Posted by Eva S. Balogh (Hungarian Spectrum)
Miközben a kormány kommunikációja botladozik, Bod Péter Ákos, aki az Antall-kormány (1991-1994) idején a nemzeti bank elnöke volt, most pedig az Orbán-kormány gazdaságpolitikájának nyilt bírálója, gondolatébresztő cikket írt ezzel a címmel “Ami előre nem látható és mégis címmel a HVG-be.
A járvány okozta gazdasági hatásokról szóló szakmai becslések nagyon szóródnak, aminek egyik oka, hogy hiányoznak a megfelelő történelmi analógiák, de legalábbis a hasonló korábbi események adataiból bajos a mostani folyamatokra releváns előjelzést adni. Eleve az, ami 2002 táján történt a SARS-vírussal (amely világszerte 770 ember halálát okozta), méreteiben már most eltörpül a Covid-19 mellett. Ráadásul Kína gazdasági jelentősége és a nemzetközi ellátási láncokban betöltött szerepe is jóval kisebb volt akkoriban, mint ma. Nem tudni mennyire reálisak a kínai információk, de az biztos, hogy csak módjával alkalmasak az olasz, német, vagy éppen magyar folyamatok prognosztizálására. Az üzleti, gazdasági következmények felbecsülésének legfőbb bizonytalansági tényezője ugyanis az, hogy az epidémia társadalmi ügy.
A gazdasági kihatások persze, ez hamar világos lett a hatóságoknak, igen nagyok. Látszik is ez a kínaiak viselkedésén: előbb elleplezték, aztán bagatellizálták az ügyet, elkerülendő a hirtelen termelési visszaesést, majd csak a vietnami, dél-koreai kormányintézkedések nyomán, a külső figyelem hatására tértek rá a szigorú védekezési rezsimre. Eszközeik azonban nagyon mások, mint Európában, az Egyesült Államokban.
Az európai országokat érő hatásokat ezért nem lehet olyan magabiztosan prognosztizálni, mint ahogy az első szakértői anyagok tették a maguk szabályos lefutású trendjeivel. Egy ideig hamis biztonságérzést adtak ezzel kormányzati, üzleti döntéshozóknak, ám a halálozási adatok, a terjedő félelmek nyomán a társadalmak gyorsan reagáltak, a maguk módján. A nagy tőzsdeindexek (Eurostoxx, S&P 500) egy hónap alatt értékük ötödét elvesztették, az emberek gyógyszer és élelem felhalmozásába kezdtek, néhány gazdasági ág iránt megszűnt a kereslet, amint azt az idegenforgalom, légi közlekedés siralmas adatai mutatják.
Mindez már azelőtt megrázta a gazdaságokat, hogy a kormányok intézkedtek volna. Az azóta meghozott kormányzati döntések (oktatás felfüggesztése, térségek lezárása, rendezvények betiltása) jól mutatják Európában, hogya gazdasági megfontolások immár hátrasorolódtak.
Az ingadozó kormányintézkedések csak tovább növelik a politikai, társadalmi bizonytalanságot. Pedig mind az 1970-es évek olajválsága, mind a 2008-as pénzügyi krízis esetében éppen ez volt a legsúlyosabb recessziós tényező. Amikor tehát a várható európai folyamatokat, és azok részeként a magyarországi működési feltételek alakulásáról töprengünk, az üzleti tényekre és logikákra alapuló analízisbe bele kellene vonnunk a társadalom reagálását, valamint az, hogy mit kezdenek azzal a kormányok. A magyar vállalkozások egy részénél a kínai importnak nincs rövidtávon elérhető alternatívája. Az olasz és általában az európai termelési láncokban való részvétel azonban legalább ennyire kritikus, mind vevői, mind szállítói oldalon. Az európai piacok akárcsak néhány hetes leállása egy sor komoly magyar vállalkozást tesz működésképtelenné. A kisebb földrajzi távolságok miatt e relációkban különösen alacsonyak a készletszintek; azok kimerülése után nem tudnak munkát adni a dolgozóiknak, beszállítóiknak. A fizetési zavarok gyors körbefutása egészen váratlan áttételekkel béníthat meg cégeket, és taszíthat ismét adósságcsapdába családokat.
Általában nem nagyon szokott hatékony lenni a szelektív kormányzati beavatkozás a kínálati oldal zavarai esetén, erre az Orbán-kormány bőséges példát adott. A makrogazdasági kereslet más ügy. Amikor egész ágazatok iránt zuhan össze a fogyasztói kereslet (és mint a turizmus esetében, az év végig aligha visszapótolható módon), a megroppanó cégeknél a munkajövedelmek csökkennek, a vállalatok elhalasztják beruházásaikat, a háztartások is visszafogják a lakásépítési és egyéb nagyköltségű terveiket: akkor az olyan sokk, amire reagálni kell.
Ilyenkor a gazdaságpolitika a monetáris élénkítés (kamatcsökkentés) valamint a költségvetési kiadások növelése eszközeivel élhet.
Magyarországon a monetáris élénkítéshez már nem maradt érdemi tér, mert a többi térségbeli jegybanktól eltérően az MNB a megelőző „aranykor” évei alatt, az európai konjunktúra szárnyaló szakaszában nem mozdította ki az alapkamatot a mélyen negatív reálérték tartományából, és így most nincs nagyon mit kezdeni vele. Ráadásul Európa legnagyobb inflációját Magyarországon mérik. Megbillent cégek (baráti cégek) szelektív jegybanki finanszírozása, amelyre esetleg hajlam mutatkozna az MNB felső köreiben, súlyos törvénysértés lenne, külső következményekkel.
Marad tehát a keresleti oldali beavatkozás – írja Bod – a költségvetési politikán keresztül. Ennek technikáit láthatjuk a járványban érintett európai országokban. A már bejelentett állami intervenció zöme azokra irányul, akik a járványügyi szabályok és másodlagos gazdasági hatások következtében a legnagyobb terhet kapták a nyakukba: a gyermeket nevelők és egyben munkát vállalók, az önálló vállalkozók, az átmeneti munkaleállást elszenvedők; ezeknél átmeneti jövedelmi támogatást adnak (Kurzarbeitergeld), kisvállalkozóknál pedig adókedvezményt jelentős bevételkiesés esetén. Nálunk is hasonló lépések javaslandók, és mindenképpen a családi pótlék megemelése, amit az ellenzék már régen követel..
Az Európai Bizottság is támogatja a munkahelyek megtartásának szakpolitikáit; támogatási forrás van. Az elköltés transzparenciája azonban kulcsfontosságú. Az uniós pénzek felhasználásánál szinte szokássá vált a túlszámlázás, a közbeszerzésekből a túlontúl is ismert nevű győztesekhez dőlt a pénz. Krízis esetén a társadalom keményebben ítél ilyen ügyekben, mint az aranykor éveiben. Különösen úgy, hogy az egészségügyi rendszer tartós és jelentős pénzhiányát, elhanyagoltságának tényét a társadalom nagy többsége tapasztalatból ismeri. A nemzetközi közösség is többet tud a magyar pénzügyi viszonyokról, és kritikusabb látja azt a korábbiaknál.
Ebben és sok másban nem folytatható az eddigi gyakorlat, a válság elmúltával nem lehet visszatérni a status quo-hoz. Felülvizsgálandó az úgynevezett keleti nyitás azon sajátos változata, amely a Selyemút (történelmileg egyébként vegyes megítélésű) cégére alatt a gyakorlatban a kínai áruktól való európai (és magyar) függés további növelését támogatta. Az a magyar nemzeti érdek, hogy a nemzetközi piacokon adottságainknak, hagyományainak, társadalmi értékeinknek és földrajzi viszonyainknak megfelelő módon vegyünk részt, és biztonságosan: ebbe, lám, beletartozik az ellátásbiztonság is, csakúgy, mint a nemzetbiztonság, a szövetségeseinkkel egyeztetett politika. Az epidémia a kemény valósággal szembesíti azokat a grandiózus terveket (olimpia, világversenyek), amelyek az adófizető pénzét költő némely politikusok számára roppant vonzóak lehetnek, de a jól ismert pénzügyi kockázatosságuk mellett biztonsági és bizony járványveszélyt is hordoznak. A status quo-hoz senki sem tud visszatérni – írja elemzésében Bod Péter Ákos.
Kép: Üres repülőtér