Posted by Iván Gizella
Szomorú vagyok és rossz a kedvem. Pedig, ha kinézek az ablakon hétágra süt a nap. De hűvös van, nincs kedvem még sétálni sem. Időnként elpityeredek, csak úgy magamban, főzés közben a konyhában. Eszembe jut ugyanis Olaszország, a kedves helyek, ahol annyi csodát láttam és értem meg.
Sajnálom őket, és sajnálom magamat, magunkat. Liguriában van Cervo. Istenem, hány szuper cervoi nyárra emlékezhetek? Ez a dombra épült ki város a tenger partján, egy ékszerdoboz. Kedves kis sikátoraival, pici, de hangulatos üzleteivel. Oda gyalog felmenni minden nap a tengerről, elég kemény munka volt. A házat, ahol laktunk, egy svájci barátunk Ottó bocsátott rendelkezésünkre. Istenem, már ő sincs közöttünk. Cervo, vajon látom e még valaha?
Mennyi emlék! A kamara koncertek, amiket a domb tetején lévő barokk templom udvarán tartottak, mégpedig egy magyar hegedűművész kezdeményezésére indult el annak idején. Vagy a vendéglős, Serafinó, aki szintén pár éve ment el az örök vadászmezőkre, de benne maradt a szívemben. Serafino egyetlen nyelven nem tudott az olaszon kívül, viszont roppant szórakoztatóan keverte az olaszt, németet és az angolt. Étlap nem volt nála, odament a vendégekhez, rákönyökölt az asztalra és kedves bohóc ábrázatával, de nagyon komolyan előadta mi kapható azon a napon.
Mindig friss, hajnali halászatból származó halak, kagylók, rákok.. s utána a citrom sorbet, amit egy fantasztikus grappával öntött le. A vino bianco frizzante sem egyszerű kocsmai bor volt, kellemes, jófajta.
Vagy arrébb, a szomszédban, Diano Marinán, volt egy kalábriai vendéglős, Angelo. Apró emberke volt, roppant fürge és nagyon kedves. Rendszerint sorba kellett állni, hogy asztalt kapjunk nála. Volt, hogy pár évig nem mentünk és mikor újra odajutottunk, mivel finom pizzára vágytunk, beálltunk a sorba. Ő meglátott minket, a férjem nyakába ugrott szó szerint és kivett minket a sorból.
Egy olyan helyen, ahol naponta ezrek is megfordulnak, megjegyezte a magyar vendégeket. Ugyan mit csinál most Angelo, mikor nincs sor a kerthelyiség előtt? Mert én csak zokogni tudok, ha ezekre a boldog évekre, pillanatokra gondolok. Nem lehet, hogy a jó embereket ennyire bünteti Isten.
S itt vagyunk mi, a világ népeivel egyetemben. Ennyire rosszak, gonoszak lennénk? Mert ki tudja mi vár ránk. A világ egyik legtekintélyesebb hálózat kutatója, Albert-László Barabasi szerint ugyanis már túl vagyunk azon az állapoton, hogy a bezárkózás segítene. Ők ott, Bostonban, már korábban tudták, hogy március közepén leáll a világ. A vírust nem lehet megállítani, még akkor sem, ha minden ország lezárja a határait. Már csak egyetlen cél lehet, mondja a lassítás. Annak érdekében, hogy az idős hozzátartozóinkat ne veszítsük el.
De mi buták vagyunk, az biztos, hiszen sokan, nagyon sokan nem értik meg, miért kell otthon maradni, mert nem hiszik el, hogy csak így lehet a vírust legyőzni. Összefogással, türelemmel, egymásra tekintettel. De itt, ebben az országban képesek emberek arra, hogy elmenjenek síelni Olaszországba, s határon letagadják, hogy ott voltak. Igaz, ahol a rendőr is erre bíztatja a kamionost, ott minden elveszett. Gyógyíthatatlanok vagyunk.
Igen, s nem vagyok pesszimista.
Ezzel a felelőtlen hozzáállással csak tetézzük a bajt. Ha már a kormány nem képes a helyzet magaslatára állni, hiszen nincs elég lélegeztető gép, nincs fertőtlenítő, nem jó a vírus protokoll, azt sem hajlandók tesztelni, aki maga kéri, mert bizton gyanús, tünetei is vannak… ahol egészségügyi dolgozók fertőződnek meg, mert nincs védőruhájuk…. soroljam?
Igen, a kormány az operaházra és az egyházi iskolákra is nagyságrendekkel több pénzt ad ebben a helyzetben, mint az egészségügyre. Ahol a miniszterelnök helyettese arra bíztatja az embereket, menjenek templomba minél többen… s ahol a miniszterelnök azzal fenyegeti meg a tanárokat, hogy a kényszerpihenőre nem kapnak fizetést… Ez kriminális. Nem, nem sorolom, mert megint elbőgöm magam.
Mindeközben egyetlen gazdag embernek nem jut eszébe, hogy vegyenek lélegeztető gépeket a kórházaknak, s egyetlen falábú, milliós fizetésekkel megtámogatott focistának sem jutott eszébe, hogy felajánljon némi segítséget ebben a helyzetben. Tudom én, hogy nem az ő dolguk, de ha a kormány volt olyan kedves és az egészségügy helyett stadionokra költötte a pénzünket, meg a barátokra, akik meggazdagodtak, igazán gondolkodhatnának europerként.
Jó tudom, ez megléphetetlen számukra.
Az előbb azt a hírt kaptam, az emberek vidáman hajóznak, a fővárosban sok a turista. Itt van az a szörnyű helyzet, amikor már senkinek nem hisznek. A kormánynak a legkevésbé.
„Ahhoz, hogy legyőzzük a járványt, az embereknek bízniuk kell a szakemberekben, az állampolgároknak a hatóságokban, és az országoknak egymásban.
Az elmúlt években felelőtlen politikusok akarattal aláásták a bizalmat a tudományokkal, a hatóságokkal, valamint a nemzetek közötti együttműködéssel szemben. Ahhoz, hogy elkerüljük a katasztrófát, vissza kell nyernünk a bizalmat. Egy globális járványt nem lehet propagandával és izolációval megfékezni. A járvány valódi ellenszere a tudás és a globális együttműködés.”
S ezt nem én mondom, hanem Yuval Noah Harari állítja. Mintha rólunk írta volna. Pedig csak nekünk szól.
A képen Cervo