Posted by Gaál Péter
Árok nyílik
Hegyomlás kell, hogy megváltozzon a táj,
hógörgeteg, hogy felseperje az utat,
tűzeső, hogy a megmaradtak megtisztuljanak,
árok nyíljon, hogy bevegye a régit. (Defensor 111)
A Defensor könyvét pontosan harminckét éve kezdtem írni, és további tíz évbe tellett, ameddig pontot tettem a végére. (Aki akarja, itt elolvashatja: http://hmp-hikszosz.hu/folap/defensor-konyve) Dióhéjban minden benne van erről az előszavában, felesleges bármit hozzátennem. Többet nem tudok, mondtam akkor.
Csak nagyon kevéssel tudok többet, mondom most.
Az a kevés viszont csak lexikálisan kevés. Nehéz nekem még ez a fogalmazás is, mert ugyanakkor lexikálisan sok, terjedelmében is sok (ráadásul a kettő nem feltétlenül fedi egymást), viszont – ami az életet illeti – cizellálás. Az a kevés többlet, ami TÉNYLEG többlet, NEM élethelyzetekre vonatkozik, hanem MINDENRE.
Úgy egyben.
Az a kevés egyetlen szóban: a REMÉNY.
A Defensor még csak pedzi. Úgy pedzi, hogy inkább elmélet, mint gyakorlat. Inkább feltevés, mint tapasztalat. Addig hiába bizonyul – ha annak bizonyul – igaznak (ami az “igazolttal” ekvivalens, majdhogynem adminisztratív kategória), ameddig nem tapasztalt. És ha már tapasztalt lesz, akkor a többi – a “valóban” – onnantól olyan azonosítás, amely nyugodtan elhagyható. Tautológia.
Ugyanakkor semmiféle más eszköz nincs a kezünkben, mint a megfeleltetés. Semmi. A megfeleltetés ezzel vagy azzal a remény születése. CSAK így születik. Sehogy másként.
Bennünk születik. Nem Józsi bácsiban, Erzsi néniben, Gáborkában vagy Zsuzsikában. Nem a prédikátorban, az asztrológusban, a haruspexben, püthiában, hanem bennünk. Ameddig nem mi vagyunk a kiindulópont, kitörölhetjük az egésszel a fenekünket. Nem lesz élő. Szajkózás vagy elhívés lesz. Valami emocionális zagyvaság.
És a reménytelenségre mindez nem vonatkozik? Az nem így születik? Dehogynem.
Lehet válogatni.
VALAKI talán segít. Vagy nem segít. De ez így soha nem működött. “Valaki” tehet ezt vagy azt, ki tudja, mit, de ez a meglepi kategóriája. A meglepi feldolgozása viszont már házon belüli probléma. A tapasztalt beleilleszthető egy “jó” vagy “rossz” vonulatba, s ez a vonulat akár meg is személyesíthető (akár? meg SZOKTÁK személyesíteni), de ez ebben a formában nem remény, hanem vágyódás. Következménye (lehet) a könyörgés. Az ima.
És akkor innentől Isten átváltozik emberapukává.
Emlékeznek még súlyos gyerekkori betegségeikre, legalább egyre? Ami tényleg súlyos volt. Ott ültek a szüleik az ágyuk szélén. Mondják, ahogy közeledtek a delíriumhoz, KÖZELEDTEK HOZZÁJUK is (és mindenhez), VAGY TÁVOLODTAK? S ha távolodtak, el mindentől, ugyan MERRE távolodtak? Nem kell hozzá lángésznek lenni, még tapasztalás nélkül sem. Aki pedig tapasztalta, tudja.
Most a saját tapasztalataimat írom le. Csak azt. Akinek nem inge, ne vegye magára. Akinek más inge van, azt vegye fel. NEM TÖRTÉNIK VELÜNK SEMMI ROSSZ. Nem történhet. A testük felbomolhat, de ez is csak ÁTVÁLTOZÁS. Egész életükben változik. Egyetlen millimásodperc sincs, amiben ugyanazok volnának, mint előtte. ÖNÖK SÉRTHETETLENEK. Nem szűzföldre mennek, ha mennek, hanem egy, hogy úgy mondjam, kipróbált úton tovább. Meg se lehet saccolni, hányan taposták már Önök előtt. Növények, állatok, emberek. (Akkurátus biológusoknak: és gombák.) Azt se, hányan fogják Önök után. De tudják, mi az EGYETLEN igazi kérdés? AZ, HOGY KIK ÖNÖK. Kik vagyunk mi. Ki vagyok én. Egy bukdácsoló hajó? A hajó rettegő kapitánya?
EGY NÉZŐ, AKI ÜL A MOZIBAN, ÉS A KAPITÁNY HELYETT RETTEG?
Azt hiszik, hogy az válik hasznukra, ha minden a megszokott kerékvágásban folyik tovább? Már, ha ez a kerékvágás valamennyire megfelel Önöknek. A lottóötös? A makkegészség? Az örök ifjúság elixírje? Azt hiszik, hogy az életük arra való, hogy szép nyugodtan átlavírozhassanak rajta? Csak úgy megszokásból. Az Afrika-kutató, északi prémvadász, aranyásó, hóhér, katona, politikus vagy adminisztrátor megszokásával, egyre megy. Dettó ugyanaz. A megszokás a lényeg.
A komfortzóna. Szeretik így nevezni. A komfortzónából való kibillenés minden átértékelés kezdete. Csakhogy ezek az átértékelések többnyire egy új komfortzóna létrehozására irányuló fáradozások. Egy VÉGLEGES komfortzónáéra.
Ami sajnos nincs. Nem lehetséges. A lét “vége” a lét elenyészése, nem az öröklét.
Akkor mire jók? Mire jók a krízisek, mint amilyen most is van? Mire jók a halálos fenyegetésű krízisek? De hisz minden halálos fenyegetésű! Már a fentiek okán is. Hát mindenekelőtt arra, hogy rájöjjenek, mennyire igaza volt Buddhának, amikor így szólt: “azt hiszed, hogy van időd”. Másrészt arra, hogy rájöjjenek, mennyire igaza volt a Biblia Prédikátorának, amikor ötvenszer elismételte: ez is csak hiábavalóság. De a Prédikátor egy apró szócskát kifelejtett: azt, hogy “önmagában”. Önmagában hiábavalóság. VALAMIRE viszont minden dolgok közül a legalkalmasabb.
Arra kell rájönnünk, hogy mire. Válságról válságra.
A válság MOTOR. Motor lehet. Ha nincs, eltelik az élet. S ha eltelt, anélkül, hogy bármire is rájöttünk volna, amire születtünk, lehet utánunk elölről kezdeni, azzal a tapasztalattal, hogy ÍGY NE.
Nem akarjuk. Ki a fene akar szenvedni? Ki a fene akar a földi pokolra menni, bár csak ott van?
De félő, hogy dudások, értsünk alatta bármit, csak így lehetünk.
“Adjál hálát Teremtődnek, ha fegyverbe kell állani,
ha elmúlik a szép idő, megverik a dobot, és kapitányok járják az országot,
amikor senki nem csinál cifra kerítést, sem föstött bútorokat, sem hivalkodó párnát nem hímez senki, mert tűz kel át a határokon, és égnek a házak,
amikor kevés kéz többet munkálkodik, mint annak előtte a sok,
és eltékozolhatatlan kincseket gyűjtenek, és elpusztíthatatlan hajlékot építenek végre” – mondja a Defensor (99).
Tényleg olvassák el, ha még nem olvasták. Sokaknak hasznára vált eddig. A világuk pedig, törődjenek bele, meg fog változni. Már most megváltozott. Sőt ezelőtt. Most csak nyilvánosságra jutott, így. Soha abban a komfortzónában nem élnek ezután, amiben eddig. Jöhet egy jobb, jöhet egy rosszabb, de ami elmúlt, nem jön vissza. Nézzenek hátra egy katona lázas, szomorú szemeivel, aztán felejtsék el a háborút, és ballagjanak szépen HAZA.