Posted by Radó Iván
Mottó: van egy mondat a München című filmben, a római színben, ami idézhető lenne, de jobb, ha rájön, aki látta, miről szól. Hát így.
A XX. század hatvanas, hetvenes éveiben, de később is, erőszakhullám söpört végig a világon, nem kis részben Európában. 1972-ben a müncheni olimpián terroristák támadták meg az izraeli sportolók szállását, majd túszul ejtették őket. Ezt követően volt, akit ők öltek meg és voltak, akik a balul sikerült mentőakció során haltak meg. Izrael nem volt hajlandó tárgyalásokba bocsátkozni a túszejtőkkel.
Egy dologra azonban különösen kihatott a túszdráma, mégpedig arra, hogy korábban ilyesmire a német biztonsági szervek nem voltak felkészülve. Ezért hamarosan megalakult a német határvédelem (Grenzschutzgruppe) különleges akciócsoportja, a GSG-9, melyet Ulrich Wegener ezredes (később dandártábornok) vezetett. Kötelékükben 250 határőr szolgál, akik önkéntesen jelentkezhetnek a GSG-9-be. 3 harci egységük működik: az első (GSG-9/1) egy városi harcászatra és terrorelhárításra képzett alakulat, 100 taggal; a második (GSG-9/2) egy tengeri terrorelhárító különítmény. Kiképzésük és feladataik nagyjából megegyeznek az amerikai SEAL-ével. Ők is 100 kommandóssal szolgálnak. A harmadik (GSG-9/3) pedig egy 50 fős légideszant alakulat. Tartalékukat képezi egy különlegesen kiképzett harcihelikopter-pilóta osztag. Kiképzésük 1,5 évig tart. Az első fél év egy fizikai és lélektani alkalmassági vizsga, aki itt megfelelt, az vehet részt a további 1 éves képzésben. A jelentkezők mintegy 25-30%-a tudja teljesíteni a követelményeket. Rendkívül felkészült team volt ez és megfelelő felszerelésekkel is el voltak látva. Azonban éles bevetésük még nem volt. 1977-ig…
1977. október 13-án palesztin terroristák a Palma de Mallorcából Frankfurtba induló LH-181-es, D-ABCE lajstromjelű és a Landshut (város München közelében) nevű járatát eltérítették. Ismét érthetetlenül, de sikerült minden földi jót feljuttatni a gépre, pl. robbanóanyagot, kézigránátot, pisztolyt, tehát egy utazás szokásos és elengedhetetlen kellékeit. Alapvető követelésük az volt, hogy néhány -idejüket börtönben töltő- RAF terroristát engedjenek szabadon. Bagatell kívánság volt: >tíz börtönbe zárt vezető és két Törökországban fogva tartott palesztin szabadon bocsátása, valamint 15 millió dollár készpénz. A Lufthansa Boeing 737-200-as járatán 2+3 fős személyzet, továbbá 86 utas tartózkodott. A terroristák vezetője emberölésért körözött bűnöző volt, kinek neve Z J Akacse volt és még három kevéssé szimpatikus fiatalember (legalábbis ekkor még ezt hitték).
Először Rómába repültek, ahol üzemanyagot szereztek be, de itt keveset időztek és továbbrepültek Larnacába, ahol a helyi PFSZ vezető próbált velük tárgyalni, de Akacse ettől dührohamot kapott. Egyébként -mint mondotta- az ő helyes megnevezése Mahmud kapitány. A repülőgép az október 13-ról 14-ére virradó éjszakát Cipruson töltötte. Időközben a Bundesgrenzschutz GSG-9-es kommandója kancellári parancsra elindult ugyan, mire azonban leszálltak a ciprusi városban, az eltérített Lufthansa gép már ismét felszállt. A helyi tisztségviselők tájékoztatták a kommandót arról, hogy legjobb tudomásuk szerint palesztinok tartják hatalmukban a repülőgépet és ismereteik szerint két nő is van köztük. A kommandó jóval lassabb Herculese egy darabig követte a repülőgépet a Közel-Keletre, de mivel a repülőgép szinte folyamatosan ingázott a közel-keleti nagyvárosok között, a GSG-9 engedélyt kért kormányától, hogy Tel-Aviv repülőterén leszállhasson, mert onnan viszonylag rövid idő alatt bármely közeli arab főváros elérhető. Az NSZK kormánya ezt az ötletet nem támogatta, így az „üldöző” repülőgép továbbrepült, míg végül a törökországi Ankarában landolt.Nem teljesen tisztázott, miért választottak a terroristák egy körutazást a géprablók még aznap megpróbáltak eljutni több közel-keleti városba, de Bejrút, Damaszkusz, Bagdad és Kuvait sorra megtagadta a leszállási engedélyt).
A következő állomás Bahrein volt, itt a kapitány kódolt üzenetben tudatta a terroristák számát.
A Boeing október 15-én Bahreinből átrepült Dubaiba, amely most már határozott német nyomásra együttműködött Bonnal. Itt eltöltött egy napot és itt megengedték, hogy gyógyszer, víz és élelem kerüljön a gépre, mert a készletek addigra finoman szólva kimerültek. Itt 50 fok meleg volt, ami nem tett jót az alumínium testben veszteglő embereknek. Beszéljünk őszintén volt nő, akinek ciklusához kellett volna eszköz és az utasoknak az ivás és evés mellett egyéb szükségleteik is voltak, nem beszélve a személyzetről, bár esetükben a nem alvás hosszúsága is veszélyeztető volt. A gépben már elviselhetetlen bűz terjengett és a repülőgépeket szivattyús járművek csapolják le, illetve töltik fel vízzel. Ugyanakkor Mahmud leszállás-sorozat tébolya eredménnyel is járt, hiszen időt adott. Helmut Schmindt kancellár és az izraeli kormány finoman megállapították, hogy több változat lehetséges, de az nem, hogy tárgyalásokba bocsátkozzanak a terroristákkal.
Október 15-én reggel Dubai bejelentette, hogy a repülőgép újratankolást követően felszállhat. A túszmentő akciót eredetileg Dubaiban akarták végrehajtani, de mire a helyi hatóságoktól megkapták az engedélyt és felkészültek a küldetésre, a Boeing október 16-án (15-e éjfél után) ismét felszállt. Az elrabolt 737-esről Dubaiban sok fotót készítettek, melyek felfedik, hogy 4 terrorista tartja hatalmában a repülőgépet, köztük két nő. Időközben megérkezett az elrabolt repülőgép utaslistája, melynek alapján a gyanú 4 iráni utasra terelődött. Arab nyelvészeket bevonva, külön stáb elemezte a tárgyaló terroristák dialektusát, beszédstílusát. A Dubaiba nem sokkal később leszállt kommandó ekkor kettévált. A csoport magja Dubaiban maradt további utasításra várva, míg a kommandó Wegener ezredes vezetésével felszállt és követte a Lufthansa gépet. Mindeközben a 737-es kapitánya közvetítéssel ugyan, de folyamatosan tájékoztatta a GSG-9 vezetését a helyzetről.
Közben a GSG-9 vezetése Dzsiddában megkapta a kancellári parancsot, hogy minden lehetséges eszközzel akadályozza meg a további vérontást. Az eltérített gép Aden felé fordult, de ott két jármű torlaszolta el a pályát, valamiért nem kívánták fogadni a gépet. Viszont az üzemanyag már nem volt elég alternatív (kitérő) repülőtérig, így a gép gyakorlatilag egy a pálya mellett lévő homokos sávon szállt le, ami miatt a futómű kissé megsérült. Üzemanyagot szerettek volna, de ezt a kívánságot Jemen nem óhajtotta teljesíteni. Jürgen Schumann kapitány lement a gépről, hogy megtekintse a futóművet és az erősen kavargó homokfelhőt kihasználva, a toronyba is betért. Ekkor -mert ezt észrevették- a terroristák azt a szándékukat fejezték ki, hogy felrobbantják a gépet. Jemen arra kérte a kapitányt, hogy térjen vissza a gépre, amit meg is tett. Az élelmes Mahmud már a korábbi kódolt üzenetre is rájött, így azzal fogadta a kapitányt, hogy letérdeltette és közölte, hogy ő a forradalmi bíróság és, hogy Schumann másodszor veri át. Miközben a kapitány fejére tett kezekkel térdelt, Mahmud kapitány kifejtette, hogy most már nem bocsát meg, majd feltette a kérdést: -bűnös vagy, vagy nem vagy bűnös? A parancsnok azt mondta: -Kapitány, nehézségeim voltak a gépre való visszatéréssel. Ekkor kapott egy pofont és mégegyszer elhangzott a kérdés ugyanazzal a tartalommal, amikor is a választ Mahmud már nem várta meg, hanem közelről arcon lőtte a kapitányt, a lövedék az arc és agykoponyán haladt át. Ezt (és a tankolást) követően (időközben kaptak üzemanyagot, Jemen egyetlen célja az volt, hogy eltolja magától a problémát), a gép immár a másodpilótával Mogadishu felé vette az irányt.
Kisvártatva a gép immár a másodpilóta irányításával tartott Mogadishu irányába, ahol 17-én hajnalban szállt le. Itt Schumann testét kidobták a gépből. Csakhogy addigra már a Dzsiddában várakozó GSG-9 megkapta a parancsot, hogy eszközökben nem válogatva ki kell szabadítaniuk a túszokat. A németek ezen a ponton megígérték, hogy elengedik a fogvatartottakat, de megérkezésükhöz idő kell, így sikerült kitolni a megállapodást 18-án hajnalig. A terroristákkal történő tárgyalások különösen sok rutint igényelnek, és egyáltalán nem mindegy, ki vezeti azokat. A mogadishui drámában nagyon fontos szerepet játszott Hans-Jürgen Wischnewski államminiszter. Őt azért küldték a helyszínre, mert jól ismerte az arabokat (bár arabul egy szót sem tudott) és igen ügyesen tárgyalt velük minden egyéb témában is. Ő egy külön Lufthansa Boeing 707-essel érkezett. Jó kapcsolatai voltak arab politikusokkal, amelyekre előszeretettel hivatkozott a „Mahmud kapitánnyal” folytatott tárgyalásaiban is. Tudnia kellett meggyőzően beszélni, de értenie kellett a csaláshoz is. Hiszen amikor már csak az volt a tét, hogy pár óra múlva besötétedik és akkor kezdődhet a támadás, csak egy módon tudta megfékezni a géprablókat: beadta nekik, hogy a bebörtönzött bajtársaik máris úton vannak. És a maga elé tett térképről olvasta le a „repülési útvonalat”, amit az elrabolt gép pilótafülkéjében a náluk lévő német repülési térképeken követhettek és „ellenőrizhették” magyarázatát. Ezt nagyon meggyőzően adta elő és mint tudjuk, sikerrel járt.
Wegener ezredes megkérte a társkommandó vezetőjét, hogy mozgósítsa a repülőteret és a terroristák figyelmének lekötése végett indítsa be a repülőtér forgalmát. Gyakorló- és szállítógépek jelentek meg a futópályán. A GSG-9 kettévált csoportjai Dzsidda és Dubai felől elindultak Mogadishuba, hogy lezárják végül a drámát. A terroristák először magyarázatot követeltek a hirtelen forgalomra, majd lassan hozzászoktak a zajhoz, a katonai gépek látványához. Ilyen körülmények között fel sem tűnt nekik a landoló Hercules, amely a GSG-9 kommandóval a fedélzetén az esti órákban földet ért. A szaúdi fővárosból érkezett Wegener ezredes csoportja és rögtön felkereste a repülőtéren a helyi kommandó parancsnokát, aki Szomália elnökétől telefonon azt az utasítást kapta, hogy szabadítsa ki a túszokat. Wegener kérdésére, mely szerint ki van-e képezve a helyi kommandó effajta behatolási akcióra, a válasz határozott „hát persze” volt, „hiszen már reggel óta gyakorolunk!” Mindenesetre a közeli hangárban az ezredes megszemlélte a behatolási terv főpróbáját. A próba végül csúfos kudarcba fulladt, tekintve, hogy a helyi kommandó a repülőgép ajtaját sem tudta kívülről kinyitni. Eközben Wegener vezetésével a törzs kidolgozta a támadási stratégiát, melyet október 18-án hajnali 02.00 órára időzítettek. Az ezredes 6 csoportra osztotta 62 fős egységét, melyből 4-et közvetlen támadóegységnek, 2-őt pedig tartaléknak nevezett meg. Wegener helyettese, egy őrnagy volt felelős a mesterlövészekért. Október 17-én 23.00 órakor a négy beavatkozócsoport lassan megindult a repülőgép felé. Itt jött létre az utolsó kapcsolat a német kancellár és az akció vezetője között. A kancellár megerősítette a parancsot a felszámolásra és felelősséget vállalt az akcióért. A kommandó közben rendkívül lassan, de folyamatosan araszolt a gép felé. Az álcázás szempontjából a szél által összehordott homokdűnék most nagy segítségükre voltak, fényelnyelő gumiruhájuk pedig szinte láthatatlanná tette őket. Hogy azért mégse menjen minden ilyen simán, a tenger közelsége okozta pára miatt a kisrádióik szinte teljes mértékben és számban üzemképtelenné váltak. A továbbiakban egyezményes jelekben állapodtak meg, amiknek alkalmazását a rossz látási viszonyok nehezítették. Végre bekúsztak a géptörzs alá, a gépre mágneses zajérzékelőket helyeztek, mivel az utasok nyilván ülnek, csak a terroristák mozognak, de nem mindegy, hol. De itt a homokkal gyűlt meg a bajuk, mert nehézkesen tudták a létrákat felállítani. Végre mindenki a helyére került: az akció megkezdődött. Éjfél előtt 10 tíz perccel került sor az elterelő hadműveletre. A szomáliai katonák vagy száz méterre a gép előtt foszfortüzet gyújtottak. 00 óra 05 perckor a legnagyobb csöndben megindult a támadás. Gumival fedett fémlétrákat támasztottak a gép törzséhez és a szárnyakhoz. Így azok nem keltettek fémes zajt és a rajtuk felkúszó férfiak nesze sem visszhangzott a gép testében. A jelszó Feuerzauber, vagyis Tűzvarázs és amikor a katonák-kommandósok már a gép ajtaiban állnak, a jelszó-parancs el is hangzik a fülhallgatókban. A férfiak abban a másodpercben szakítják ki az ajtókat. Ezzel egyidőben 50 ezer wattos vakítófényt és hangrobbanást is okozó gránátokat robbantottak fel a pilótafülke előtt. >Két brit SAS-tiszt is szerepet kapott az akcióban. A megadott jelre -miközben az összekötő folyamatosan szóval tartotta a gépeltérítőket- kezdte meg a behatolást a négy csoport. A team (T) 1. produkálta a hang és fénygránát alkalmazásával az irtóztató fényt és hangot a pilótafülke előtt. A kipattintott jobb oldali szervízajtókon keresztül már bent is voltak és angol, valamint német nyelven üvöltötték: -„hasalj!”
A T4 is azonnal bejutott és az ülésekre rádobva magukat biztosítottak élő védfalat az üléseken hasaló utasok felett. A T2 késlekedett a behatolással, mert meggyűlt a bajuk a bal szárny vészkijárati ajtajának nyitásával, a benyomást akadályozta az odagyűjtött szemét. Közben a T3 az első osztályról jelentette, hogy megsemmisítették a terroristák vezetőjét és az egyik női terroristát. Közben elrepült egy gránát, amely az első osztály ülései alatt robbant. A nyakán sebesült meg a T3 egyik kommandósa, másikuk, aki hátulról fedezte társát, a hátába kapta a szilánkokat, melyeket szerencsére jórészt felfogott a kevlár-mellény. A harmadik gépeltérítő az egyik toalettben lőtte agyon magát, míg negyedik társuk, egy Szuhaila Szájeh nevű 22 éves nő, több súlyos lőtt sebből vérezve feküdt a padlózaton. Őt Szomáliában és Németországban is elítélték, Németország politikai gesztusként a lábadozó terroristát kiadta Szomáliának, ahol 20 évet kapott. Fél év múlva azonban mégis kiszabadult onnan és (egyebek mellett) Libanonba ment. A német titkosszolgálat közben folyamatos ellenőrzés alatt tartotta. Szuhaila Bejrútban férjhez ment egy palesztin férfihoz, akivel később Norvégiában telepedtek le. A mai napig is ott élnek büntetlenül.
A terroristákon, illetve Schumann kapitányon kívül nem volt más áldozat. A GSG-9 príma, precíz, gyors munkát végzett. Már öt perccel később leadták a „kikelet” jelet, így azonnal tudni lehetett, hogy az akció sikeresen befejeződött. A tanulságokból okulva, a későbbi technikai malőröket elkerülendő: a GSG-9 még jobban korszerűsített technikai eszközöket kapott.
A túszok és a személyzet a Lufthansa Stuttgart nevű 707-esével tértek haza, amelyen az államminiszter is érkezett. De ellátta volna szükség esetén az egészségügyi feladatokat is. Alig néhány órával azután, hogy híre érkezett a túszok kiszabadulásának, a stuttgart-stammheimi büntetés-végrehajtási intézet biztonsági szárnyában holtan találták Andreas Baadert, Jan-Carl Raspét, valamint Gudrun Ensslint. Negyedik társukat, Irmgard Möllert sikerült megmenteni. (Ulrike Meinhof terrorista már egy évvel azelőtt öngyilkos lett a börtönben). A négy terrorista azoknak a listáján szerepelt, akiknek a szabadon bocsátását ki akarták zsarolni. A hatóságok egyértelműen öngyilkosságot állapítottak meg. Akadnak ekörül aggályok, mert az önakasztások mellett pisztoly is szerepet játszott, de ezek voltaképpen apróságok.Két tanulság, amit le kell vonni: négy ember nagyon kevés, szinte elégtelen ahhoz, hogy egy ekkora gépet hatalmában tartson és csaknem száz emberre felügyeljen, tehát a figyelem elvonása megfelelő taktika. Az sem árt, ha megfelelő ellenőrzésen esnek át az utasok, ami mára már gyakorlatilag a ló másik oldala (testscanner és teljesen felesleges procedúrák is, pl. arckrém dobozának mérete, személyzet vegzálása).
A német külügyminisztérium 2017-ben jelentette be, hogy visszavásárolták a Lufthansa egykoron Landshut névre keresztelt Boeing 737-es repülőgépét, amelyet a túszejtést követően néhány hétre kivontak a forgalomból. A karbantartás után azonban ismét szolgálatba állt. A Lufthansa végül 1985-ben adta el az amerikai Presidential Airways-nek. Ezek után Brazíliába került, a TAF Linhas Aéreas légitársasághoz. A repülőt végül 2008-ban vonták ki a forgalomból. Addig kis kihagyással 38 évet repült, ami embertelenül és szokatlanul magas szám, csak ritkán fordul ilyen elő. Az elmúlt években a Fortaleza reptéren vesztegelt repülésképtelen állapotban. A repülőgépet Dél-Németországban, a Friedrichshafenben található Dornier Múzeumban fogják kiállítani, ehhez azonban először szét kellett szerelni, hogy Brazíliából elszállítsák. 2019 áprilisában már összerakva állt a repülőgép, de még nem volt készen. Egyelőre késedelmet szenved a projekt, jelenleg 2022 a terv.
Schumann Colditzban született, házas volt 2 gyerekkel. Halála után kitüntették a Német Szövetségi Érdemkereszt a Bátorságért érdeméremmel. A másodpilóta Jürgen Vietor 35 éves volt az esemény idején, de ő visszaadta ugyanezt a kitüntetést, amikor a mogadishui akció előtt röviddel elrabolt és a Mogadishu-eset után meggyilkolt Hans Martin Schleyer (Német Gyáriparosok Szövetségének elnöke) gyilkosát szabadlábra helyezték.
A teljes személyzet:Jürgen Schumann (1940-1977) kapitány
Jürgen Vietor (1942-) másodpilóta
Hannelore Piegler (1945-2013 vezető légiutaskísérőAnna-Maria Staringer (1949-?) légiutaskísérő
Gabriele_von_Lutzau”>Gabriele Dillmann (1954-) légiutaskísérő (ő is megkapta fenti kitüntetést és a Mogadishu angyala elnevezés ragadt rá. Különös igyekezete és erőfeszítése az utasok megnyugtatására és megsegítésére tették erre méltóvá).
Nem szoktam terroristákról fotót közreadni, de a még vidáman Norvégiában élő terrorista nő megérdemli.