Idi Amin országában

Posted by

Kereszty András
Radó Iván felidézte az 1976-os ugandai repülőgép eltérítést és túszdrámát. Egy évvel korábban, 1975-ben jártam ott, és találkoztam Idi Amin diktátorral is. Most erről mesélek.
Még régebbről indulok. Egy Samuel Baker nevű angol járt az európaiak közül elsőként arrafelé. Vele kezdem.
“1864. március 14. A nap még nem kelt fel, amikor már ökrömet sarkantyúztam, mert sietnem kellett vezetőnk nyomába. Neki ugyanis két tele marok gyöngyöt ígértem, amit a tóhoz érkezésünkkor kap meg, így nyilván ő is átérezte a pillanat lelkesítő hatását.
Nagy fáradsággal kapaszkodtunk fel a szemközti lejtőn. Felmásztam a legmagasabb pontra. Mélyen alattam feküdt a dél, és délnyugat felé határtalannak tetsző, s a déli napfényben higanytengerként csillogó nagyszerű vízfelület. Boldogan tekintettem a vágyva vágyott tüneményre, arra az óriási tartályra, amelynek vize Egyiptomot öntözi, népét táplálja, arra a nagy forrásra, amely annyi ideig elrejtőzött milliók szeme elől. A partszegély végig homokos, a hullámok úgy nyaldossák, akár a tengerpartot, és hínárt vetnek ki. A nagyszerű látvány magával ragadott. Feleségem, aki oly nagy odaadással kísért, az oldalamon állt halványan, kimerülten, összetörten. Első európai utazókként álltunk itt, s birtokába jutottunk a nagy titoknak, amelynek felderítésére Julius Caesar is hiába vágyakozott. Megtaláltuk a Nílus nagy víztartó medencéjét.”
Samuel Baker, az angol utazó feleségével, a magyar származású Sass Flórával  156 évvel ezelőtt érkezett a M’wootan N’zigé partjára, amely tavat Albert hercegről, Victória királynő férjéről Albert-tónak nevezett el. A tó partja a hatvanas ével végén még változatlan volt. Fehér föveny fűcsomókkal, s a Nílusig, majd azon túl, a szudáni határig futó füves sztyeppe, levél nélküli baobabfákkal, lila virágú jacarandákkal, tűzvörös lángolófákkal. Ez a Kabelaga nemzeti park. Uganda egyik nagy turistacsábító attrakciója.
Szemközt a két vízesés, jobbra pedig a fokozatosan elkeskenyedő tó, amelynek északi csücskéből a Nílus indul Földközi-tengerbe vezető útjára. A nemzeti park a megőrzött, egy évszázaddal korábbi Afrika. Azóta, hogy ott jártam, a vízesések vize ingadozik. Van, amikor elapadnak.
A füves pusztán hatalmas állatcsapatok élnek háborítatlanul. Kétszáz-háromszáz tagú elefánt- csapatok, kapitális kafferbivaly- bikák, antilopok, zebrák, zsiráfok. Az utazási ügynökség a kibérelt gépkocsi (a négykerék- meghajtású, úttalan utakon is átgázoló Land Rover) mellé egy térképet is ad, ezen a falvak, települések nevén kívül állatábrák is találhatók: hol fordulnak elő legnagyobb számban Afrika híres vadjai.
És az utazót a gépkocsi volánja mögött számtalan meglepetés várja. „Az elefántoké az elsőbbség” — hirdeti az út mentén a tábla, és mintha a felirat eleven illusztrációja volna, legyezőfülű, vastag bőrű mama baktat át az úton kicsinyével. Néhány méternyire gazellák szökdécselnek a bokrok fölött és két rinocérosz éppen a Para felé vezető keskeny földutat választja ki párharca színhelyéül.
Az időjárás, az más: a 25—26 fokos állandó tavasz nem egyezik a szokványos Afrika-képpel. Uganda a turisták paradicsoma lett. Igazi Afrika-esszencia. Buja erdők, szemnyugtató hatalmas sztyeppék, végtelennek tűnő tavak, óriás levelű banáncserjékkel övezett kicsi falvak, no meg a páratlan állatvilág: orángutánok, csoda kuduk, fehér orrszarvúk.
Az embert, ha letér a Fort Portalba vivő príma aszfaltútról, a bozótosokkal, magas elefántfűvel szegélyezett csapások egyikére, elfogja a gyerekkor óta vágyott Afrika igézete, és rögtön utána a kétség: az elefántos Uganda keresése vajon nem ugyanolyan tévedés-e, tnint amikor az idegen Magyarország délibábos rónaságai után vágyakozik.
Az első napok ismerkedése különös keveréke az illúzióknak és az illúziók szertefoszlásának. Mi sem természetesebb például, mint hogy az Európából érkező — ha ugyanazon a vidéken halad — Bakert amolyan útikalauzféleként kezeli. A táj változatlan dombjaival, vízeséseivel folyóival, megannyi tájékozódási pontot is nyújt: itt kapott az utazó házaspár súlyos lázrohamot, itt találkoztak a „kapzsi” Kamraszi embereivel, itt rémültek meg a „bennszülöttek” harci táncától, itt vágták le utolsó ökrüket… Könyvvel a kézben — a legszembeötlőbb változás hogy alig hasonlít ez a szegény, de rendezett ország a könyvben szereplő 110 évvel korábbi lázakkal fertőzött, félvad törzsektől benépesített vidékhez.
Ez a biztonságérzet mindjárt a második este szertefoszlik. Egy faluban, nem messze az Albert-tótól, egy falusi tanító — W. E. Lukjamuzi — magától értetődő természetességgel kunyhójába invitál, töltsd itt az éjszakát. Nem  különbözik ez a házikó a falu kerek, vesszőből font, vályogból tapasztott épületeitől, odabent gyékények vannak, nagy hasú vizeskorsók, állatbőrök. A bőröket már nem ő maga szerezte, vásárolta valamennyit. Aztán szóba kerül Baker. „Tudja mit — mondja. — A legjobb lesz eldobni azt a könyvet.” És a miértre ezt mondja:
— Olvastam én is. Őszintén megmondom, számomra nem egy tudós útleírása, hanem csupán egy jó sportteljesítmény krónikája. Furcsa nekünk, afrikaiaknak, arról olvasnunk, hogy ki mikor és mit fedezett fel itt, ezen a vidéken. Felfedezés? Ezen valami olyasmit kellene érteni, hogy az emberiség közkincsét gyarapította. De hát az én őseim számára nem volt kérdéses, honnan ered a nagy folyó, még ha mi nem is Nílusnak neveztük, pontosan tudtuk, merre vannak a „legendás” Hold-hegyek és a csavart szarvú furcsa állatok, a kuduk leírása számunkra pontosan olyan érdekes, mint ahogy, mondjuk, önök csodálkoznának azon, ha egy afrikai utazó oldalakat szentelne egy ágasbogas agancsú kecses állatnak Európában, vagyis a szarvasnak. Az a baj, hogy minden túlzottan Európa-központú. Amit nem ismertek Európában, az nem volt. Ami politikai, kulturális hagyomány Afrikában létezett, az csak egzotikumszámba ment. Pedig béke idején öt nagy királyság létezett ezen a tájon, ha nem is európai típusú királyságok, de uralkodói mégis királyok voltak. S primitívségük európai értelemben volt primitív, de évszázados afrikai kulturális uralkodói hagyomány. Mondhatni, jogrendszert őriztek s gyakoroltak.

Este a ház körül dobok szóltak. Táncolni jött a falu. Vendéget köszönteni. Döngtek az antilopbőr dobok, a zebrabőr dobok, lándzsákkal, rinocéroszpajzsokkal
a házikók által körül zárt téren toporgott a falu lakossága.
— Emlékszik Bakerből? — kérdezte Lukjamuzi. — Leírta az afrikaiak harci táncait. Pontosan, hitelesen, csak éppen európaian. A harci tüzet vette észre belőle, a félelmetes riasztó dobszót, a fegyveres fenyegetést. Pedig ha jobban megfigyeli, vidám tánc az. Nem fenyeget, nem tüzel, inkább gúnyol, csúfol. Kicsúfolja a félelmet. A harc a vadászat alaphelyzeteit mutatja be, de a gyávák oldaláról, a megrémültek oldaláról. A félelmet gúnyolja ki, hogy bátrak legyenek. Szakdolgozatomat az egyetemen a görög drámából írtam. A legfontosabbnak azt tartottam, Afrikában ilyen dráma nem jöhetett létre. Errefelé nincs vonzódás a tragikum iránt. Minden táncunk vidám, minden tánc bohózat. De hogy ezt valaki észrevegye, köztünk kell élni.
Végtelen vadonjaival, dobjaival, furcsa ritmusaival Uganda igazán az Afrika-illúziót kereső turisták paradicsoma lehetne. És jól szervezett turistaipar gondoskodik arról, hogy az érkezők jól is érezzék magukat. Több tucat utazási iroda kínálja túráit, két napos rövid szafáriktól egyhónapos-kéthónapos vadászatokig. Minden az idő és az erszény függvénye. Nyolcvan dollárért már végig lehet járni a legnagyszerűbb nemzeti parkot, a Nílus vízeséseinek környékén. Háromezer dollárért leopárdot, oroszlánt lehet lőni. (Ezek 1975-ös árak!) Mindennap reggel és este — nem messze attól a ponttól, ahol a Nílus felveszi a vizét — kis motoros hajók indulnak végig a folyón, a Kabelaga vízesésig. Egy ponton itt ötméternyire szűkül a folyam, és hatvan méterről zuhog lefelé. A parton krokodilfalkák hevernek, hogy a sziklákon gerincüket törő halakból lakmározzanak. A part mentén kafferbivalyok, elefántok isszák a Nílus vizét, hatalmas vízilócsapatok tűrik a tőlük 15—20 méterre elberregő hajó motorzúgását és kitárt szárnyú marabuk vitorláznak a partok felett. A kikötőben tucatnyi hajó, de mostanában naponta csak egy közlekedik. Nincsenek turisták. Az Ugandának turistákat adó nemzetek
— az angolok, az amerikaiak, a nyugatnémetek sajtója három-négy éve ír rémségekről. Uganda bizonytalan, Uganda veszélyes, Uganda kiszámíthatatlan. Idi Ami Dada, a diktátor, az ország vezetőkjének rendszere miatt.

Idi Amint a múlt század hatvanas éveiben valamennyire minden újságolvasó ember ismerte. Az ugandai elnök hatalmas, testes alakja (198 centiméter magas) fel-felbukkant a képernyőkön, a színes képeslapokban, sőt egy filmnek is főszereplője lett: Barbet Schroeder dokumentumfilmet készített róla. Ez a film csakúgy, mint a nyugati magazinok riportjai egyoldalú Amin-képet rajzolt: olyan emberét, akinek intézkedései egyszerre félelmetesek és megmosolyogtatók, akinek angolsága, finoman szólva, nem oxfordi, aki, megmaradt a brit hadsereg egykori őrmesterének.
Színes egyéniség. Azokban a napokban, amikor Ugandában jártam, Idi Amin gondoskodott arról, hogy az idő ne teljék eseménytelenül. Uganda fővárosa, Kampala kivirágzott az Afrikai Egységszervezet konferenciája alatt — és a konferencia után —, amikor az afrikai országok delegátusain kívül a világsajtó sok száz képviselője töltötte meg a hotelszobákat, járta az országot. Én is ezért a konferenciáért érkeztem az országba.
Amin táncolAmin valóságos politikai show- műsorral kért helyet naponta magának az újsághasábokon, a tv- műsorokban. Amikor megrendezték az afrikai autó-túraversenyt, nemcsak a kockás zászlójú indító szerepét vállalta el, hanem egy versenykocsiban ülve végigszáguldott az első szakaszon is (mint a versenybíróság közölte), hibátlanul.
Uganda bokszbajnokságán ringbe szállt, és három rövidített menetben kiütéssel győzött jól megtermett ellenfele ellen, (ö maga 9 éven át Uganda nehézsúlyú bokszbajnoka volt.) Az Afrikai Egységszervezet csúcsértekezletének zárónapján a búcsúkoccintáson részt vevőket új házasságával lepte meg, második feleségét (Amin mohamedán) vezette a vendégsereg elé. A Viktória-tavon érkeztek motorcsónakon. Fiatal, erőteljes lány volt az ara. Fehér esküvői ruhában volt. Éppen ott állt meg a csónak, ahol dohányoztam. Abban az időben éppen cigiztem.
– Hello – mondta Amin. – Hogy van? Milyen a feleségem?
Mosolya nem nekem szólt, hanem az ott tekergő fehér újságírófélének.
– Gyönyörű – mondtam.
– Hoztam harmonikát. Én játszom az esküvőn.
Ebben volt némi túlzás. Egy tábornokféle emelte ki a csónakból, és hozta ki a partra a hangszert.
Ez a harmonikázó, minden játékot tiszta szívvel játszó ember volna az, akinek az esetében méltóságteljes londoni lapok nem fukarkodnak a becsmérlő jelzőkkel? Ez az ember gyilkos. Diktátor. Ki tudja hány áldozata van.  Kiutasította az országból az ott dolgozó kereskedő (főleg indiai származású) ázsiaiakat is. A friss eset? Csak azután kegyelmezett meg Denis Hillnek, egy elítélt angol egyetemi tanárnak, hogy az angol kormány biztosította: elküldi hozzá külügyminiszterét.
Másnap sajtóértekezletet tartott.
Figyeltem. Ott ül a hatalmas ember, markolja a szék karfáját és láthatóan zavarban van. Schroeder filmjének egy jelenete jut az eszembe, a befejező jelenet, amikor Amin verí- tékezve, megfeszített figyelemmel hallgatja két újságíró kérdését. Ennek az Aminnak most nyoma sincs: magabiztos, határozott a válaszaiban, csak a székkarfa- markolás tükrözi; tart a nyilvánosságtól.

— Azt mondták, kegyetlenség volt az ázsiaiak kiutasítása. Naponta 3 millió shillinget vittek ki az országból — ennyit bizonyíthatóan — ez havi 90 millió shilling, évente majdnem egymilliárd. Mi azt akartuk, hogy az Ugandában megtermelt nyereség Ugandában maradjon.
Azt mondják, kegyetlenség volt a Hills-ügy is. Az angoloknak tudomásul kell venniük, hogy csak egyenrangú félként tárgyalhatnak velünk. Én nem a brit hadsereg őrmestere vagyok, hanem Uganda elnöke. Azt hitték, gesztus, ha Hills úr érdekében — mint először tették — volt egységem parancsnokait küldik hozzám. Nekem semmi bajom a volt parancsnokaimmal, de ők már nem a parancsnokaim. És nem is viselkedhetnek úgy.
Délután Idi Amin meginvitálía Afrika államfőit, Uganda vendégeit, a Victoria-tó egyik dombjára: a Cape Town Viewhoz. Ez a pont 4000 kilométernyire van Afrika déli csücskétől, Fokvárostól. De az ellenség városa is jól látszott. Apró sziget volt a tavon.
Gyakorlatot tartott itt az ugandai hadsereg, a feltételezés szerint Afrika államainak egyesült hadserege Dél-Afrika felszabadítására indultak. És itt, a Victoria-tó partján’ lejátszották ennek a feltételezett háborúnak az utolsó mozzanatát, a fajüldözők legdélibb erősségének bevételét. Az ugandai légierő három gépe csapott le a szigetre. Bombákat hajigáltak. Ebből egyetlen darab se hullott “Cape Townra”. Belepotyogtak a vízbe.
Az akciót egy kidekorált tábornokszeűség irányította. Ő indította el a kommandósokat is.
– Katináink megszállják a várost, és legmagasabb pontjára kitűzik az Afrikai Egységszervezet zászlaját – ígérte.
A motoros elindult, a katonák kiugráltak a túlsó parton. Aztán némi fegyverropogás. Majd csönd. Hosszú csönd, Nagyon-nagyon hosszú csönd.
Majd megszólalt a tábornokféle.
– Támadásunk teljes sikerrel zárult. Ne várják meg kérem,  a zászló kitűzését. Hős katonáink azt a rohamcsónakban felejtették.
Az álom ezúttal még nem találkozott a realitásokkal.
Az egységes Afrikáról annyit, hogy harc közben szóltak a zairei dobok, a kenyai sípok.
… Egyik éjjel — este 9-től hajnali 4-ig — afrikai zene- és tánc- bemutató volt a kongresszusi palota kertjében. Ott is kenyai, nigériai, zairei, kongói és persze ugandai
együttesek léptek fel. A vendéglátó országból egész falvak jöttek el, hogy táncoljanak. Alkonyattól égtek a kis tüzek, melegítették, hangolták az állatbőr’dobokat. És elkezdték a táncot, nem a színpadnak kijelölt nagy gyepes részen, hanem hátul, a kis domb oldalán, és szóltak a dobok, az állatbélből sodort húrú hárfák, az éles hangú sípok, táncoltak fellépés előtt, fellépés után. Egyetlen nagy kavargás volt az egész domboldal, két-három ezer táncos lehetett itt. Ezt kellett volna megörökíteni, nem a színes tévé által is közvetített (egyébként felkavaró, vérpezsdítő, nagyszerű) műsort. Együtt mozogtak az Afrika minden részéből jöttek, a zairei dobok ritmusára kenyai sípok válaszoltak, egységes kavarodásba olvadt minden mozdulat, lépésre lépés rímelt, kézmozdulatra kézmozdulat. Afrika békéje néhány lüktető ritmusú órán át nemcsak óhajnak tetszett.
Egy diktátor közelről pedig megtévesztő lehet.