lélegeztetőgépet, ki fogja kezelni őket? Kénytelenek voltunk megszokni, hogy nagy ívű bejelentések mögött kizárólag politikai, gazdasági számításokat keressünk (vajon miért engedik át Ferihegyen máig a Németországból érkezőket?), ehhez idomult a szegényes fantáziájú ellenzék is, az pedig ritkán sikerül, hogy a honpolgár valamennyi módszeresen beléplántált klisét hipp-hopp elfelejti. Rendkívüli helyzetre vall, hogy a csapatvezető fejtegetései órák alatt sorra amputálódnak, ő pedig nem tart makacsul ki mellettük, hanem korrigál. De anélkül, hogy legalább a karját széttárná. Olvasom a Medián felmérését, miszerint a megkérdezettek többsége megelégszik a kapott információkkal, de hogy ezekhez nem a hivatalos tájékoztatókon jutnak, az egyszer biztos. A megmondó emberek bemondókká váltak, nem most, régóta – csak most jobban kiütközik homlokukon a veríték. A kormányfő rendkívüli bejelentést ígért ma délutánra, ezt a hivatalos Facebook oldalán közölte. Blama, hogy az oldal összeomlott. A súlyosabb baki, hogy az élő adást a közszolgálati csatornára sem sikerült hanggal transzponálni. Valami olyasmit éreztem, mint amikor a primadonna a lépcsőkön érkezve belebotlik a csillámló ruhakölteménybe. A szubrett belépőjének annyi, a csodának lőttek. Ennél kínosabb malőr nem érhette volna a miniszterelnököt, de megnyugtatom, ilyenkor az sem boldog ettől, aki nézi. Az esetet felfújni, a hatalmi működés szimbólummá emelni túlzás. Frankó ugyanis azt hinni, hogy a helyzethez alkalmazkodva hamarjában digitálissá vált az ország. Lehet, hogy a főnököt is elkapta a Facebook-varázs, vagy nem akart népesebb stúdióba menni, alabárdosai mindenesetre peig nagyot akartak domborítani, személyesebbé akarták tenni a bejelentést, amely persze sejthető volt: a köznép hiteltartozásait szintén felfüggesztik az év végéig. Mindenesetre a balfogás az Orbánt építő műből letört egy márványdarabot, a figyelmes gesztus glóriaépítői csődöt mondtak.
Borús idők azok, amikor a gondosan megkonstruált előadáson azonnal átütnek a valóság fertőző gócai. A törődésről, az óvó odafigyelésről pedig csak annyit: szomorú volt látni, hogy az operatív törzs tájékoztatóin sokáig ugyanolyan szorosan ültették egymás mellé kollégáimat, mint normális időben, senki sem tisztította sűrűn a mikrofont, holott eleget olvashattak ennek elégtelenségéről és láthatták, hogy a sokszor kiátkozott Brüsszel már üres székekkel választja el egymástól az újságírókat. (Ma Budapesten is leesett a tantusz.) Mi pedig engedelmesen és szorosan fészkelődünk egymás mellett, s még akkor sem ugrunk fel a helyünkről, ha Kovács államtitkár méltóságunkba gázol. Mert a tájékoztatás előbbre való, mint az önérzet. Akkor tehát ismételjük meg: borús idők azok, amikor a gondosan megkonstruált előadáson áttörnek a valóság fertőző gócai.